Get the Gringo – How I Spent My Summer Vacation – Börtönregény

…és megint egy remek akciófilm! :sör:

Oké, férfiasan bevallom, hogy nálam már egy ideje leírta magát Mel Gibson… :-/ Jobban belegondolva, a 2002-es Signs (Jelek) óta nem is láttam filmjét – ellenben olvastam az állandó balhézásait, meg azt, hogy már a kollégák sem nagyon akarnak vele forgatni…

Hol van már a klasszikus Lethal Weapon-sorozat? Hová lettél, Mad Max? Elmúlt a dicsőség, Braveheart…? :-/

…erre idetesz most nekem egy ilyen… bitang jó filmet! :eeekkk:

Komolyan mondom, voltaképpen kitől is lehetett volna várni egy remek akciómozit, mint Mel Gibsontól…?!
Hát, én aztán nem vártam tőle ilyesmit, az tuti... :-P

De erre ő mégis megmutatja, hogy az öreg harcos… nem vén harcos. :-) :thumbsup:

A Get the Gringo (megmaradok ennél a titulusnál) nem hoz semmi újat a szcénába, de amit hoz, azt maximumon, és vérprofin hozza.

Egy nagy rablás után az USA rendőrségétől és a maffiától üldözve a Mel Gibson alakította „Driver” (az igazi nevét sosem tudjuk meg) áttör a mexikói határon, ahol a helyi rendőrség – kellőképpen korrupt – erői fogják el, és miután lenyúlják a lopott pénzt, bevágják a börtönbe. Ami nem _szimplán_ börtön, hanem önálló „börtönváros” – állam az államban –, ahol a mindennapi túlélésért keményen meg kell küzdeni.

A börtönvárosban összehaverkodik egy kilenc éves kissráccal, aki mindent tud a benti hatalmi viszonyokról és hierarchiáról, miközben arcátlan merészséggel benne van minden „buliban”. Ám a fiú speciális helyzetben van: ő a benti maffiafőnök életbiztosítása, mivel ő az egyedül megfelelő donor a májátültetéséhez…

De hősünk nem ülhet „békésen a babérjain” (ha-ha…), mert a maffiavezér, akit meglopott, Peter Stormare, nem nyugodott bele az őt ért sérelembe, és mindent megtesz azért, hogy a pénzét visszaszerezze… és csúnya revansot vegyen azon, aki pofátlanul meglopta.

Már önmagában a „börtönváros” felépítése is olyan egyedülálló, olyan különleges, hogy az kiemeli a börtönös-filmek közül, de a csavaros terv, a pörgő akciók és Mel Gibson karizmatikus játéka biztosítanak minket arról, hogy ez a film igazi unikum a maga nemében. :respect:

Engem különösen a három cowboy megjelenésével kialakult akció nyűgözött le – egyenesen briliánsnak találtam. :thumbsup:

A „Végső Nagy Hajsza” pedig megkoronázta a film egészét. :sör:

A legvégét pedig lehet, hogy páran „túl ideálisnak/tökéletesnek” fogják tartani… de nekem kellett ez a befejezés. :yeahhh:

Mel Gibson pedig megmutatta, hogy még mindig oda tudja tenni magát. Én azt mondom, álljunk félre, ha ez a gringo megindul, muchachoes…

„Must see!”-kategória, nem vitás. :sör:

Suing the Devil

Azt hiszem, említettem már párszor, hogy nagyon szeretem az ördögös-angyalos filmeket. :-)

Szeretem, amikor az ember vagy angyalok küzdenek/birkóznak az ördögökkel, démonokkal… vagy egyenesen a Sátánnal. Mert ez valahogy olyan misztikus harc, aminek nagyságrendekkel magasabb a tétje… még akkor is, ha nagyon sokszor az a végeredmény, hogy az ördög bennünk lakozik…

Érdekes, általában a filmekben az ördöggel/démonnal/Sátánnal szemben álló embernek legtöbbször egymagában, (isteni, angyali, közösségi) segítség nélkül kell megküzdenie. És küzdelme majd’ mindig végtelenbe tartó, soha véget nem érő, kilátástalan… vagy, ami még rosszabb: eleve bukásra ítélt. Vagy, ha ne adj’ isten mégis sikeres a harc, akkor az csak átmeneti, pillanatnyi, kérészéletű dicsőség…

Mintha szeretnénk azt hinni, tudatosítani magunkban, hogy az ördöggel/démonnal/Sátánnal szemben az ember magára hagyatott… és nem is győzhet. Jobb, ha ebbe belenyugszunk. :-/

Mondjuk, azt nem nagyon értem, hogy miért van ez így – de a tendencia azt hiszem, szépen lekövethető.

De ez csak amolyan elgondolkozás volt részemről: és ezzel nem spoilereztem el a filmet. :-)

…ám mindenképpen kell majd még ilyen eszmefuttatást tennem, mert a Suing the Devil több kérdést is felvetett bennem… és önvizsgálatra késztetett.

Kezdem azzal, hogy a főhős választás nem volt túl sikeres… :-/

Nem csak én, az imdb és a fél internet sem tud arról semmit, hogy kicsoda Bart Bronson, aki Luke O’Brient személyesíti meg…

…de annyit biztosan tudok róla, hogy nem elég szerethető és karizmatikus a filmbéli szerephez. :-/

Szerencsére, csak a _főhős_ választás volt balfogás – a _főszereplő_ ellenben kiváló: Malcolm McDowell személyesíti meg a Sátánt, eszméletlenül hatásosan. :respect:

Jobban belegondolva, csodálom, hogy korábban még nem találta meg őt egy hasonló szerep: hiszen süt róla, hogy tökéletesen meg tudná formálni. :sör:

Az alapsztoriról pár szó: Luke O’Brien, jogászhallgató pert indít a Sátán ellen, a világon elkövetett bűnei miatt. Ezt természetesen értékén kezeli mindenki…

„- Luke O'Brien against Satan?

- Yes, Your Honor.

- Satan is processing?

- Yes, Your Honor.

- Are you aware that is the international court of human rights?

- Your Honor, Satan has violated all human rights know that!

- It is with a psychiatrist?

- No.

- Do you take any medicine?

-Yes. …No, I was taking.”

:-)

De aztán megpróbálják hivatalosan is elfogadni egy… hm… nemlétező személy, egy negatív fogalom?... ellen benyújtott vádat:

„- You'll have to send a notification to the defendant in this case, Satan. Through a bailiff. I give you another 30 days.

- But I can not do that, Your Honor.

- I can not allow trials in absentia unless the defendant is cited. Next case!”

Természetesen, nem nagyon lehet kézbesíteni egy ilyen idézést, így harminc nap múltán Luke újra egyedül áll a bírónő előtt, amikor:

„Judge: I will undo this process for technical details, and because you are crazy. I will also penalize you, because ...

Satan: Why? I am here, Your Honor.

Judge: And who are you?

Satan: Satan, Your Honor.

Judge: Very beautiful. So you two are in this together?

Satan: I am here to respond to the citation, Your Honor. And I will address the process of Mr. Luke O'Brien.

Judge: Very good. /laughs/ You almost got me. Made my day. It's a trick question? Where are the cameras?

Satan: Sorry, but it is very serious, Your Honor.

Judge: For I am not amused at all.

Satan: Neither did I.

Judge: Can prove that it is Satan?

Satan: …Can you prove that I am not?”

És Malcolm McDowell „sátáni” megjelenésével :-) a film és a karakter életre kel. :respect:

Cinikus, kegyetlenül őszinte, és gyomorbavágó, -forgató kijelentései és szócsavarása szinte legyőzhetetlen lényként definiálják…

„How many people will sue me and blame me because they could not do what is right?”

…és közben megenged magának egy-egy poént is, amik még színesebbé és sziporkázóbbá teszik a karakterét...

„- Satan, just want to say that I'm your fan! I love you, I'm crazy about you! I love the group Kiss!

- What?"

- Kiss! Kiss!

- I hate Kiss. I prefer Tom Jones.”

:-)

…és teszi ezt úgy, hogy közben nem halványul egy percre sem az az érzésünk… hogy ő egy nagyon veszélyes, hatalommal bíró… _valaki_.

„Humans are garbage. I'm just the garbage collector.”

„I know all about you. I know all your secrets.”

„I delight... I wreak havoc in the world. In playing the rich against the poor, race against race, country against country, man against man, but especially… man against God.”

És a szavai mellett vannak olyan képi villanások, amik tesznek róla, hogy ne legyenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy esetleg mégsem ő a Sátán…

(Van egy pillanat, amikor „kinéz a filmből”, ránk, nézőkre… Mit ne mondjak… kirázott tőle a hideg.)

Malcolm McDowell lubickol a szerepben, és ez teszi a filmet nagyszerűvé és emlékezetessé.

Ez egy remek alkotás. :respect:

De – most jött el az ideje a következő eszmefuttatásnak.

Egy félévvel, évvel korábban engem is irritált volna a ez a film. Mert az embereket irritálja a másik ember, általa irracionálisnak tartott hite: „Hogy hihet valaki Istenben? Hogy olvashatja úgy a Bibliát, mintha szentírás lenne?”.

Ez az „ájtatos kenetteljesség” (legalábbis a külső, hitetlen szemlélő számára az), az álszentség (vagy annak csupán a látszata), a megingathatatlan(nak tűnő) hit olyan indulatokat képes gerjeszteni materialista, ateista emberekben, hogy a legelvakultabb inkvizítor is ministránsfiúnak tűnik mellettük.

Azt hiszem, korábban én is ilyen voltam…

Ám amióta Pál Feri atyát megismerhettem, képes vagyok elfogadni olyan dolgokat… amiket korábban gondolkodás nélkül, kíméletlenül lesöpörtem az asztalról.

Ezért azt hiszem, most jóval befogadóbb, nyitottabb közönsége voltam a Suing the Devil-nek, mint korábban lettem volna.

Mert a Malcolm McDowell remek, „sátáni sziporkázásával” szemben a film nem mást állít, mint a hitet. És az Istenbe vetett hit felemlegetése, valamint a Bibliára való hivatkozás sokakban gerjeszthet ellenérzéseket. Mert igen – ez valahol egy keresztény film.

Nem tudom…

Mindenesetre, nekem nagyon tetszett – és azt hiszem, meg fogom még egyszer nézni a Kedvesemmel is.

:thumbsup:

Bad Ass – Tökös csávó

Danny Trejo-t nagyon csípem: olyan jó kis brutális karaktere van. Akivel nem lenne jó összefutni egy sötét, mexikói sikátorban… :-) De akár ha Veresen, a tóparton, éjszakai horgászat közben rám dörrenne, akkor is menten összesza… sza… szakítanám a damilt. :-)

Most pedig, így 68 évesen… Hé! Most vettem észre, hogy pont ma van a 68. születésnapja!!! :-)

¡Feliz cumpleaños, Señor Trejo! :lacerveza: :-)

…szóval, így 68 évesen kapott egy jutalomjátékot, amit meg is érdemelt.

Pontosabban: bár sosem volt igazi „A”-listás sztár… azért… ennél jobbat érdemelt volna egy ilyen ikonikus figura… :-/

Mert milyen is a Bad Ass? Nem annyira „B”-film, mint inkább… „C”. :-/

Valahol végig ott van benne a lehetőség, hogy egy jó kis (durvulós) „B”-film legyen… de sosem tudja ezt a lehetőséget megragadni.

Danny Trejo most is jól hozza a nemhogy „szimplán rá szabott”, hanem egyenesen _neki írt_ karaktert. De akad benne jónéhány „szájhúzós műmájerkedés”, erőltetett bratyizás, kínos becenevek („Biscuit, Klondike, Panther”)… és valami bitang gyenge CGI…

A történet sajnos nem túl eredeti… és semmivel nem tud kilógni (természetesen pozitív irányban) a bosszúfilmek zsáneréből.
(Pedig Chan-wook Park 2002 és 2005 között háromszor is megmutatta, hogy igenis lehet újat-frisset-emlékezeteset dobni ebben a „lerágott csont” témában. :sör: )

Nem sajnálom én Frank „Bad Ass” Vegától, hogy Joyful Drake személyében elnyeri a „Jó Nőt” (aki nála harminckét évvel fiatalabb…), de valahogy… ez a szál is olyan hiteltelen lett. Mint ahogy az is, amikor a csaj kamaszfiával sikerül pikk-pakkra összehaverkodnia. :-/

Vannak benne ismert és remek mellékszereplők: Ron Perlman (nincs közös jelenetük Danny Trejo-val! – mielőtt még beleélnétek magatokat egy-két „Hellboy vs. Machete” jelenetbe… :-)), Danny Woodburn, Charles S. Dutton… de ők sem tudnak valami igazán jót villantani…

Mindenesetre a film legjobb (…egyetlen jó…) dialógusát pont a Ron Perlman (Mayor Williams) és Charles S. Dutton (Panther) kapták – azaz, még azt se Trejo...

„- És most itt van egy bolond, aki elver mindenkit.
- Tökös csávó!
- Mi van?
- Tökös csávó, így hívják az emberek.
- Mi a faszt számít hogy hívják az emberek?! (…) Takarítsd el a szemetet, Panther! Úgy értem, azonnal! Befejeztem.  És fejezd be a hosszú sms üzeneteket! Meg azokat a kibaszott smiley-kat! Utálom őket.”

:-)

(„Machete don’t text!” :-) )

Az akciók mértek Danny Trejo korához: azaz nem vállalnak túl sokat (még így is túlzásokba esünk olykor… de ez egy akciófilmnél végül is rendben van), de ezekkel nem tudnak elvinni a hátán egy filmet.

Pedig idős akciósztárra írt filmben láttunk már fantasztikusat: Clint Eastwoddal a zseniális Gran Torinó-t. :thumbsup:

…de Danny Trejo-nak nem volt ilyen szerencséje a forgatókönyvvel.

Mondjuk, én a szintén neki/ráírt Macheté-től sem aléltam be a sarokba… de azért meg fogom nézni a „Machete Kills”-t is. :-)

Mindegy.  Végigbirkóztuk (…kétszeri nekifutásra…) a Bad Ass-t. Nem volt valami nagy szám…

…de Danny Trejo-t továbbra is szeretjük! :respect:

:-)

És történjen bármi, én mindig úgy fogok emlékezni rá, mint a legkeményebb filmbéli karakterek egyik legemlékezetesebbjére:

New Girl s01e01-02

 

Nah, ezen azért meglepődtem: egy olyan „csajos” sorozat, amit én is szívesen elnézegetek. :-)

Mondjuk, egyrészt azért, mert szeretem Zooey Deschanelt – másrészt, mert a pasi „nemannyirafő”-szereplők közül kettőt kifejezetten bírok. :-)

Winney sorozatjunkie-s ajánlója után rárepültem... és úgy néz ki, megérte.:sör:

Jess (Zooey Deschanel) egy szerelmi csalódás után albérletet keres – és három srác meg éppen egy lakótársat… :-)

A szintén szakítás után lévő Nick (Jake M. Johnson) és az egocentrikus Schmidt (Max Greenfield) örömmel fogadják és karolják fel Jesst – aki szintén örömmel és lelkesen segít mindenben a fiúknak. :-)

Amolyan „Friends”-feeling – de a „barátok együtt laknak” alapszitun kívül más hasonlóság nincs benne. Ám nekem kifejezetten tetszik. :-)

…és ennek a Kedvesem is örül, hogy „végre együtt nézhetünk egy csajos sorozatot!” – ha már a Suburgatory-val egyedül maradt… :-)

A harmadik szobatársról egyelőre nem sok jót tudok mondani: az első részben még Damon Wayans Jr. alakította Coach-ot – de a másodikban már bejött a helyére Lamorne Morris Winstonként.

Míg Wayans Jr.-nak már a papáját sem szerettem – a fiú meg egy-az-egyben őt „hozta”… – addig Lamorne Morris a második részben nem nyújtott különösebben maradandót: karaktere meglehetősen… „üresnek” tűnik. Remélem, hogy csak _egyelőre_...

De Jess, Nick és Schmidt egyelőre elviszik a showt – és Winston meg nem zavar annyira, hogy idegesítsen.

…és ráadásnak itt van nekünk (férfi nézőknek… :-) ) Jess modell barátnője, Cece (szemünknek „bece”: Hannah Simone :-) )…

 Szóval, egyelőre szívesen elnézegetem ezt a New Girl-t. :-)

The Killing s02e06-07 – Openings & Keylela

„The maid probably just moved it. Always be putting my gideons in the drawer, making me lose my place in exodus.”

Nos, sajnos, ide is eljutottunk… :-/

Már majd’ egy hete láttuk a hatodik részt („Openings”), de nem volt kedvem írni róla – ugyanis nagyon nem tetszett… :-/

Gondoltam, megnézzük a következő epizódot, és az majd úgyis visszatér a régi kerékvágásba, és akkor majd futólag megemlítem, hogy „bár a hatodik részben _botlott_ a sorozat, de a hetedik ismét a megszokott, remek színvonalat hozza!”.

Csak az a baj, hogy nem így történt. :-( A hetedik rész („Keylela”) sajnálatos módon megmaradt ugyanazon a… „leszálló csapáson”, mint a hatodik. :-(

Egyszerűen: unalmas lett.

Az, hogy vannak epizódok, amikben a Rosie halála utáni nyomozás háttérbe szorul, vagy alig-alig kerül felszínre, már megszokhattuk – de az, hogy emellett unalmasak az epizód java részét kitöltő magánéleti szálak… az egy keserű pirula, amit nem csak lenyelni, de megemészteni is nehéz. :-(

Ez már nem feszültség fokozás, hanem szimplán… érdektelen.

Most őszintén: mennyivel lennénk kevesebbek, ha az „Openings” epizódot le sem forgatják?

Semmivel.

Mi haszna és értelme volt a „Keylela” résznek? Az, hogy történjen már valami hőseinkkel (Lindennel és Holderrel), ha már a nyomozás teljesen leállt.

Na, köszönöm szépen.

Mondjuk, ezzel ráadásul veszélyes vizekre is eveztek a készítők… Nem pusztán azért, mert „ha unalmas a show, akkor nem nézzük”, hanem azért is, mert ha esetleg Holdert ki(ny)írják a sorozatból, akkor biztosan nem nézzük tovább.

Mert Kedvesemmel mindketten szeretjük a Killing-et, és Mireille Enost – de Holder nélkül nem lenne az igazi a show…

Bízom benne, hogy csak „lebegtetik” az ügyet, feszültségfokozás gyanánt – ami sikeresnek is mondható: de negatív előjellel. Ugyanis nem annyira izgatottak, hanem inkább idegesek lettünk mindketten ettől a húzástól…

De mi a fene ez?! A Killing eddig nem arról szólt, hogy idegesíti a nézőt…!

Őszintén szólva, kissé elkedvetlenedve várjuk a folytatást… Bár szerintem a Holder-dolgot nem merik meglépni, de már ezt a „lebegtetést” is feleslegesnek, helykitöltőnek, kínos húzásnak tartom.

Már nem érdekel annyira Linden és a gyámügy „csatája”… Richmond is a „várt köröket futja”… Senki semmi eredetivel, meglepővel, remek húzással nem állt elő.

Csalódás. :-(

It’s Kind of a Funny Story – Nyomás alatt

…vagy talán az egy fokkal találóbb lenne, hogy: „It’s Kind of a Feelgood Story”. :thumbsup:

Első látásra/hallásra banálisnak tűnő sztori – de Anna Boden és Ryan Fleck, akik írták és rendezték is, valahogy olyan jól oldották meg, hogy egy nagyon kellemes, kedves, szerethető… és emlékezetes élménnyel lettem gazdagabb. :respect:

A középiskolás Craig (Keir Gilchrist) depresszióval küzd, szorong, ezért egyik vasárnap este/hajnalban önként bejelentkezik az egyik kórház pszichiátriai osztályára, nem is annyira azért, hogy „meggyógyuljon”, inkább azért, hogy „elmeneküljön”.

Igen ám, de a kórházban a fiatalkorúak részlege éppen átalakítás alatt van, ezért Craiget a felnőtt osztályon helyezik el egy öt napos megfigyelésre – és a film ezt az öt napot kíséri nyomon.

Lehetne ez a történet egy nagyon tapadós-ragacsos, mocsárszerű szirup, amiben a néző szép lassan elsüllyed, miközben száját-szemét-orrát-fülét kérlelhetetlenül eltömíti a giccs és a geil… de jelen esetben nem ez a helyzet. :sör:

Ahogy néztem-néztem a filmet tetszett-tetszegetett :-)… aztán egyszer csak dobott egy olyat, hogy leesett az állam. Utána megint szépen folydogált tovább… aztán hirtelen úgy szíven vert, hogy nem kaptam levegőt. Aztán megint haladtunk – ekkor már kicsit felkészültebb voltam :-) – és megint jött egy bitang jó dobás. :amazing:

Önmagában „csak” ezek a remek húzások elvinnék a filmet, de összességében is van olyan érdekes és érdemes a dolog, hogy egészében is remekre értékelhető.

Kicsit féltem, hogy Zach Galifianakis (aki Bobbyt alakítja) a megszokott „hangoveres” figurát fogja hozni – ami, valljuk be – a kezdeti érdekessége után mára kissé rutinszerű (unalmas…) pózzá vált. Amit ráadásul néha ripacskodással kell feldobni… :-/

De szerencsére itt ez az attitűd nem tolakszik az előtérbe és nem telepszik rá a filmre, és bár Galifianakis-szal reklámozzák a filmet, szerintem (bár egyáltalán nem rossz, amit alakít) nem ő viszi a showt a vállán.

A javát Keir Gilchrist vállalja magára – és oldja meg remekül :sör: –, de a remek, külön-külön ízes és emlékezetes mellékszereplők egyformán kiveszik a részüket a „maradékból”. :thumbsup:

A film barátságról, elfogadásról, szerelemről, megértésről szól… és arról, hogy milyen jó önzetlenül másért/másokért tenni valamit.

Őszintén szólva, a film végére én már irigyeltem Craig-et… :-)

Amikor ez az alkotás az érdeklődési körömbe került, rögtön felhorgadt bennem a rutinos ellenszenv a címek elcseszett magyarítása okán… de a film közben megértettem, elfogadtam, és a végére már találónak is éreztem a „Nyomás alatt” címet. :sör:

És persze legvégül: megint a zene. A film csúcspontja számomra ismét egy zenei betét (videóklip) lett… és mivel nagy Queen rajongó voltam és vagyok, így ez engem teljesen lehengerelt. :thumbsup:

Kár lenne még sokat magyaráznom és mesélnem ezt a filmet: meg kell nézni.

„It's the terror of knowing
What this world is about
Watching some good friends
Screaming: 'Let me out!'”

We Bought a Zoo – Az igazi kaland

Néha kell ilyen is, higgyétek el… :-)

Mert jól esik az embernek – a magamfajta vén szentimentalistának meg főleg… – hogyha egy kicsit a lelkét simogatják, hogyha azt nézheti/hiheti, hogy az ember a legrosszabb helyzetből is képes felállni, és sikerre tud vinni egy első ránézésre bukásra ítélt küldetést.

Nem vállal sokat… sőt, azt is megpróbálja a maga „hollywood-i” módján tönkretenni, agyonszirupozni, túllihegni, überelni :-/… de szerencsére Benjamin Mee igaz története van olyan jó alap, hogy még Cameron Crowe sem tudja tönkretenni.

És a színészek között is vannak páran, akik tesznek azért, hogy a film hajója ne kapjon léket Hollywood Nyál-tengerén… vagy ha mégis kap egy alattomos, éles-tarajos Giccs-zátonytól, legalább ne süllyedjen el. :-)

Benjamin Mee-t Matt Damon formálja meg, nagyon emberien, szerethetően, teljesen vállalhatóan. :sör: Mindig is nagyon jó színésznek tartottam, most sem cáfolt rám. :respect:

Bátyját, Duncan Mee-t nagyon szerethetően hozza Thomas Haden Church, és Peter MacCready bumfordi, de szívvel és lélekkel teli, nagyon emlékezetes figuráját az az Angus Macfadyen kelti életre, aki rendes embert még filmen nem játszott. :-) :sör:

Scarlett Johansson nem igazán hihető… de nem is teljesen hiteltelen, mint elkötelezett állatgondozó. Alakítása nem túl emlékezetes… ám legalább nem is irritál.

Maggie Elizabeth Jones és Elle Fanning hozzák a szerethető-faktort (kis)lány szinten: lehet, hogy „cukiságuk” másnak sok(k) lesz, de én mindkettejük alakítását szerettem. Jó érzés volt látni őket.:feelgood:

Az a film, amiben állat van, vagy kisgyerek, az nem lehet bukta – vagy valami ilyet tart a mondás. A gyerekekről már írtam, és a We Bought a Zoo-ban van bőven szerethető állat is…

:-)

És most azért hadd vegyem elő… ha nem is a bicikliláncot, vagy a kilencfarkú macskát, de minimum egy… mogyorófavesszőt, és csapjak pár erőteljeset pár emberre. :grrr:

Colin Ford (Dylan Mee): öcsém, téged utáltalak ebben a filmben, de szívből… istenigazából ez nem a te hibád, így megelégszem ezzel a „csapással”.

Az igazi, aki rólad tehet az…

…Cameron Crowe. :piffpaffpuff:

Könyörgöm, minek kellett így hozzányúlni egy csodás alaphoz?! Ez valami amerikai hobbi, hogy a fantasztikus alapanyagot mindenáron megpróbáljátok megerőszakolni?! Ami jó benne, azt legszívesebben kidobnátok/kidobjátok, és tesztek bele szirupot, giccset, nyálat és sablont… Miért?! Miért, hogy csapna el benneteket egy púposra rakott trágyaszállító?!

Nem, az igazi Benjamin Mee-nek nem volt tinédzser fia, aki a divatos (sablonos! idegesítő!! irritáló!!!) amerikai tinibetegségben, az „utálom a szüleimet, nem értenek meg engem, pedig én különleges vagyok”-ban szenvedett!

Benjamin Mee gyerekei igazából négy és hat évesek voltak, amikor megvették az angliai Devonban a Dartmoore Zoological Park-ot.

De nyilván muszáj volt a rutinos/sablonos/totál utálnivaló „rutin amerikai tinédzser hisztit” bevenni a filmbe… :sux: Különben nem lett volna „kerek egész a film”, ugye?! :thumbsdown:

Nah, most, hogy ezt kiadtam magamból :-) azért elmondom: szerintem (ha megvan a megfelelő beleélő-képességünk – és egy filmrajongónak miért is ne lenne meg, nem igaz?! :-) ) nagyon is nézhető családi filmmel lettünk gazdagabbak. Örömmel néztük végig a Kedvesemmel – és tervezzük, hogy kissrácunkkal közösen is megnézzük majd még egyszer. :-)

Hoppá, majdnem megfeledkeztem: a Zene! Nagyon jó a film zenéje is, emberek! Fülbemászó, kedves, dallamos – hihetetlenül hangulatba hoz! És ezt javarészt egy Jón "Jónsi" Þór Birgisson nevű izlandi zenésznek köszönhetjük. :respect:

Szóval, egy esős nyári délutánon, vagy hűvös estén érdemes a kanapéra ültetni a gyerekeket, asszonypajtással melléjük ülni, és végignézni azt, ahogy… We Bought a Zoo. :-) :thumbsup:

A film végén villanásnyira feltűnnek, de azért muszáj betennem képet az igazi Mee-családról…

…és itt pedig maga Benjamin Mee, munka közben. :respect: :-)

Azért jól esik a tudat a lelkemnek, hogy vannak még a világon hozzá hasonló emberek. :leborul: