Böjte Csaba testvér

Itt, év vége felé közeledve, ismét nem egy filmélmény, hanem egy személyesen megélt élmény… :-)

Most, így, a három napos lelkigyakorlat végén (amilyenhez életemben először volt szerencsém…) még keresem a szavakat…

Azt hiszem… nem, _biztos_, hogy először köszönetet kell mondanom a Jó Istennek, hogy részt vehettem ezen a lelkigyakorlaton, és találkozhattam Csaba testvérrel.

Másodszor, újra csak köszönetet kell mondanom a Mennyei Atyának, hogy ilyen emberek, ilyen katolikus papok vannak a Világon, mint Csaba testvér…

Nem tudom, volt-e valaha is szerencsétek ahhoz az érzéshez, amikor kicsinek… parányinak… esendőnek… gyarlónak… ne adj’ Isten haszontalannak… vagy egyenesen semmirekellőnek éreztétek magatokat…

Nekem ez most másodszor adatott meg az életemben, amiért hálát adok az Úrnak…

Először Pál Feri atya jelenlétében éreztem, hogy mennyire haszontalan az életem, és hogy miért nyavalygok a saját tehetetlenségem felett, ahelyett, hogy végre megráznám magam, végre a sarkamra állnék, és a saját fülemet megfogva, kihúznám magam az önsajnálat zsákutcájából…

Most Böjte Csaba testvér jelenlétében éreztem azt, hogy mennyire egy… semmirekellő, mihaszna ember is vagyok. Mert lehetnék más, lehetnék jobb, lehetnék bölcsebb, bátrabb, hihetnék teljes szívemből, fenntartások és kétségek nélkül – és tehetnék rászoruló embertársaimért.

„Merjünk jót tenni!”

Pál Feri atyát első találkozásunk után szerettem volna megölelni… de csak a kezét mertem megfogni…

Böjte Csaba testvérnek szerettem volna megszorítani a kezét… de rájöttem, hogy a csuhája szegélyéhez sem érek fel…

És az különösen fájó, hogy Csaba testvér nem szid, nem ró meg – pedig minden joga és alapja meglenne rá… –, csak bátorít és biztat:

„Jót tenni jó! Jónak lenni, egymáshoz lehajolni, szeretettel a gyöngét felkarolni jó dolog!”

 20 éve kezdte el Csaba testvér a gyermekmentést és 10 éve indította útjára a Dévai Szent Ferenc Alapítványt. Jelenleg 65 városban vannak gyermekotthonaik, ahol 2300 gyermek él.

Egy napi kenyéradagjuk nagyjából egymillió forintba kerül – állami támogatást nem kapnak, csak a jószándékú, önzetlen emberek adományaiból tartják fent az otthonaikat és végzik a tevékenységüket.

…

A lelkigyakorlat első napjának végén döbbenetes meglepetés ért: a tusnádfürdői gyermekotthonból jöttek gyermekek és fiatal nevelőnők: és példát adtak arról, hogy ki is az igaz ember, igaz magyar valójában…

Milyen bölcs is a Mindenható, hogy egy kisgyerek szemébe nézve éled meg azt… hogy megmérettél és könnyűnek találtattál…

…és még akkor sem érted: „De hát… Miért mosolyog? Miért vidám? Miért néz olyan őszinte, érdeklődő, rácsodálkozó szemmel a Világra? Honnan van még bizalma az emberekben? Hát ha valaki, hát ő aztán tudhatja, milyen kemény és igazságtalan az Élet. Neki minden joga meglenne ahhoz, hogy beforduljon, sötéten nézzen, bizalmatlan legyen… ne adj’ Isten, gyűlölködjön… Ez meg csak tágra nyitott szemmel néz, mosolyog mindenkire, szívesen szóba elegyedik… Miért, honnan van Hite még mindig az Életben, az Emberekben?”

A magam együgyű voltomban úgy gondolom, hogy… hát onnan, az erdélyi ferences rendi testvérektől… onnan fúj a szél…

Arra gondolsz, hogy milyen szeretetre méltóak, milyen tiszták… és arra gondolni sem mersz, hogy ha te akkor és ott lettél volna, lehet, hogy jeges szívvel átlépsz fölöttük…

…

Csaba testvér mesélte a következő történetet.

Szent Péter áll a Mennyország kapujában, és sorjáznak elé az emberek.

– Mutasd a tenyeredet! – szól Szent Péter.

Az ember felemeli és mutatja.

– Véres a tenyered! – kiáltja Péter. – Embert öltél! Takarodj előlem!

Jön a következő, emeli a tenyerét.

– Arany színű a tenyered! Loptál! Takarodj előlem!

Újabb ember lép elő, és elégedetten mondja:

– Nekem tiszta a tenyerem, Uram!

Péter ránéz, majd azt mondja:

– A te tenyered nem tiszta, hanem üres. Egész életedben nem cselekedtél semmi jót. Takarodj előlem!

…

Borzasztó érzés, amikor az ember ráeszmél arra… áhhh… nem mondom ki…

 A magunk esetlen, egyszerű eszközeivel próbáltunk segíteni: egy gyermek egy napi ellátása 1 Euro…

Aztán – a lelkigyakorlat csöndes, mindenki befelé forduló részeiben – eszembe jutottak „hangok”, amiket innen-onnan hallottam, amikor Pál Feri atyáról szoktam mesélni.

„Napersze! A papok! Azok aztán… megérik a pénzüket! Mit gondolsz te? Hogy honnan van azoknak Mercédesze, Toyotája? Azt hiszed, elszámolnak a pénzzel, amit összekalapoznak? Napersze…ismerem én a fajtájukat!”

Ezek a „Naperszék” nem ismerik sem Pál Feri atyát, sem Böjte Csaba testvért – de mindent tudnak a római katolikus anyaszentegyházról és az összes papjairól…

…én is ilyen voltam valaha, bocsáss meg hát nekik is, Uram!

Talán Csaba testvér szavait lehetne ide idézni:

„…népem nagy családja számára nem a tudást és nem is a hitet kérem, ez többé-kevésbé mindannyiunkban megvan, hanem az „éhséget”, olthatatlan „szomjúságot”, mely kitép tespedtségünkből, és elindít az igazság felé. Alázattal kérem a mardosó vágyat, amely kilök tunya kényelmünkből, cinikus értelmiségi elefántcsonttornyunkból. Ajándékként kérem az elégedetlenség továbbvivő erejét, mely segít elszakadni az intellektuális gőgtől, hogy a hús-vér életet a karjaim közé zárjam.”

…

Nem lehet minden pap Böjte Csaba, vagy Pál Feri… talán nem is kell, hogy mindenki olyan legyen, mint Ők… de az talán mégis jó lenne, hogyha többen lennének hozzájuk hasonlóak…

Sokáig morfondíroztam, de végül is úgy döntöttem, megpróbálom interpretálni Csaba testvér egyik személyes történetét…

Egy karácsony este, hóesésben, Csaba testvér 10-12 kisgyereket vitt a mikrobuszában, Dévára, az otthonba. A gyerekek jókedvűen játszanak, énekelnek. Egyszer csak odapenderül mellé egy kislány és kérlelni kezdi, hogy menjenek el az egyik faluba (sajnos, nem jut eszembe a neve…), ahol ő ismer tíz gyereket, akik még soha nem kaptak karácsonyi ajándékot. Csaba testvérnek végigfut az agyán: „az a kis falu meg 200 kilométer, oda-vissza az 400… háááát, hóesésben, estében-éjszakában… nem nagyon kellene egy ilyen kanyar”. De lányka és a többi gyerek csak győzködték, hogy menjenek el. Ekkor Csaba testvér előállt az aduval „hiszen nem készültünk! nincs nálunk ajándék!”, erre a gyerekek összetanakodnak, majd kijelentették, hogy mindannyiuknál van egy-egy kis ajándékcsomag, amiket ők kaptak, azokat ők odaadnák a gyerekeknek.

Ezek után nem volt mit tenni: Csaba testvér nekiindult, és a kisbusz ráfeküdt az útra.

Este kilencre értek a faluba, a kislány mutatja, hogy melyik házba menjenek be elsőnek.

Odabent sötét és hideg, karácsonyi hangulatnak nyoma sincs, egyszál gyertya ég csak, akörül ül egy anya és három gyermek. A gyermekotthonos gyerekek átadták az ajándékukat, majd körbe állták őket, és elkezdtek nekik énekelni… Csaba testvér pedig arra gondolt, hogy milyen jó, hogy nincs áram a házban, mert így legalább nem látják, ahogy az ajtó mögött zokog…

…

„Van, amikor nem is az embernek kell megtenni a jót, csak abban kell segítenie, hogy mások megtehessék.”

Nekem volt szerencsém személyesen találkozni ezzel a nagyszerű, csodálatos emberrel, Istennek legyen hála.

Ha időtök és kedvetek engedi, hallgassátok meg Csaba testvér valamelyik beszédét, lapozzátok fel valamelyik könyvét, vagy nézzétek meg Fekete Ibolya dokumentumfilmjét, „Utazások egy szerzetessel”… vagy lépjetek fel a www.dévaigyerekek.hu oldalra…

Érdemes.

Én pedig csak annyit mondok: köszönök mindent, Csaba testvér.

Jó egészséget, erőt és kitartást Neked.

Áldjon meg téged az Isten.