Longmire s01e01

Nem tudom… mondtam már, hogy szeretem a western/cowboy/űrcowboy stuffokat? ;-) :-D

Valami gyerekkori belövés :-) lehet, amikor a Volt egyszer egy Vadnyugat; A Jó, a Rossz és a Csúf; a Hatosfogat; Mackenna aranya; A hét mesterlövész; A Vadnyugat hőskora; a Nevem: Senki; az Egy maroknyi dollárért és a Vad banda bűvöletében nőttem fel… :memoriesofgold: :gunfight: :-)

Szóval, ezek a beidegződések nem hagynak nyugodni, és ha valami hasonló jellegű cucc tűnik fel a horizonton, akkor azt igyekszem mihamarabb becserkészni…
 

Mit ne mondjak, azért belefutok néha egy-két kevésbé jól sikerült alkotásba... :-/

De néztem a Justified-ot és a Hell on Wheels-t is: és bármennyire is tetszett mindkettőnek az első évada, de valahogy nem éreztem/érzek késztetést a második évadokhoz…

…és most itt a Longmire, ami a Justified-hoz hasonlóan „jelenkori” cowboyról szól, aki mindig szótlanul, fenyegetően ballag a nagy karimájú cowboy kalapjában és marhabőr csizmájában – és nem habozik, amikor pisztolyt kell rántani.

Ám míg a Justified az első résszel meggyőzött és berántott, úgy a Longmire nem tudta ezt megtenni – és mégis meg fogom nézni a következő részt. Mondjuk, istenigazából meg nem mondanám, hogy miért… :eeekkk:

Mert nagyon jó a főszereplő, Robert Taylor? Engem anno Timothy Olyphant azonnal meggyőzött – Robert Taylor nem annyira…

Mert nagyon jók a mellékszereplők, Katee Sackhoff és Lou Diamond Phillips? Szerintem Katee Sackhoff legjobb alakítását a TBBT-ben nyújtotta, így azt hiszem egyértelmű, hogy sosem láttam tőle sokat és nem is várok tőle sokat… Lou Diamond Phillips pedig… hááát, legalábbis jól elvolt. Azt hiszem.

Mert nagyon izgalmas az alapszituáció? Hát nem.

Mert izgalmas/csavaros a történet? Nem igazán.

A kisvárosi, régi vágású, kissé megkopott, kissé unott seriff nyomoz-nyomozgat – és állandó összetűzésben van a közeli indián rezervátum saját rendőrségével.

(Mint a Killing!!! :-) Ez most valami divat lett? Vagy aktuálpolitikai probléma? Tüske a köröm alatt? :-) Egyébként, ebben „az indián rezervátum egy külön világ”-témában egy igazán jó filmet láttam: a „Frozen River – A befagyott folyó” címűt, ami szerintem nagyon jól fogja meg az indiánok önrendelkezési jogát és törvényeit, és miközben egymással szembe állítja a „fehérek és indiánok” életfelfogását és törvényeit, mégis közelebb hozza egymáshoz a két világot. :respect: )

A Longmire nyitóepizódjában volt gyilkosság, volt nyomozás, volt lövöldözés, voltak jó és rossz indiánok…

Elvileg minden benne volt, amitől működhetne egy film – működik is. Csak a végeredmény valahogy… nem nyűgöz le és nem darál be.

Olyan langyosvíz… :-/

Vesszek meg, ha értem, hogy miért fogom mégis megnézni a következő részt is…

Wrath of the Titans – A titánok haragja

Lehet, hogy pironkodnom kellene emiatt… de nem teszem. :-)

Nekem nagyon bejött ez a film! :sör:

Oké, a Love után néztem… ami azért befolyásolja (józan :-)... ) értékítéletemet… de nem tudom kárhoztatni semmiért a Wrath of the Titans-t: teljesen, sőt, tökéletesen beteljesítette elvárásaimat, és remekül elszórakoztatott. :thumbsup:

Kezdem azzal, hogy szerintem jobb, mint az első rész – folytatom azzal, hogy számomra Liam Neeson és Ralph Fiennes tették igazán élvezetessé a filmet. :respect:

Történetük a történetben magával ragadott és elsodort… vissza a gyerekkoromba, amikor ronggyá olvastam a Görög regék és mondák című könyvet (Trencsényi-Waldapfel Imre, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 1976 :-) ), és álmomban állandóan hősökkel, istenekkel (istennőkkel… :-) ) és szörnyekkel birkóztam.

A Wrath of the Titans egyenes leképzése ennek az olvasott mondavilágnak (igaz, istennők sajnos nincsenek benne… :-( ;-) ), de hősök, istenek és szörnyek annál inkább.

Sam Worthington jószerivel semleges: (először és) utoljára Na’vi-korában sikerült eljátszania egy szerethető főhőst, de az meg ugye jószerével a CGI-nak volt köszönhető… Valahogy én nem látom benne a „vérbeli hős”-típust, akit szerény, egyvágányú véleményem szerint egy ilyen jellegű fantasy film megkövetel(ne).

Nem tudok érte teljes szívemből szorítani, csupán a semleges megfigyelő baráti jószándékával.

Ha rajta állna egyedül, hogy tetszik vagy nem tetszik a film, akkor el is bukna a megmérettetésen…

…de szerencsére nem csak rajta múlik.

Liam Neesont és Ralph Fiennest már említettem. :respect:

Az a jelenet, amikor „puszta kézzel” szembe szállnak a szörnyek hadával… az azért örökre emlékezetes jelenet marad. :thumbsup:

 

„- So shall we finish this?

- We have no weapons.

- We had power before we had weapons.

- When we were young Gods.

- Yes.”

…és ami még nagyon sokat „segít” a film jobbá válásán: az a fantasztikusan jó CGI. :sör:

A szörnyek szinte ijesztően igaziak és tapinthatóan valóságosak. A velük való harc nem pusztán „hadonászás a zöld háttér előtt”, hanem már-már megfoghatóan valószerű.

Valóban életre kelnek a görög mitológia szörnyei. :respect:

Rosamund Pike szép és szerethető harcos királynő, Bill Nighy remek, mint Hephaestus – Toby Kebbell sokáig jobbára idegesített Agenor szerepében… de a végső csatánál sokat megbocsátottam neki. :sör:

„- Agenor's men will hold the front line... from the trenches.

- Cover every part of yourself, or you'll be burned by the fire! Every piece of cloth every piece of skin!”

A csata- és harcjelenetek remekül sikerültek, a karakterek a helyükön – néhány nagyszerű színész megformálásával :respect: – a történet pedig kellően… vagy inkább pontosan ki van ragadva a görög mondavilágból.

A fene vigye el, én azt mondom: ilyen fantasy filmek kellenének. :sör:

Szerintem érdemes bevállalni.

„All my power is spent. Who knows? I might be stronger without it.”

Hatfields & McCoys s01e01 – Love

Hatfields & McCoys s01e01

Nagyon vártam, imádom a western/cowboy/űrcowboy :-) cuccokat – de ez valahogy nem jött be. :-(

Pedig a jobb napjai után mára szinte elfeledett és antikká nemesedett Kevin Costner, és a szerintem az istenigazából „B”-listás, életművét tekintve semmi komolyat az asztalra korábban soha le nem rakó Bill Paxton párosa jónak ígérkezett…

Jobban belegondolva, nem is velük van a baj: tényleg jól hozzák a két markáns karaktert. :sör:

És mondjuk, igazságtalan lennék, ha nem említeném meg Powers Boothe-ot, aki szintén remek a szerepében. :sör:

Az én bajom ott van, hogy nem elég a mellékszereplők érdektelensége és semlegessége – legalábbis számomra egy sem tűnik ki az arctalan tömegből… –, de legalább a történet is olyan, hogy egyik szereplővel sem tudok azonosulni.

Rendben, a western műfaja gyakran szól a valóságban igazi suttyó gyilkosokról és banditákról, akik a filmvásznon remek hőssé vagy antihőssé nemesednek, de a Hatfield-ek és  McCoy-ok tényleg igazi csapott homlokú, egyvágányú, ösztönlény hillbillyk. :-(

A kocsmai handabandázás szintű összekülönbözések, miszerint minden verekedés úgy kezdődik, hogy „ő visszaütött!”, valahogy nem adnak kellő erkölcsi és morális alapot ahhoz, hogy valaki mellett le tudjam tenni a garasomat… Így meglehetős unottan figyeltem, hogy ki-hogyan vág vissza az őt ért aktuális sérelemért: és nem kicsit viszolyogtam, hogy ki-milyen mélyre képes aljasulni, hogy revansot vegyen… A másik fél erre persze felhorgad, és naná, hogy ő is visszavág…

Mit ne mondjak, ez az egysíkú, már-már állati szintű reakciósablon engem legalábbis untatott: tőlem folytathatják ezt a balhét a világ végéig, vagy mindkét családfa teljes felszámolásáig.

Csak nekem ne kelljen nézni… :-( :cancel:

Love

 

Kissé… vagy nem is annyira kissé állok értetlenül a film fölött. :-S

Kétségkívül azok a legjobb részei, amik az amerikai polgárháborúban játszódnak. (Jócskán verik a Hatfields & McCoys hasonszőrű részeit, szvsz…)

Corey Richardson olyan eszméletlenül markáns karaktert hozott General McClain szerepében, hogy legszívesebben üvöltenék egy spin-off-ért!!! :roar: :respect:

…de a többi… hááát… :-/

Amolyan álentellektüel filozofálgatás, múlt-jelen-jövő, valóság és álom olyan szintű katyvasza az egész, amit csak erőnek-erejével tud az ember végigküzdeni… egy darabig azzal a reménnyel, hogy majd csak kisül belőle valami értelmes… majd később már csak azért, hátha lesz még egy-két polgárháborús jelenet.

Szerintem… hm… nem egy olyan alkotás, amit az ember szívesen végignéz, főleg nem szívesen emlékszik rá vissza.

Ajánlani pedig aligha fogja bárkinek is.

Én legalábbis biztosan nem ajánlom nektek. :-/

Indigénés – A dicsőség arcai & The Woman in Black – A fekete ruhás nő

Indigénés – A dicsőség arcai

A II. világháború alatt Franciaország az észak-afrikai gyarmatairól toboroz csapatokat – akiket persze másod-, sőt, harmadrendű polgároknak tartanak.

Ahhoz, hogy csatlakozzanak az anyaország felmentéséhez, szítják bennük a „ti is franciák vagytok!”-hitet, de amikor beküldik őket a húsdarálóba, és eltávozás helyett balettelőadást szerveznek nekik, már mindjárt „büdös arabok”…

Keserű film. Ahogy az ember nézi a megfelelni vágyást, a megaláztatások ellenére lelkes harci szellemet, az újabb és újabb pofonok után is pislákoló hitet és reményt („mi is franciák vagyunk!”)… az valahogy olyan mélységesen elkeserítő.

Mert tudjuk, hogy „nem, ti nem vagytok franciák… nem is lesztek _igazi_ franciák soha…”.

És még abban is csalódnak, aki tisztességes embernek látszik, aki szavatartónak hihető… aki – úgy tűnik – tényleg egyenrangúnak tartja őket. Ez mind-mind hamisság és áltatás.

De parancsra azonnal leszegett fejjel, habozás nélkül rohanjanak bele az ágyútűzbe…

A szereposztás remek: Jamel Debbouze, Samy Naceri, Roschdy Zem, Samy Bouajila és Bernard Blancan. :respect:

…de valahogy nem tudják igazi szerethetőséggel megtölteni a filmet. Én legalábbis az egész film folyamán csak valami végtelen szánalmat éreztem irántuk… :-(

És így már az ember nem tudja elővenni a „suspension of disbelief”-jét, és a legvégén, a hősies „városvédésükben” egyre-másra találja a bődületes taktikai baklövéseket…

…mert ki az az idióta, aki a csapat _mesterlövészét(!)_ pont az út menti fabódéban állítja fel?! Azon az úton jönnek be a városba a nácik, bakker! Mindenki _magas, jól védhető, belövések ellen téglafallal védett harcállást foglal el!_ Mindenki más! A mesterlövész meg az út menti fabódéban… Hogy a képességeit jól ki tudja aknázni… :eszemmegáll: Naná, hogy őt lövik ki elsőnek. :szerencsétlenek:

…mert ki az az idióta, aki ordítozva rohan be a házba, hogy kihozza a sebesültet: ezzel rögtön a vállról indítható páncéltörő célpontjává tenni magát és a megmenteni szándékozottat is?! :eszement:

Értem én, hogy a csatában másként jár az emberek agya… de könyörgöm… akkor legalább a mesterlövész?! Arra volt bőven idő, civilek! Nem két napja voltatok már ekkor katonák! :ehhh:

És a végén még megfejelik az egészet azzal, hogy a mindenkori francia kormány milyen „becsülettel és tisztességgel” _bánt (el)_ a veteránokkal…

A csata- és harcjelenetek korrektek, a szereplők megvannak, a történet tanulsága keserűen fájdalmas… mégsem sikerül egy igazán emlékezetes filmet összehozni a drámából.

Kár. :-(

The Woman in Black – A fekete ruhás nő

…és köszöntsük álló ovációval az „Ezt meg minek kellett leforgatni?!”-filmek csoportjának újabb tagját! :thumbsdown: :-P

Az 1989-es(!!!) verzió már annyira elavult volna?! A digitális filmtrükkök, a CGI és a 3D olyan plusz lehetőségeket nyújtanak, hogy azt muszáj volt a remake-ben kiaknázni?! Vagy olyan remek csavart tudtak adni a sztorinak, hogy az egészen más megvilágításba helyezi a történéseket, és az újszerű feldolgozás egy teljesen más, új film benyomását kelti?!

Hát egyik sem. :-(

Susan Hill 1983-as novellája kapott egy új verziót. Ugyanazt, kicsit másként – de semmi pluszt és érdemest nem kapott a remake. És én a magam egyszerű, faékszerű gondolkodásommal azt sem vagyok képes felfogni, hogy mi a fene olyan nagy cucc ebben a szimpla „bosszúálló kísértet” –történetben, hogy újabb feldolgozást érdemeljen meg?!

Daniel Radcliffe és Ciarán Hinds szerepelnek… szerepelgetnek… statisztálnak a történésekben.

A többiek még csak szóra sem érdemesek…

Üres ijesztgetés az egész, semmi több. :-P

Minek kellett ez a nagy nullát annyira hypolni?! …és minek kellett nekem ezt elhinni…?!?!

Eh… :-(

Ink

Egy igazán remek kis független film! :sör: Se az író-rendezőjéről (Jamin Winans), sem a szereplőiről nem hallottam sose…

Mondjuk, nekem bőven jobban bejött, mint a hasonszőrű Iron Sky…

Leginkább az 1984-es, Dennis Quaid fémjelezte, „Dreamscape – Az álomküzdők” filmhez tudnám hasonlítani.

Egy nagyon kellemes kis misztikus fantasy film, benne minden jóval, amit a fantasy-ban szeretek: a kellően félelmetes és fenyegető gonosz, a szerethető ártatlan, az erőt adó társ és a heroikus védelmezők.

Ráadásul a sztori is érdekes és feszülten pörgő, a vége pedig… hát igen, az utolsó negyedórát megint kétszer néztem meg. :-)

A történetről pár szó…

Éjszakánként, amikor álomba merülünk, megjelennek az utcákon a Storytellerek, beosonnak a házakba, és kezüket az alvó emberek fejére téve boldog álmokkal ajándékozzák meg őket…

…de velük egy időben megjelennek az Incubusok is, akik viszont a rémálmok hozói. :nightmare:

És az egyik éjszakán megjelenik a titokzatos és fenyegető Ink is, aki céltudatosan egy kislányt, Emmát (Quinn Hunchar) keresi meg, és alvó testéből elragadja a lelkét.

Tettét a Storytellerek azonnal észlelik: elsősorban a kislány boldog álmainak hozója, Allel (Jennifer Batter), és azonnal harcba száll Inkkel, de a többiek is hamar csatlakoznak hozzá.

Mindannyian nagyszerű harcosok (az álombéli harc kivitelezéséért tőlem jár egy nagy piros pont! vagy egy :barnasör: :-) ), de Ink ellenállhatatlan vadságának és kitartásának köszönhetően sikerrel jár.

A Storytellerek nem tudják üldözni őket, mert az Álomvilágban miriádnyi helyre juthat az utazó, ezért a segítségükre jön Jacob (Jeremy Make), aki Pathfinder… és nem mellesleg vak: mindkét szeme le van ragasztva.

A Pathfinder sem tudja az álombéli dimenziókon át üldözni Inket, ezért arra a megoldásra jut, hogy a kislány testét kell megtalálni, és fel kell ébreszteni. De ehhez szükség van annak rég nem látott apjára, John-ra (Christopher Soren Kelly), akit rá kell venni arra, hogy elmenjen a kómába esett Emmához.

És a Csapat útra kél… miközben a félelmetes Ink egyre csak hurcolja magával riad áldozatát… és az Incubusok sem nézik tétlenül ezt az egészet…

De Allel és társai, a babaarcú Sarah (Shelby Malone) és a pengeéles Gabe (Eme Ikwuakor) úgy harcolnak, ami méltó az elismerésre.

(Nem egy Serbuan Maut – de benne van minden, ami a történetbe kell.)

Ink fantasztikusan jó figura: én az első megjelenésétől fogva imádtam, és a film végére csak még jobban megszerettem ezt a marha jó karaktert.

Mondjuk, nem így a Kedvesem, aki az első megjelenésekor már eltakarta a szemét, és kifejtette, hogy… hm… „mennyire állok alacsony szinten szellemileg”, hogy ilyen filmet nézetek vele estére… :-)

Őt nem is tudtam sokáig a képernyő előtt tartani – de szerintem nagyot veszített azzal, hogy a katartikus befejezést nem látta. :-(

Amikor a kislány teste felett Ink a leginkább a gurkha kukri-ra emlékeztető, brutális kinézetű késeivel harcba száll a túlerővel… azt aligha fogom valaha is elfelejteni. :respect:

 

Többről szól ez a film, mint egy „álomüldözés”, és ami még benne van… azt magunknak kell felfedezni. Mondjuk, engem szíven ütött… de tudjátok, milyen szentimentális fickó vagyok. :-)

A végén ráadásul elképzeltem, hogy hogyan és miért fogjátok fikázni, és ezen fel is idegesítettem magam („Tudjátok, mit csináljatok a létrátokkal?!?!” :-) ), és első felindulásomban úgy voltam, hogy nem is ajánlom egyikőtöknek sem. :-P

…de aztán rájöttem, hogy István azért talál(hat) majd benne neki tetszőt… sőt, talán az érzéketlen tus… ööö… akarom mondani kődarab :-) Justin is…

Szóval, ha rám hallgattok, akkor… azt csináltok, amit akartok. ;-)

Nekem nagyon tetszett az Ink – kár lett volna, ha kimarad az életemből. :respect:

Mad Dogs s01

Hoppá-hoppá…! No, nézd csak, mit találtam! :-)

Oké, megtalálhattam volna korábban is… de a lényeg, hogy most igen!

Egy megszokott hosszúságú, négy részes angol minisorozat, amivel ismét sikerült kellemesen meglepniük – mindkettőnket.

Öt régi barát találkozik hosszú idő után újra:

Woody (Max Beesley)

Bax (John Simm)

Rick (Marc Warren)

és Quinn (Philip Glenister)

Angliából Mallorcára utaznak, az ott élő 

Alvo (Ben Chaplin)

meghívására.

A nagy „reunion” remekül indul, bár mindenki feszeng kissé, látván, hogy Alvónak mennyire bejött az élet – valami eszméletlenül gyönyörű úszómedencés villában él (a Kedvesem már ettől dobott egy hátast… az a pillantás viszont, amit utána rám mért… „Mi miért nem egy ilyen helyen élünk?! Mert te egy tutyi-mutyi alak vagy, azért…” :-) ), és egyáltalán nem osztja szűkmarkúan az ajándékait.

A buli szépen csordogál: eltekintve attól, hogy Alvo néha különös „oldalvágásokat” ereszt el a többiek felé… és olykor furcsa telefonhívásokat bonyolít le, és spanyol nyelven, emelt hangon „társalog” a hívó féllel.

Az első rész határozottan lagymatagon csordogál – éppúgy, amikor negyven körüli, megállapodott, családos pasik (mint mi, ugye ;-)…) jönnek össze egy szolid kis bandázásra… és aki egy kicsit is jobban „elereszti” magát, azt mindjárt rosszalló pillantásokkal és megjegyzésekkel illetik a többiek…

Aztán az epizód végén… DURRR!!! Beüt a ménkű, és igazából köpni-nyelni nem tudunk a váratlan fordulaton.

És a kifejezetten visszafogott első rész után olyan második és harmadik részek következtek, hogy után rögtön nyomtuk volna a következőt!

A negyedik rész pedig feltette a koronát az egészre. :thumbsup:

A második és a harmadik rész izgalmas és pörgős – miközben morbid és poénos is. Néha le-leül 5-10 percre, de utána megint olyat „ránt az istrángon”, hogy az ember majdnem leesik a kanapéról…

A negyedik epizód pedig méltó befejezés – egy remek csavarral és ütős csattanóval.

És… mondjuk ki… cliffel is. De én imádom az efféle „cliffes” lezárásokat.

Annál is inkább, mivel már lement és elérhető a második négy részes évad is… :-)

De második évadtól függetlenül: szerintem marha jó első évadot láttunk.

Benne volt minden, amit az angol (mini)sorozatokban szeretek: fordulatok, izgalom, remek angol színészek, jó beszólások – csak itt még „fejel rajta egyet” a csodálatos mallorcai környezet is. És az idillikus (édeni) állapotok között történő sötét események olyan remek kontrasztot képeznek, hogy a néző élvezeti foka ugrásszerűen megnő.

Őszintén szólva, bár mindegyik szereplőt bírtam, igazából Rick (Marc Warren) volt a kedvencem – őt korábban Mr. Teatime szerepében láthattuk a Hogfather-ben.

Egyszerre volt szerethető és idegesítő, kemény és vinnyogó, tenyérbemászóan arcátlan és szánalomra méltó – csíptem, na. :-)

Azt hiszem, hogy a legütősebb mondatok az ő szájából hangzanak el… és van egy-két brutálisan horzsolós ötlete.

„I want to cut his feet off, not butter him!”

„Bit of an argument with a shovel.”

„Is his hand still in his mouth?”

„- Be lucky, eh?

- Yeah. I think I am.”

:-)

Összegezve, szerintem marha jó kis sorozat volt – azt hiszem, hamarosan sort kerítünk a második évadra is. :thumbsup:

Iron Sky

Kezdem a feketelevessel: ott vérzik el, ahol a mainstream „hollywood-i” filmek többsége – a sztorin. :-(

Pedig, ahogy Justin teljes joggal szokta volt mondani az efféle „buddy-project”-ek kapcsán: egyrészt „az a legkevesebb!”, mert jó sztori nélkül mi a fenének fogna/jon bele bárki a filmforgatásba?! Másrészt meg egy ilyen, 2006(!!!) óta tartó projektnél – amiből 2008-ban volt az első trailer! de az is alapvetően a pénzadományok/producerek beindítása végett… – legalább kalapáltak volna össze egy _jó, ütős_ forgatókönyvet! Volt rá idő bőven! És még pénzbe sem kerül, mint pl. a spec. effektek…

Úgy elméláztam azon, hogy a 7,5 millió eurós költségvetés mekkora részét fordíthatták a forgatókönyvre? 10 és 50 között? (Nem ám „ezret” értek ezalatt! Szimpla, kétjegyű 10 és 50-et. :-P ) Vagy még annyit se…?!

Johanna Sinisalo és Jarmo Puskala nevét jegyezzük meg, barátaim… egy fél pillanatra. :-P Aztán felejtsük el is őket szépen. :-/

Különösen a vége felé vérzett el a dolog. Addig még úgy el is ment, megcsillant benne olykor egy kis humor, egy kis irónia, egy kis paródia… de a végére elfogyott az addig sem igazán pörgő kraft.

És kaptunk egy eléggé kiüresedett, sótlan lezárást.  :-(

Kár érte. :-(

De akkor térjek rá a pozitívumokra is, mert azért abból is akadt.

Olyan bitang a látvány, hogy nyugodtan a mainstream mellé lehet állítani. :thumbsup:

Igen, a sztoriban negatív előjellel, a látványban pozitív előjellel állhat a hollywood-i szuperprodukciók mellé. Úgy látszik, amennyire szeretett volna a film független és egyedi lenni, úgy lett mégis egy „pompás” leképezése a fősodornak… :-/

Komolyan, elképesztő képi világa van az Iron Sky-nak, hihetetlen, hogy független filmesek-kis stúdiók ilyet képesek… nem egyszerűen „összehozni”, vagy „összekalapálni”, hanem… megalkotni. :respect:

Kár, hogy a legtöbb mainstream alkotás is mindössze erre képes… Így a film sajnos megmaradt egy széles, jól kitaposott ösvényen. :-(

Tagadhatatlan, hogy vannak jó pillanatai, remek villanásai, vicces jelenetei, a hangulata pedig különleges és sajátos – elismerem, és ez nem is esik nehezemre. :sör:

De amikor igazi „geek”-ek és rajongók gyűlnek egy film köré, akkor… ne legyen már elég annyi, amiért a hollywood-i filmek többségét kárhoztatjuk!

Udo Kier kihagyhatatlan a nácis filmekből – hozza is magát, rutinból…

Julia Dietze szerethető és Götz Otto is remekül hozza a ráosztott szerepet.

Stephanie Paul is jó, mint Sarah Palin-paródia – és az ENSZ tanács is remekül ki lett találva, és jópofa poénok csattannak ott el.

Christopher Kirby viszont – bár az irritáló „afro-amerikai” karakter archetípusa/paródiája lenne… azt nem annyira viccesen, mint inkább idegesítően oldja meg.

Volt potenciál az Iron Sky-ban, lehetett volna egy új kultfilm, amit piedesztálra állíthatunk, hogy „Tessék, Mr. Hollywood! Így is lehet!” – de a magunk „alá” ácsolt dobogóról jól pofára estünk… és a film végére leeresztettük a zászlókat, kiesett a kezünkből a pompom… és szótlanul indultunk haza.

Hát ennyi. :-(

De azért egyszer meg kell nézni, úgy gondolom.