Nagyon vártam ezt a filmet…
Amikor ’89 decemberében bemutatták az eredetit, Patrick Swayze-vel a főszerepben: rohadtul nem érdekelt az egész. Akkoriban (is… ;-) ) a meggyőződésem volt, hogy én aztán tudom, mi a jó film, és mi a rossz, mire érdemes elmenni a moziba, és mire nem.
(Ezt az érzést az is megszilárdította bennem, amikor ’89 májusában apámat elcsaltam magammal a moziba, és megnéztük a „The Manhunter – Az embervadász” című Thomas Harris, Michael Mann, és William Petersen fémjelezte filmet, és amikor a mozi után hazafelé baktattunk, apám egyszer csak váratlanul megszólalt: „mostantól bármelyik filmre elmegyek veled, amire azt mondod, hogy meg kell nézni”…)
Szóval, az a fixa ideám támadt, hogy a főszereplő táncoslábú, „dirtydancinges” Swayze és a „diszkó” szó a címben biztos valami förmedvény „diszkós, táncos, diszkótáncos” alkotást predesztinál, amit én – a „kőkemény” heavy metalos, akinek a egyik nagy kedvence száma akkoriban (a „Trance: Break the Chains”-e mellett :sör: ) a „Metal Sword: Disco Is Fuck” című songja volt – tuti, hogy zsigerből utálni fogok, és jobb, ha kihagyom.
Szerencse, hogy akkori utcabéli barátomnak, Csányi Karcsinak, a fentiek viszont hívószavak voltak, és ő megnézte a filmet, majd másnap áradozott nekem, hogy micsoda harcok voltak benne – és milyen gyönyörű csajok!
Így már én is elügettem a moziba (szkeptikusan bár…), hogy legalább a csajok biztos tényleg jók lesznek… A csajok tényleg gyönyörűek voltak, elképesztően szépek: Kelly Lynch és Julie Michaels. :amazing: De ott volt mellettük még Sam Elliott :thumbsup: és olyan véres, puszta kézzel torokkitépő harcok, hogy leesett az állam… :respect:
Mondhatom, a végére egészen kedves, emlékezetes alkotás lett számomra a ’89-es „Országúti diszkó”, és remek tanulság is, hogy szar cím is takarhat jó filmet. („Beau Is Afraid” :sör: )
Arra gondoltam, 2024-re, átgondolva, megérlelve, kipattintva és felturbózva – egy igazi adrenalinpumpa lehet az alapanyagból…! Pont ilyesmi kell mostanában nekem.
…
Ment a film… mendegélt… én meg arra gondoltam, megállítom és megnézem, hogy mennyi telt már el belőle: ugyanis marha unalmasnak találtam…
Nézem: 55 perc. :eeekkk: Ne csessz már meg…! Lement a fele, és unom?!?! Akkor talán hagynom kéne az egészet a francba… – gondoltam.
…de valamiért még újra elindítottam: és egyszer csak feltűnt a képernyőn Conor McGregor! Na most! – gondoltam. – Na most szintet lép az egész! Innentől majd jobb lesz! Felpörög!
…amikor úgy döntöttem, hogy végleg kikapcsolom, 1 óra 20 perc telt el belőle – és elkezdtem nézni a darts-ot. (Off record: épp Luke, the Nuke kezdett a The Bully-val: 4–6 lett a vége. Utána The Bully(boy/man) elkente Iceman-t is, de a döntőben Cool Hand Luke végezte ki őt.)
És nem is tervezem befejezni, végignézni a maradék 34 percet. Ha egy film 80 percig szar – és addig folyamatosan adja neki az egyszeri ember (én) az esélyt, és csak nézi tovább, hogy hátha… valamikor… – akkor kár a maradék 34 perctől csodát várni.
Hiába van szénné gyúrva Jake Gyllenhaal – ott is van izma, ahol nem is tudtam, hogy van az embernek… –, és hiába az igazi MMA-harcos Conor McGregor, ha a történet unalmas, érdektelen, a szereplők egysíkú kartonfigurák (kivéve Arturo Castro: ő véletlenül egy jópofa karaktert alakított, aki vicces volt, de nagyon kevés ahhoz, hogy tőle legyen jó a film), a csajok nyomába sincsenek a ’89-es változatnak (tudom, hogy ízlések és pofonok, és szubjektív, meg „obgyektív” :-P de ezt fixen ki merem jelenteni – illetve, ezt _is_. :-P :-) ), a verekedések olcsó, tét nélküli kocsmai bunyók.
Conor McGregor önmaga túltolt, ripacskodó paródiája, aki egy golfütővel csapkodva jampiskodik – azt hittem, vele együtt bejön az igazi MMA a filmbe, de nem: csak egy bohóc jött be, tortát dobálva és lisztet szórva mindenkire… :-PPP
35 év elteltével elővettétek a „Road House” filmet, leporoltátok – és ezt a szart tákoltátok belőle össze… :eeekkk:
Ti vagytok a 2016-os Ghostbusters, gratulálok. :-PPP
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése