2012. február 22., szerda

Hugo - A leleményes Hugo



Ezen most komolyan elképedtem… ez egy Martin Scorsese film? Mert igen, tudom, hogy egy-egy ember többféle műfajban is alkothat, de azért úgy gondolom, hogy mindig érezhető/észrevehető egy-egy művön az alkotó keze nyoma…

Ez inkább egy Jean-Pierre Jeunet (Le fabuleux destin d’Amélie Poulain – Amélie csodálatos élete) munkásságára emlékeztető film... Nem pedig a Taxisofőr, a Dühöngő bika, a Nagymenők, a Cape Fear és a New York bandái ecsetvonásait viseli magán.

…de mindenképpen egy fantasztikus, csodálatos alkotás, ami méltó az elismerésre. :respect:

Az árva Hugo (Asa Butterfield) egy párizsi vasútállomás falai között él, rejtőzködve, miközben elvégzi eltűnt Claude bácsikája (Ray Winstone alakítja ezt a nyúlfarknyi szerepet) munkáját, aki a pályaudvar óráit tartotta karban.

Hugo és a titokzatos pályaudvari játékboltos, Papa George (Ben Kingsley) felfigyelnek egymásra, majd konfrontációjuk lassú közeledéshez, valamint egy eltemetett, de csodálatos titok felfedezéséhez vezet…


A szereposztás is magán hordozza a filmkészítők magas szintű profizmusát (az egyik producer Johnny Depp és maga Scorsese is köztük van): Ben Kingsley, Sacha Baron Cohen, Christopher Lee, Emily Mortimer, Jude Law – de nem szabad méltatlanul hallgatnom a két gyerekfőszereplőről, akik nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy az élményünk tökéletes legyen: Asa Butterfield és Chloë Grace Moretz (Kick/Ass – Hit Girl).

Sacha Baron Cohen személye egyrészt elriaszthat, másrészt téves elvárásokra is okot adhat, ezért ezeket gyorsan elhessegetem: nem, nem Borat-ot, és nem, nem is Brüno-t hoz. :-) A karaktere, az állomás felügyelője (aki mindig kedvenc Maximilian nevű dobermannjával jár), nincs híján némi „Sacha Baron Cohenes” megformálásnak, és kétségtelenül humorforrás – de egyáltalán nem harsány és magamutogató.


Beszélgetései a felettesével pedig kifejezetten élményszámba mennek. :-)

„- I don't know what to do. She's having a baby, you know.
- Sure it's yours?
- Who else's could it be?
- Of course it's yours. When's the last time you had relations with her? Any time in the last year?
- No, I don't think so.
- Very suspicious, then.”

Brian Selznick regényéből készítette Martin Scorsese ezt a gyönyörű történetet, ami két órára elvarázsol minket. És egyben ezzel a filmmel tiszteleg az író és a rendező a mozi úttörőinek, köztük is elsősorban George Méliés-nek…  :respect:

Az eredeti, és a magyar forgalmazó által kreált cím sem elég hangzatos ahhoz, hogy felkeltse figyelmünket a film iránt – de higgyétek el, egy igazán csodálatos filmélménnyel leszünk gazdagabbak… főleg mi, akik nagyon szeretjük a mozit és a filmeket. :sör:

2012. február 20., hétfő

Atanarjuat – The Fast Runner


A múltkor ráharaptam az eszkimó filmekre a Létszükséglet-tel (ne soroljam már fel megint a tizennyolc címét… :-) ), és rákerestem, hogy még milyen figyelemre érdemes filmekben szerepel még a főszereplő, Natar Ungalaaq. :respect:

Így találtam az Atanarjuatra.

Emlékszem egy régi, fekete-fehér, néma, etno-dokumentumfilmre, aminek az volt a címe, hogy Nanuk, az eszkimó – Nanook of the North (1922), ami az eszkimók életéről szólt.

Már akkor is rácsodálkoztam, hogy micsoda elképesztő élet van az északi-sarkkör jeges vidékein – és milyen az, aki tényleg megél a jég hátán is. Ámultam a vadászataik keménységén, az életközösségük zártságán, és különös szokásaikon…

…és ezt a rácsodálkozást most szinte lineárisan folytattam az Atanarjuattal.

Kezdem azzal, hogy ez is döbbenetes és különleges film – és hogy talán egy icipicit túl hosszú…
…mert a 172 perces játékidő azért elég… „erős kifejtése” a témának.

De számomra még így is megérte. :sör:

Az isten háta mögötti Igloolik faluban megjelenik egy gonosz szellem, aki/ami erőszakot és káoszt szít az inuitok között… és kegyetlen, gonosz dolgokat követnek el azok, akik lelkükben eleve hajlamosak erre.

A hazugságok, a gyűlölködés és a hatalomvágy hálójában szinte megfulladnak azok, akik őszintén és tisztességgel szeretnének élni… de ők sem tudnak elég messze költözni ahhoz, hogy békében élhessék az életüket.

Mint említettem, kissé túlcsorduló felvezetés után elég szépen beindul a cselekmény, és Natar Ungalaaq mellett számos remek eszkimó színész kap lehetőséget arra, hogy életre keltsenek egy-egy érdekes karaktert.

A főszereplőt részemről külön csodálat és óriási respect illeti meg: amikor a film csúcsjelenetében anyaszült meztelenül rohan üldözői elől a végtelen jég- és hómezőn… Forgatás ide vagy oda, én még a gondolattól is megfagytam volna, nemhogy meg is valósítsam. :icecold:

Érdemes megvárni a stáblista mellett futó jeleneteket a forgatásról: akkor aztán tényleg láthatjuk, hogyan is készült az ominózus jelenet – és tiszteletünk csak elmélyülhet a színész iránt. :respect:

A film második része már határozottan mozgalmasra sikeredett, a vége pedig olyan misztikus-mítikus lett, ami az én szememben megkoronázta az eszkimók különös életéről szőtt elképzeléseimet - mindamellett, hogy felemelő és tökéletes befejezést is sikerült komponálni. 

Szerintem mindenképpen egy olyan különleges film, ami érdemes a rá szánt időre. :sör:


The Big Year


Nagyon szeretem a madarakat, imádom őket elfigyelgetni, elnézegetni, dalolásukat elhallgatni – szóval, nálam a The Big Year eleve fórral indult… és nem tudom, hogyha nincs ez az „előny”, akkor hogyan hatott volna rám a film.

Azt ellenben elmondhatom, hogy ilyen alapfelállással hatott. :-)

Szerintem ez igenis egy nagyon szerethető film: Owen Wilson (igen, már megint ő), Jack Black és Steve Martin nem hozzák a „tőlük várt” komédiázást – inkább játszanak. Karaktereik sem harsányak, inkább visszafogottak és magukba fordulók, de szerintem így hozzák igazán és hihetően a madarakat szenvedélyesen szerető megfigyelőket.

De nem „pusztán” természetfilmről beszélhetünk a Big Year kapcsán (bár nekem akkor sem lenne hiányérzetem… A láthatatlan madárfotós megvolt? :-) ), hanem az emberi kapcsolatokról: apa-fiú, férj-feleség… Szeretetről, szerelemről, barátságról, és arról, hogy a (verseny)szenvedélyt és a jó értelemben vett fanatizmust meddig lehet és érdemes fokozni…

Vannak benne mosolygásra, felkuncogásra késztető pillanatok, de alapvetően a „feelgood”-jelleg üli meg az egészet: ami „nem renget meg eget-földet”… csak olyan jó nézni. :-)



És ne feledkezzünk meg a remek mellékszereplőkről sem, akik bár nem „tolakodnak” előtérbe, de odaadással és szakmai alázattal hozzák karaktereiket: Anjelica Huston, Dianne Wiest, Brian Dennehy, Kevin Pollak, Anthony Anderson és a „sorozatos” szakasz: Joel McHale (Community),  Jim Parsons (TBBT) és Corbin Bernsen (Psych). De nem várni ám tőlük a sorozataikban megszokott, erős alakításokat…! Itt csak kiegészítik és kerek egésszé teszik a történéseket. :sör:

A film zenéje pedig… én imádtam. :-)

Egy nagyon kedves, kellemes, szeretnivaló film – (madár)barátoknak kifejezetten ajánlom. :-)

2012. február 16., csütörtök

The River s01e03


A pofátlanság teteje… :-)

Ilyen szemérmetlenül manipulálni a nézőt, ilyen szemtelenül és csibészkedve nyúlni ezerszer használt eszközökhöz – miközben az ember szinte látja a készítők csúfondárosan a nézőre nyújtott nyelvét… ehhez azért kell, hogy elég vastag legyen az alkotók képén a bőr.

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy gátlástalanul manipulálnak, minden tudok, látok és leveszek.

…és mégis működik! :sör:

Fantasztikus rész lett, eszméletlen jó, nagyszerű. :-)

Úgy játszanak rajtam/velem a készítők, mindig akkor és ott nyomnak meg egy gombot, billentenek át egy kapcsolót, amikor és ahol kell… :bastards: :-)

…de nagyon profin csinálják. :respect:

A főszál gyakorlatilag egy centit nem haladt előre (nem jutottunk közelebb Apához), de marhára nem érdekel – mert ez a rész saját jogán, önállóan megállt a lábán, és mindent megadott, amit egy jó filmtől elvárunk.
Volt, amikor úgy összeszorult a gyomrom, mint egy citrom… vagy egy mandarin :-)… és volt, amikor tele torokból röhögtem. :-)

Az Operatőr néger srác, A.J. nagy pillanatai sorjáztak most – és ő teljes mellszélességgel élt is a lehetőséggel, és a kedvenc, negyven kilós :-) kamerája mellé a vállára vette az egész showt.


 Lubickolt a szerepében – én pedig, mint néző, lubickoltam az élményben. :sör:

Nem hittem… remélni sem mertem, hogy nem csupán a minőséget tartsa, de erősítsen is a sorozat… ám büszke elégedettséggel mondhatom: mégis megtette. :thumbsup:

Kellemesen berántott a gépszíj, kár is lenne tagadnom… ;-)

…ha tartják ezt a jó lüktetést, remek kis széria fog ebből kikerekedni. :sör:

The Hunter


Ismét egy nagyon kellemes film: ami természetfilmnek is elmegy. :-)

Az egyszerűség kedvéért talán érdemes beidéznem az imdb-s plot-ot:
„Martin, a mercenary, is sent from Europe by a mysterious biotech company to the Tasmanian wilderness on a hunt for the last Tasmanian tiger.”

Willem Dafoe is kapott egy remek, magányos vadászdrámát, mint anno Thcéky Karyo a L’ours – The Bear – A medve című filmben. De hasonlíthatnám a nemrégiben látott Tracker-hez is.

A mitikus, kihalt(nak hitt) állat utáni nyomozás önmagában nem lenne túl izgalmas, így a kapunk mellé még egy kis családi drámát – és mivel mások is pályáznak az állatra, akik céljuk elérése érdekében nem riadnak vissza semmitől, ezért a feszültség is egyre emelkedik…
Lassan hömpölygő, csöndes, lappangó izgalommal telített film, amiben Willem Dafoe nagyon erőteljes karaktert alakít, aki a hátán viszi a filmet.

Istenigazából azt nem értem, hogy Sam Neill miért vállalta ezt a rá osztott másodrangúnál kicsivel másodrangúbb mellékszerepet… de ő biztos érzett benne valami kihívást. Én mondjuk nem annyira… :-S


A gyönyörű tasmán táj önmagában elvarázsolná az embert, de a titokzatos állat utáni nyomozás minden egyes képhez feszültséget ad.

Willem Dafoe nem sokat szól, magányos, szótlan kutatásai során, kimondatlanul áll össze a néző számára a kép az állat után kutató, régen eltűnt családfőről.
A film befejezése talán kissé szentimentális: de egyszerre van benne a Vadász Vad iránt érzett tisztelete – másrészt pedig a profi zsoldos jeges józansága…

„They sent someone to replace me!  Will send someone to replace him! And will keep on sending people until they get what they want!”

…mégis, nekem kellett az utolsó jelenet ahhoz, hogy oldódjon a bennem felgyülemlett feszültség, és ne a veszteség érzése, hanem a találkozás, az egymásra találás öröme maradjon meg a nézőben.

Csöndesen építkező, különleges film… érdemes a rá szánt időre. :sör:

„What you want is gone forever. Do not bother looking for me.”


2012. február 15., szerda

Inuujjutiksaq – Ce Qu’il Faut Pour Vivre – The Necessities of Life – Létszükséglet

(Ez a sok cím mind ugyanazt a filmet takarja… :-) )



Egy csöndes, elgondolkoztató, lassan hömpölygő, de szerethető mozi…

1952-ben járunk, a kanadai Baffin-szigeten, ahová egy kórházhajó érkezik, hogy az eszkimó őslakosságot szűrővizsgálják. Ekkor derül ki, hogy főhősünk, Tiivii (akit a nagyszerű inuit színész, Natar Ungalaaq formál meg) TBC-vel fertőzött – a vizsgálat eredménye után már le sem engedik a hajóról, hanem azonnal elindulnak vele (és a többi fertőzöttel) Québec-be.

Tiivii-t senki nem kérdezi, és kérdéseire senki nem ad választ…

„– Tiivii, you're sick. You must stay on the boat. You're going south for treatment. Your wife and daughters can go back to the land.
– Leave right now? But I can't leave them all alone!
– All the sick people are staying on the boat. No other choice.
– No, that's impossile. If I leave, who will hunt for them?”

Három hónap(!) hajózás után érnek a célhoz, ahol az eszkimó nyelvét senki nem beszéli, hagyományait senki nem tiszteli, senkit nem érdekel, hogy milyen közösségből jött, mit ismer és mit nem. Amikor a ruháit kidobják, haját és bajszát levágják, és bolognai spagettit adnak neki enni, rögtön nyilvánvalóvá válik a nagyvilág vele szembeni tiszteletlensége, és hogy milyen ijesztően közönyös/közömbös uniformizálással akarja őt „lenyelni” a rendszer…

„I didn't know a person could feel... more alone among Whites than lost out on the land.”

A kezelés pedig egyáltalán nem „gyors lefolyású” – két évre taksálja az orvos, ami a családjáért aggódó Tiivii-t egyáltalán nem nyugtatja meg.
A helyzet nemhogy javulna, de egyre romlik – mindaddig, amíg egy Tiivii-vel törődő ápolónő ki nem harcolja, hogy ebbe a szanatóriumba szállítsanak át egy szintén tüdőbeteg inuit fiút, aki beszél franciául is.

A férfi és a fiú között barátság szövődik, és a fiú kapocs lesz az addig rideg és idegen világ felé is, ami lassan kinyílik az addig magára hagyott, perifériára szorult inuit felé…



Szerethető film, ha még nem mondtam volt. :-)

…és korábban soha nem gondoltam volna, hogy egy telefonbeszélgetés lehet egy film csúcspontja. :respect:

Nem igazából „eszkimó/inuit” film, hisz a nagyvárosban, pontosabban egy szanatóriumban játszódik az egész, inkább az „egy idegen a nagyvilágban” stílusú kánonba illeszkedik… miközben szól elfogadásról, megértésről, családról, barátságról, valamint a hagyományos és a modern élet találkozásáról. Meg Életről és Halálról…

Nem tudom, hogy kinek lesz még kedve, ideje, hangulata ehhez a filmhez… de nekem, nekünk nagyon tetszett.

„This is no place to bury an Inuk. Too many spirits. Not enough space. No animals.”

2012. február 11., szombat

Exam

 
„There's one question before you, and one answer is required.”

Na, jól van… Azért az angolok még mindig ott vannak a top(p)on. :-)

Mondjuk, azt nem értem, hogy miért pont most került mind az én, mind mások figyelmének középpontjába is (kb. már egy hete állt sorban a megnézendő filmjeim között)… de mindegy.

Lényeg az, hogy egy igen csak érdekes, és a feszültséget végig fenntartó filmhez volt szerencsém.

Egy zárt csoport tagjainak viselkedését, valamint az egy közös cél érdekében tett összedolgozásukat és egymás ellen való munkálkodásukat/ármánykodásukat kísérhetjük figyelemmel, miközben mindenki biztos abban, hogy a legvégére csak egyikük maradhat.

Az egyhelyszínes megoldás könnyen lehet, hogy sokakat eltántorít, de szerintem itt a csoport dinamikája kellőképpen lüktető és változatos ahhoz, hogy a képernyő elé szögezze az embert.

Az egy Colin Salmon kivételével korábban még senkit nem láttam filmben, de talán éppen ezért, az ismeretlen arcokkal működik igazán jól az egész. Sokszor az ilyen filmek ott „csúsznak el”, hogy a „győztes/gyilkos/hős/titkos tanácsos/etc.” pont az egyetlen „ismert arc” fogja megszemélyesíteni. Itt senkit nem ismerünk – így bárki lehet a végén az… aki.

Mondjuk, engem így is sikerült meglepniük… :-)

Az új világbetegség szerintem egyszerűen, mégis hatásosan van kitalálva… és a végén, a vizsga célját és értelmét látva azt mondom, kellett ez a nagyon kemény dresszúra ahhoz, hogy kiderüljön, ki a megfelelő jelölt.

Szerintem, ez egy remekül felépített jó kis zárt közösségi thriller, érdemes a rááldozott időre. :sör:

„White: This ain't worth killing for.
Brown: You seem to think it is. Is it... worth dying for?”