Oasis - Oázis

A film végén úgy eltűnődtem… Ha egy remek angol filmre/sorozatra azt mondjuk, hogy „Anglia lecsap!”, akkor vajon egy dél-koreaira mit is lehetne mondani…?!

Talán az illene rá a legjobban, hogy „Dél-Korea ledarál és összezúz!”.

Elképesztő film az Oázis. Döbbenetes. Feledhetetlen. :respect:

Még csak hasonlót sem láttam soha, és biztos vagyok abban, hogy soha nem fogom elfelejteni sem.

Biztosan ismeritek ti is azt az érzést, amikor a film végén sorjázik a stáblista, de nem tudjuk elvonni a tekintetünket a képernyőről, bámuljuk a koreai írásjeleket, és mint a szabadtüdős búvár, magunkra nyugalmat erőltetve törünk felfelé a ránk nehezedő élmény alól, hogy újra ez éltető levegőhöz juthassunk.

És mindez nem kellemetlen, nem nyomasztó, és az első levegővétel nem megkönnyebbülés – mert azonnal sajnáljuk, hogy véget ért az élmény, és tudjuk, hogy az első sokk purgatóriumának csodáját többé már nem tudjuk megismételni.

Valami ilyen élmény az Oázis.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem…

Kyung-gu Sol (Yong-seo-neun Eobs-da – No Mercy) alakítja a filmben a szellemileg enyhén visszamaradott Jong-du Hongot, akit éppen kiengednek a börtönből. Van már némi múltja a büntetés-végrehajtással: ült már testi sértésért, nemi erőszak kísérletéért, és most, legutoljára, halálos kimenetelű gázolásért. Egy jó darabig nem is tudjuk eldönteni, hogy most ő egy megátalkodott bűnöző-e, vagy a körülmények, és saját mentális kiegyensúlyozatlanságának áldozata…

Kikerülése után felkeresi azt a családot, akinek a családfőjét elütötte, és a maga bumfordi, esetlen módján megpróbál bocsánatot kérni.

Természetesen az ilyen dolgok nem sülhetnek el túl jól, jelen esetben is csupán annyi haszna van a látogatásának, hogy megismeri az áldozatának gyermekeit – akik már 30 év körüliek.

A lánytestvér Gong-ju Han (So-ri Moon) súlyos agyi bénulásban szenved, mozogni csak nagy nehézségek árán tud, és a beszédét is alig érteni, míg az idősebb fiútestvér, Sang-Shik Han (Byung-ho Son) teljesen egészséges – és súlyos teher számára a húga.

A szellemileg enyhén visszamaradott Jong-du vonzódni kezd a mozgásában és beszédében is súlyosan károsodott, magára hagyott lány iránt, és a maga esetlen, ösztönlény módján megpróbál közeledni felé.

Az ember a film nézése közben többször él át döbbenetet – mert korábban… jó, ne beszéljek többes számban… elképzelni sem tudtam, hogy ilyen hátrányos helyzetű emberek is lehetnek szerelmesek egymásba.

De nem csak én vagyok így ezzel, hanem a film „épelméjű, egészséges” szereplői is…

So-ri Moon úgy hozta a súlyos mentális és testi problémákkal küzdő lányt, hogy sokáig azt hittem, egy valóban sérült ember alakítja… Döbbenet.

Kyung-gu Sol pedig nagyszerű partnere, és amikor kell, akkor beszél, nevet, kiált kettejük helyett is. :amazing:

Nem tudtuk elszakani a képernyőtől, amíg néztük: és a Kedvesem végig azért faggatott, hogy honnan szereztem tudomást erről a filmről. :-)

Pedig semmi különös nem volt: keresgettem, és jónak tűnt. :-)

De sokkal-sokkal többet adott, mint vártam.:respect:

Pál Feri atya szokott mesélni hátrányos helyzetű barátairól, és történeteit hallgatva gyakran arra gondolok, hogy ők mennyivel tisztábbak, egyenesebbek, emberiebbek, mint mi, „egészségesek”…

Valahogy ennek a filmnek a végén is ezt éreztük.

A film végén pedig Jong-du „favágása” olyan katartikus, megtisztító és megindító jelenet, amilyet ritkán látni filmen. :respect:

Fantasztikus, egyedülálló élményben volt részünk. Ilyet csak a dél-koreaiak mernek filmre álmodni.

Nagy köszönet érte az író-rendező Chang-dong Lee-nek is. :respect:

 

Ui.: A jó múltkoriban gondolkoztam azon, hogy vajon milyen filmben vettem volna/vennék szívesen részt… akárcsak statisztaként. Vagy vízhordó fiúként. :-)

Ilyen film a Gyűrűk Ura trilógia, vagy a Sherlock sorozat. :sör:

És most hozzátenném azt, hogy _bármilyen_ dél-koreai filmben.

Mert ők ismerik a varázst, ami a filmkészítésben rejlik. :thumbsup: