Egy film, amit annyira akartam látni, hogy elügettem érte moziba. :thumbsup:
No, nem mintha annyira ismerném és szeretném Ari Aster munkásságát (Hereditary – Örökség (2018), Midsommar – Fehér éjszakák (2019) ) – de annál jobban ismerem és szeretem Joaquin Phoenix munkásságát, hogy látni akarjam a legújabb alakítását.
És nem bántam meg. :respect:
Tudjátok, lehetne ezt a kijelentésemet amolyan önigazolásnak venni: „igen, elmentem egy három órás, elvont, szürrealisztikus filmre, és igen, nagyon tetszett” – de rohadtul ki szoktam köpni, amit nem bírok lenyelni, és marhára nem érdekel, hogy én fizettem érte. De a Beau olyan különleges, döbbenetes, összetett film – és Joaquin Phoenix olyan remek a szerepben! :sör: –, hogy elképedt elégedettséggel álltam fel a film végén, és a Barátommal hazáig dumáltunk arról, hogy mit láttunk, és mit hogyan értelmeztünk. 23:45-re értünk haza Berkibe, de én legszívesebben még leültem volna egy sör mellé, hogy tovább agyaljunk a film több rétegű értelmezhetőségén – ám másnap munkába kellett menni… :-/
De nem ajánlom mindenkinek. Nagyon nem.
Elvont, szürrealisztikus, a valóság és a képzelet nagyon sokszor folyik benne össze, és betekintést enged egy születése óta súlyos traumákkal terhelt, szinte folyamatosan félelemben élő, mindentől és mindenkitől rettegő ember lelkébe, aki állandóan harcban áll önmagával, újra és újra próbál túllépni a saját árnyékán, de ezeken a próbákon vagy elbukik, vagy ha sikerrel jár, akkor még nagyobb bajba kerül.
Igazából egy szeretetre méltó, lelki sérült, örökös vesztes története – akire olykor-olykor rásüt a nap egy-egy pillanatra… és ezek a pillanatok csodálatosak, felemelőek, megrendítőek… de utána valahogy megint újabb kupac szardella hullik a nyakába. És újra fut az életéért.
Ám ezekről a „futásokról” sem tudjuk, hogy fizikailag, valós térben és időben történnek-e, vagy az egész egy mély(ebb) belső utazás a lélek sötét, elnyomott bugyraiban… vagy esetleg konkrétan a pokolban…?! Vagy talán pontosabb a purgatórium megnevezés…?!
Egy három órás… hm… „lelki nyomor” nem tűnik olyan vonzónak elsőre (sőt, másodikra meg harmadikra se, ugye… :-P ), hogy e rivjút olvasva valaki hanyatt-homlok rohanjon jegyet venni rá, ezért próbálok pár sort írni arról, hogy mi az, ami miatt mégis megéri. :sör:
Ari Aster egy őrült zseni, ehhez kétség sem fér. :respect: Felteszem, van saját „otthonról hozott csomagja”, ahonnan Beau történetéhez merít – de ezt képes valahogy olyan (hely)színváltásokkal, olyan fejezetekkel színesíteni, hogy egyszerűen magával ragad a meséje, a történet őrülete.
Első fejezet: „A Bérház Tébolya”, második „Az Orvos és Felesége Otthona”, harmadik „A Vándorszínészek az Erdőben”, a negyedik a harmadik fejezeten belül játszódik, a színielőadás (rajzfilmbetétekkel) „A Férfi Története, Aki Beau (Is Lehetne)”, negyedik „Az Anya Háza”, ötödik „A Bírák, avagy A Megítéltetés”.
Nekem legjobban „A Férfi Története, Aki Beau (Is Lehetne)” tetszett – olyan volt, mint amikor egy súlyosan sérült ember önmagát szeretné megnyugtatni, és ezért kitalál magának egy csodaszép mesét, amiben – sok szenvedés után – végül révbe ér.
De a mese „csak” mese, az élet meg valami egészen más.
Mégis, ott, abban a mesében voltak a legszebb pillanatok. :respect:
Mindegyik helyszín, mindegyik fejezet tartalmaz fordulatokat, meglepetéseket, felismeréseket, újabb „félnivalókat”, vagy „régi démonokat”. Mindegyik karakterről, aki feltűnik a filmben, látszódjon bármennyire is _„normálisnak”_, előbb-utóbb kiderül, hogy ő sem sokkal különb Beau-nál, neki is megvannak a saját démonai, traumái, csak mindenki annyiban tér el Beau-tól, hogy más a „megoldási kulcsa”, másként próbálja feldolgozni a saját fájdalmát, keresztjét. És bár elsőre mindegyik normálisabbnak tűnik, mint főhősünk – nem biztos, hogy kevésbé „lelki beteg” és „normális életre csak részlegesen alkalmas”, mint maga Beau.
Talán úgy összegezhetném a filmet: mindannyian sérültek és traumatizáltak vagyunk – mindenki keresi a gyógyulást, mindenki gyógyítja magát, és kinek jobban sikerül, kinek kevésbé: akinek jobban, az képes elhitetni a külvilággal is, hogy minden rendben van vele, pedig ez nincs így, ez csak „álca” – akinek kevésbé megy, ő viszont „látványosan érzi magát rosszul a bőrében”, és ordít róla, hogy… sérült… hogy… hm… „nem százas” (de ki az, aki „százasnak” meri magát mondani, kérdem én…).
És mindenki megmérettetik valahol, valamikor. És lehet, hogy nem is más-mások ítélik meg, hanem ő maga lesz saját maga bírája...
Nehéz film. Elgondolkodtató film. Megrázó film. Felemelő film. Olykor viszont képes megnevettetni… és olykor meg elborzasztani.
Ám főleg felemelő: ahogy látjuk, hogy egy többszörösen sérült, traumatizált ember a földről újra és újra, fel-felállva harcol-küzd a vélt és valós démonjaival, hogy eljusson valahová: a Forráshoz, ahonnan indult – hogy megfejtse, megértse végre, miért és miféle teherrel kellett elindulnia az életben… és mivégre valóak voltak sziszifuszi küzdelmei, fogcsikorgató kínlódásai, folyamatos félelmei, az oly sokszor kilátástalannak tűnő harca a saját démonaival.
Ne nézze meg mindenki.
De aki rászánja magát, annak… :sör:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése