Nebraska & Last Night (1998) – Az utolsó éjszaka & Into the Storm – A vihar magja

Nebraska

„A career crowning performance by Bruce Dern”

Ehhez nem nagyon lehet mit hozzáfűzni.

:respect:

Elképesztő, hogy így év végére micsoda filmbe szaladtam bele! :amazing:

Elsőre amolyan „álművészieskedőnek” tűnt a műtermi sterilitású fekete-fehér képkockáival, és azt hittem/úgy láttam, hogy mondanivaló híján megpróbál a szokatlan képi világgal hódítani.

De nem volt _mondanivaló híján_, egyáltalán nem. :sör:

Ilyen fantasztikus, felemelő, keserédes történettel már ezer éve nem volt dolgom. És a rengeteg ütős dialógus, és a horzsolós „one liner”-ek számomra az idei év legemlékezetesebb filmjei közé emelik.

:respect:

A 78 éves Wally (Bruce Dern) megkapja mindannyiunk kamu körlevelét, hogy egymillió dollárt nyert – ha rendel még egy-két szolgáltatást/terméket, és kisorsolják.

Senki nem tudja elhitetni vele, hogy az egész nem igaz („Rajta van a nevem!”), és elindul Montanából Nebraskába, hogy személyesen vegye át a nyereményt.

„- Does he have Alzheimer’s?

- No, he just belives what people tell him.

- That’s too bad.”

Eleinte egyedül indul neki – de mindig visszahozzák… :-) Míg végül az ifjabbik fia, David (Will Forte) dönt úgy, hogy inkább együtt menjenek, és zárják rövidre ezt a történetet.

Elsősorban úgy fogok emlékezni erre a filmre, amin rengeteget röhögtem. :-DDD

Wally, és felesége, Kate (June Squibb) kapcsolatában saját házasságom napnyugta korszaka derengett fel, ami egyszerre volt mulattató… és kicsit megrázó felfedezés. :-S :-)))

És megindító is egyben, mert amikor azt hitte az ember, hogy a két öreg már csak egymás vérét tudja szívni, mindig letettek az asztalra valamit… valami olyat, amiből érezted: ezek akkor is, még mindig szeretik egymást. :respect:

Ahogy a morcos, makacs, szótlan és magának való apa, és kissé beletörődő, fatalista fia haladnak az úton Nebraska felé, a fiú legnagyobb döbbenetére egymás után derülnek ki újabb és újabb dolgok apja… nem is annyira eltitkolt, mint inkább nem ismert múltjáról.

Egy igazán emlékezetes, remek humorú, szívderítő alkotás.

 

Must see.

:respect:

Last Night (1998) – Az utolsó éjszaka

(Van egy 2010-es Last Night című film is, valami szerelmes – nem összetévesztendő ezzel a 1998-as mozival.)

Kanadai film, igazi kanadai nagyágyúkkal megtűzdelve: David Cronenberg – színészként(!) (hja, bezony, ő a rendezője a Légy, Meztelen ebéd, Erőszakos múlt, Eastern Promises filmeknek…), Geneviéve Bujold (Kalózok Jamaicában, Kóma), Jackie Burroughs – oké, ő angliai születésű, de Kanadában élt (Váratlan utazás – Hetty King), meg Sandra Oh (Grace klinika).

A filmet írta, rendezte, és az egyik főszerepet játssza Don McKellar.

…

Nem tudom. Nem volt rossz, sőt.

De valahogy… Azt hiszem, hogy kissé sokára került a képernyőmre, vagy ilyesmi. :-/

Érdekes volt, különleges…

Ám mégsem tudott bennem olyan nyomot hagyni, mint a These Final Hours.

A Nebraska meg fényévekkel emlékezetesebb film lett számomra, mint a Last Night…

Into the Storm – A vihar magja

A hobbit után ilyen C-filmekben fog szerepelni Richard Armitage…?!

Na ne mááár…!!!

:eeekkk:

…

Hja, igen, ennyi bőven elég is erről az… izéről. :-PPP

The Hobbit: The Battle of the Five Armies – A hobbit: Az öt sereg csatája

Most jöttünk haza Dáviddal a kedvenc gödöllői mozinkból…

…de még mindig az élmény hatása alatt vagyok. :respect:

Epic. Ez a szó a film magvas leírása. :leborul:

Igen, előzetesen olvastam olyat a befejező részről, hogy „na, megint egy feleslegesen elhúzott Jackson megalománia, annak örüljünk, hogy végre vége” – és olyat is, hogy „szerencsére a végére Jackson ismét rátalált a korábbi remek útra, és történetvezetésre, és méltó befejezést rittyentett”.

Nos, talán lejön nektek, hogy magam is az utóbbi véleménnyel értek egyet. :sör:

6-ból 5 film tökéletes lett, Mr. Jackson – ez szvsz önmagában is világraszóló teljesítmény. :respect:

Nem, nem „farolok ki” a Smaug pusztasága miatti csalódásomból, de a Battle of Five Armies újra a régi fényében csillog mind a Tolkien életmű, mind a Jackson életrekeltés. :respect:

(Bocs, előre szólok, hogy tele lesz a posztom :respect: -tel és :leborul: -lal, szóval, akit idegesít, azt kérem, hogy kapcsolja ki. :-P ;-) )

Ahogy indult a film, mindjárt egy „epic” ;-) pillanattal nyitott – ám a végére (saját előzetes várakozásaim legnagyobb döbbenetére) azt mondtam, hogy még a Smaug-gal való harc volt a… legkevésbé epikus.

Mert újabb és újabb masterpiece, áll-leejtős, hidegrázós és lélekemelő pillanatok sorjáztak, hogy a magamfajta egyszerű Tolkien-fan csak kapkodta a levegőt.

 

És a legnagyobb döbbenetem: Dáviddal végignéztük már a teljes tolkien-i/jackson-i szcénát, de még sosem kérte azt filmnézés közben, hogy „apa, megfoghatom a kezedet?”. :eeekkk:

Pedig tudjátok, hogy láttunk már a sagában mind szörnyű, mind felemelő, mind ijesztő, mind megríkató pillanatokat, és most, amikor mindegyik rész közül Dávid is a legidősebb – most szorítottuk egymás kezét.

És hogy melyik volt ez a pillanat?

SPOILER ALERT

Amikor Bilbo kiállt Thorin elé, és bevallotta neki, hogy ő lopta el az Arken-követ.

Mert igen. Dávid is érezte, hogy nem a sárkány, nem a gundabadi orkok, nem a gyűrűlidércek, hanem az a legijesztőbb, amikor kiállsz egy félig, vagy már teljesen megőrült barát elé, és ő maga, meg a többiek védelmében bevallod neki, hogy te választottad el attól, amire a legjobban vágyott…

…és már elszámoltál az életeddel, de azt mondod: „így is megérte! akkor is megéri!”.

:leborul:

…

SPOILER VÉGE

Magam sosem értettem azzal egyet, hogy sok csökött gyökér szerint Jackson „ötször fejezte be A király visszatért”. Szerintem „mindössze” gyönyörűen elvarrt, és lezárt minden szálat. :respect:

Az Öt sereg-nél nincs ilyen összetett befejezés… ám ami van, attól az egyszeri, magamfajta, hétköznapi Gyűrűk Ura rajongó lazán bealél az asztal alá. :leborul:

…és azzal a „szent elhatározással” autózik haza, hogy az ünnepek alatt csak újra kellene nézni a Gyűrű Szövetségét… meg a Két Tornyot… és persze a Király visszatért is, na. :sör:

:-)

Méltó befejezés volt. :respect:

Nem tudok mást mondani – csak azt teszem, amit Bilbo ezen a poszteren.

:leborul:

These Final Hours & The Hundred-Foot Journey – Az élet ízei

These Final Hours

A geekz.hu bloggereivel az esetek többségében inkább nem egyezik a véleményem egy-egy filmről, mint igen – de most el kell ismernem, hogy csak csatlakozhatok Rusznyák Csaba méltató szavaihoz. :sör:

„- How about you, Mum? What are you gonna do? When it happens. You got anything planned?

- Got a few puzzles I'll try and get finished.

- Puzzles?”

Ez egy marha jó film. :respect:

Tegnap este, amikor megnéztem, még csak arra gondoltam, hogy… nagyon kemény film.

És hogy miért kellett ennyire arra helyezni a hangsúlyt, hogy a közelgő vég mindenkiből a legrosszabbat hozza elő: hogy mielőtt meghalok, megölök valakit… vagy annyi mindenkit, akit csak tudok… vagy állattá, véglénnyé csapatom magam, és úgy is viselkedek… vagy, hogy a pusztulás előtt szerető szülők ölik meg saját gyerekeiket, és önmagukat…

Ez nekem sokk volt, és fojtogató.

…de ma délelőtt (itthon vagyok, dögrováson) pár részt (oké, az utolsó 40 percet… ;-) ) megnéztem még egyszer, és a végén, amikor megtörölgettem a szemem (sok a szúnyog, meg ilyesmi… ;-) ), már arra gondoltam, hogy ez… egy felemelő film. :respect:

Igen, mert arról szól, hogy féreggé is lehet aljasodni; lehet tombolva csapatni, nem törődve senkivel és semmivel, csak az élvezetekkel; hogy jó emberek is saját gyermekük gyilkosává silányodhatnak a vég küszöbén…

…de arról is szól, hogy maradhatunk embernek. Sőt, ha addig tróger gazemberek voltunk, utolsó óráinkban válhatunk még azért jó emberré. :respect:

A két főszereplő között a korkülönbség ellenére eszméletlen jó a kémia: a Jamest alakító Nathan Phillips nem játssza túl a szerepét, és végig hiteles a karakterében, miközben végtelenül visszafogott. :respect: A Rose-t megformáló, 13 éves Angourie Rice pedig eszméletlenül szerethető, és valahogy olyan különösen felnőttes, hogy teljesen méltó és egyenrangú főhőssé avanzsál. :respect:

„- You're a tough chick. Say it!

- I'm a tough chick.

- I didn't hear you.

- I'm a tough chick!

- I don't believe you.

- I'm a tough chick!!”

A harmadik főszereplő pedig a végig láthatatlan rádiós műsorvezető, akit David Field szólaltat meg, aki a maga eszméletlen higgadtságával közvetíti és narrálja az eseményeket.

Talán az Élő Istenbe vetett hitem teszi, nem tudom… de nekem néhol az volt az érzésem, hogy Isten hangja szól általa. És ez feltételezésem nekem még érdekesebbé, és emlékezetesebbé tette az egészet. :respect:

„We've got just under an hour. I just... just don't know what to say. I'm trying to think of something poetic. It's coming. It's coming. Maybe it's nothing more than hope. Or maybe we'll see each other again. Well, wouldn't that be something? Wouldn't that be something?”

A befejezés pedig… egyszerre volt irtózatosan nyomasztó és ijesztő – és lélekemelő.

Ez csak a legnagyobbak sajátja. :respect:

Ha láttátok a Deep Impact-et, vagy a Seeking a Friend of the End of the World-öt, akkor tudjátok, miről szól-szólhat a These Final Hours.

Mégis azt mondom, a These Final Hours ér a legtöbbet mind közül. :leborul:

Rusznyák Csaba – köszönöm, hogy ajánlottad! :sör:

The Hundred-Foot Journey – Az élet ízei

Az előző film kapcsán felvetődött bennem, hogyha láttátok már két másikat, akkor tudjátok, miről szól.

Nos, itt ugyanez a helyzet: ha láttátok a Csokoládét, vagy a L’ecsót, akkor tudjátok, miről szól Az élet ízei. Ez főleg annak a fényében igaz, hogy ugyanaz a Lasse Hallström rendezte ezt, aki a Csokoládét is…

…és az, hogy Oprah Winfrey a film egyik producere, azt hiszem, már túl sokat is mond.

Időhiány miatt 2x-i nekifutásra néztük végig, de én az első etap után eléggé… hm… fanyalogtam, míg a Kedvesem lelkesedett.

Ám a második etap (bár semmi újat, vagy meglepőt nem tartogatott) mégis meggyőzött, és hagytam, hogy a kedves szirupossága és kiszámíthatósága magával ragadjon. :-)

Igazából Helen Mirren és Om Puri kettőse vonzott be, mert nagyon jól állt nekik a szerep – és mindketten végtelenül szerethetőek voltak. :thumbsup:

Nem egy filmtörténeti mérföldkő: de egy karácsony esti közös, szívmelengető mozizáshoz ideális választás. :sör:

Bikur Ha-Tizmoret – The Band’s Visit – A zenekar látogatása & The Raid 2: Berandal – A rajtaütés 2. & The Giver – Az emlékek őre

Amikor ennyi „nullás” filmet nézek zsinórban, akkor megy el igazán a kedvem az egész blogosditól… :-(((((

Basszus… :-PPP

Bikur Ha-Tizmoret – The Band’s Visit – A zenekar látogatása

Még ez volt a legkevésbé rossz – egész egyszerűen csak nem volt _jó_.

Régi film, már régen meg akartam nézni, de csak most került rá sor.

Akadtak jó pillanatai, amolyan kedvesen-csendesen csordogált, de semmi extra.  Mondjuk, ilyennek kellene lennie egy _bármilyen random tévéfilmnek_, hogy az ember ne mindenféle szirre-sz@rra kapcsolja be a tévét.

De az azért nem egy minőségi origó pont, vagy ilyesmi: egyszerűen nézhető, és utána nem érzi azt az ember, hogy elloptak az életéből másfél órát.

Mondjuk, én vártam volna valami többet, az arabok és zsidók viszonylatában valami szívderítőt, rácsodálkozót, valami… mélyet.

Ám ezzel szemben a film csak a felszínt karcolgatta. :-P

Ennyi.

The Raid 2: Berandal – A rajtaütés 2.

Óriási csalódás. Igazi padló. :-PPP

Ez egy utolsó „B”-horror, ami az emberi test vágóhídi trancsírozásában lubickol. A vágott, tépett, hasított sebek, és a vödörszámra ömlő vér kakofóniája.

Egész egyszerűen taszító. :-///

Nem, ez nem egy harcművészeti film, amiben Iko Uwais, Yayan Ruhian, és Cecep Arif Rahman, mint igazi pencak silat harcosok megmutatják fantasztikus képességeiket.

Ez egy undorító hentesmunka. :-P

A gyilkos testvérpár meg egyenesen röhejes: :thumbsdown:

A szöghúzó kalapácsos lány egy oltári melléfogás: ha Oldboy tribute akart lenni, akkor csak siralmas – ha Oldboy nyúlás, akkor már szánalmas… :-PPP

…a baseballütős gyerek meg egész egyszerűen egy műmájer hülyeség. :sux:

És hogy a beépülő zsarus filmek szcénájába hozott volna valami új színt? „Mérföldkövet”?!

Ez annyira röhejes kijelentés, hogy még sírni sincs rajta kedvem. :bullshit:

Próbáltak valami újabbat, nagyobbat, színesebbet-szagosabbat, durranósabbat, véresebbet dobni a nagyszerű és feledhetetlen Serbuan maut - The Raid: Redemption -re… de nem sikerült. :suxxxx:

Darabolósgyilkosos, olcsó mészárszékké degradálták a pencak silat nagyszerű harcművészetét.

Ha ezen az úton megy tovább Iko Uwais, akkor az én szememben megindul a Tony Jaa-féle úton...

:-PPP

The Giver – Az emlékek őre

Egész egyszerűen érdektelen. Semmilyen.

Még emotikont sincs kedvem kirakni a mondataimhoz, annyira nem érdekel az egész.

Egy haszna volt: rájöttem, hogy a comment.com-os sixx = a sorozatjunkie.hu régi snake-jével.

Ó, tudom ám, hogy ez nem valami nagy reveláció. De nekem csak most esett le, amikor sixx fikatúráját olvastam a The Giver-ről, hogy ez ugyanaz, mint a tortadobáló junkie-s snake.

Legalább rájöttem, hogy miért utálom mindkét személy fikázásait olvasni.

Kösz, Giver. Nagy élmény, nagy haszon.