Curfew & Boy Wonder – Csodagyerek

Curfew

Az un. „short film” kategóriában 2002-ben néztem és láttam remek alkotást, a „Ticker”-t Clive Owen-nel (akit sajnálatos módon 2006 óta nem láttam jó filmben… de 2008-tól meg egyáltalán semmiben… :-/// Így múlik el a világ dicsősége… meg ilyenek… :shame: )

Ám most (bő tíz év után…) újra felkaptam a fejem egy „short film”-re – és milyen jól is tettem. :sör:

Mondjuk, a „Curfew” a maga 19 percével nem is _annyira_ „short”, mint anno a „Ticker”, ami 9 perces volt.

Úgy mondanék pár szót a filmről, de nagyon könnyű lenne szétspoilerezni… így megpróbálok nagyon óvatosan bánni a szavakkal.

Richie (Shawn Christensen) éppen talán élete legmélyebb pontján van, amikor egy váratlan telefonhívást kap rég nem látott nővérétől, Maggie-től (Kim Allen), aki kétségbeesetten kéri, hogy vigyázzon pár órát kislányára, a kilenc éves Sophiá-ra (Fatima Ptacek).

Shawn Christensen, aki nem „csak” a főszerepet játssza, de írta és rendezte is a filmet, bizonyos szempontból olyan ösvényen jár, ismerős tájakra vezet – de az interpretációja van olyan hangulatos és a karakterek vannak annyira érdekesek és egyediek, hogy a rendelkezésre álló húsz percben is képes megfogni és bevonni az embert. :respect:

Nem tudom, hogy az író-rendező mit tudna nyújtani egy egész estés filmben (az „Abduction – Elhurcolva” című filmet írta, amit én nem láttam… de oly annyira nem is vágyom rá… :-/ ), ha mindenben szabad kezet kap… de az biztos, hogy ez a kis film nagyon szépen egybe’ volt/van. :sör:

Nem érdemes sajnálni a rászánt időt, azt mondom.

Boy Wonder – Csodagyerek

Egy egész kellemes/érdemes sötét tónusú dráma… (István ajánlásával.) :sör:

Mondjuk, a „kellemes”-t átvitt értelemben kell érteni: mert nem egy könnyű, romantikus lányregény. Vagy „csf”. ;-)

A sötétségében, mondanivalójában és összképében érzem kellemesnek/érdemesnek az egész alkotást.

Caleb Steinmeyer alakítja benne a különc, magának való fiút, Sean-t, akit egyrészt egy iszákos, agresszív apával súlyosbított, nehéz gyermekkorának nyomasztó súlyát, másrészt édesanyja meggyilkolásának kitörölhetetlen emlékét cipeli.

Tanulmányaiban kitűnő és élenjáró – viszont emberi kapcsolataiban eléggé lekorlátozott, kissé antiszociális és befelé forduló. És nagyon nehezen tolerálja lelkileg, ha erősebbek gyengéket terrorizálnak…

Az alkoholtól mostanra már megszabadult apjával (Bill Sage) él együtt, és kettejük viszonya… finoman szólva is… „feszült és távolságtartó” és a legkevésbé sem nevezhető szeretetteljes apa-fiú kapcsolatnak.

Sean-nak viszont van egy másik oldala is, amit közvetlen környezete nem ismer: küzdősportol és éjszakánként célzatosan megkeres olyan ismert bűnözőket, akik mások testi-lelki megnyomorításából élnek.

Lehetne ez egy „szimpla” éjszakai jótevő sztori, a nappal átlagpolgár, éjjel maszkos/álcázott igazságosztó főhőssel – de Sean olyan szinten múltjának sötét árnyékában él, olyan fájdalmat, sebezhetőséget és engesztelhetetlen dühöt hordoz magában, hogy egy egészen más irányba viszi a történet ívét.

A személyes tragédia az, amit Seant emberivé, sőt, szánni való, esendő emberré teszi, akivel az ember – tegyen bármilyen elítélhető/elítélendő dolgot – nem tud nem azonosulni, nem együtt érezni, dühét és fájdalmát nem megérteni.

Főleg úgy, hogy közben látjuk a rendőrség tehetetlenségét, az igazságszolgáltatás kiforgathatóságát, a bűnözők cinikus önteltségét, és az egyszerű emberek kiszolgáltatottságát.

Éppen ezért idegesít engem a film másik főszereplője, Teresa Ames nyomozó (Zulay Henao), aki naná, hogy minden gyilkos, drogdíler és pedofil helyett pont Seant szúrja ki magának – mint a környék „legveszélyesebb” emberét. :sux:

A filmet Michael Morrissey írta és rendezte – és egyedül Ames nyomozó karakterénél érzem azt, hogy mellényúlt… :-/

A sztori nagyon szépen (értsd.: nyomasztóan!) folyik, és a végére még tartogat egy zúzós/húzós csattanót is, aminek láttán már tényleg elismerően biccentettem. :respect:

Egy súlyos film. Érdemes a figyelemre. :sör: