Böjte Csaba testvér

Itt, év vége felé közeledve, ismét nem egy filmélmény, hanem egy személyesen megélt élmény… :-)

Most, így, a három napos lelkigyakorlat végén (amilyenhez életemben először volt szerencsém…) még keresem a szavakat…

Azt hiszem… nem, _biztos_, hogy először köszönetet kell mondanom a Jó Istennek, hogy részt vehettem ezen a lelkigyakorlaton, és találkozhattam Csaba testvérrel.

Másodszor, újra csak köszönetet kell mondanom a Mennyei Atyának, hogy ilyen emberek, ilyen katolikus papok vannak a Világon, mint Csaba testvér…

Nem tudom, volt-e valaha is szerencsétek ahhoz az érzéshez, amikor kicsinek… parányinak… esendőnek… gyarlónak… ne adj’ Isten haszontalannak… vagy egyenesen semmirekellőnek éreztétek magatokat…

Nekem ez most másodszor adatott meg az életemben, amiért hálát adok az Úrnak…

Először Pál Feri atya jelenlétében éreztem, hogy mennyire haszontalan az életem, és hogy miért nyavalygok a saját tehetetlenségem felett, ahelyett, hogy végre megráznám magam, végre a sarkamra állnék, és a saját fülemet megfogva, kihúznám magam az önsajnálat zsákutcájából…

Most Böjte Csaba testvér jelenlétében éreztem azt, hogy mennyire egy… semmirekellő, mihaszna ember is vagyok. Mert lehetnék más, lehetnék jobb, lehetnék bölcsebb, bátrabb, hihetnék teljes szívemből, fenntartások és kétségek nélkül – és tehetnék rászoruló embertársaimért.

„Merjünk jót tenni!”

Pál Feri atyát első találkozásunk után szerettem volna megölelni… de csak a kezét mertem megfogni…

Böjte Csaba testvérnek szerettem volna megszorítani a kezét… de rájöttem, hogy a csuhája szegélyéhez sem érek fel…

És az különösen fájó, hogy Csaba testvér nem szid, nem ró meg – pedig minden joga és alapja meglenne rá… –, csak bátorít és biztat:

„Jót tenni jó! Jónak lenni, egymáshoz lehajolni, szeretettel a gyöngét felkarolni jó dolog!”

 20 éve kezdte el Csaba testvér a gyermekmentést és 10 éve indította útjára a Dévai Szent Ferenc Alapítványt. Jelenleg 65 városban vannak gyermekotthonaik, ahol 2300 gyermek él.

Egy napi kenyéradagjuk nagyjából egymillió forintba kerül – állami támogatást nem kapnak, csak a jószándékú, önzetlen emberek adományaiból tartják fent az otthonaikat és végzik a tevékenységüket.

…

A lelkigyakorlat első napjának végén döbbenetes meglepetés ért: a tusnádfürdői gyermekotthonból jöttek gyermekek és fiatal nevelőnők: és példát adtak arról, hogy ki is az igaz ember, igaz magyar valójában…

Milyen bölcs is a Mindenható, hogy egy kisgyerek szemébe nézve éled meg azt… hogy megmérettél és könnyűnek találtattál…

…és még akkor sem érted: „De hát… Miért mosolyog? Miért vidám? Miért néz olyan őszinte, érdeklődő, rácsodálkozó szemmel a Világra? Honnan van még bizalma az emberekben? Hát ha valaki, hát ő aztán tudhatja, milyen kemény és igazságtalan az Élet. Neki minden joga meglenne ahhoz, hogy beforduljon, sötéten nézzen, bizalmatlan legyen… ne adj’ Isten, gyűlölködjön… Ez meg csak tágra nyitott szemmel néz, mosolyog mindenkire, szívesen szóba elegyedik… Miért, honnan van Hite még mindig az Életben, az Emberekben?”

A magam együgyű voltomban úgy gondolom, hogy… hát onnan, az erdélyi ferences rendi testvérektől… onnan fúj a szél…

Arra gondolsz, hogy milyen szeretetre méltóak, milyen tiszták… és arra gondolni sem mersz, hogy ha te akkor és ott lettél volna, lehet, hogy jeges szívvel átlépsz fölöttük…

…

Csaba testvér mesélte a következő történetet.

Szent Péter áll a Mennyország kapujában, és sorjáznak elé az emberek.

– Mutasd a tenyeredet! – szól Szent Péter.

Az ember felemeli és mutatja.

– Véres a tenyered! – kiáltja Péter. – Embert öltél! Takarodj előlem!

Jön a következő, emeli a tenyerét.

– Arany színű a tenyered! Loptál! Takarodj előlem!

Újabb ember lép elő, és elégedetten mondja:

– Nekem tiszta a tenyerem, Uram!

Péter ránéz, majd azt mondja:

– A te tenyered nem tiszta, hanem üres. Egész életedben nem cselekedtél semmi jót. Takarodj előlem!

…

Borzasztó érzés, amikor az ember ráeszmél arra… áhhh… nem mondom ki…

 A magunk esetlen, egyszerű eszközeivel próbáltunk segíteni: egy gyermek egy napi ellátása 1 Euro…

Aztán – a lelkigyakorlat csöndes, mindenki befelé forduló részeiben – eszembe jutottak „hangok”, amiket innen-onnan hallottam, amikor Pál Feri atyáról szoktam mesélni.

„Napersze! A papok! Azok aztán… megérik a pénzüket! Mit gondolsz te? Hogy honnan van azoknak Mercédesze, Toyotája? Azt hiszed, elszámolnak a pénzzel, amit összekalapoznak? Napersze…ismerem én a fajtájukat!”

Ezek a „Naperszék” nem ismerik sem Pál Feri atyát, sem Böjte Csaba testvért – de mindent tudnak a római katolikus anyaszentegyházról és az összes papjairól…

…én is ilyen voltam valaha, bocsáss meg hát nekik is, Uram!

Talán Csaba testvér szavait lehetne ide idézni:

„…népem nagy családja számára nem a tudást és nem is a hitet kérem, ez többé-kevésbé mindannyiunkban megvan, hanem az „éhséget”, olthatatlan „szomjúságot”, mely kitép tespedtségünkből, és elindít az igazság felé. Alázattal kérem a mardosó vágyat, amely kilök tunya kényelmünkből, cinikus értelmiségi elefántcsonttornyunkból. Ajándékként kérem az elégedetlenség továbbvivő erejét, mely segít elszakadni az intellektuális gőgtől, hogy a hús-vér életet a karjaim közé zárjam.”

…

Nem lehet minden pap Böjte Csaba, vagy Pál Feri… talán nem is kell, hogy mindenki olyan legyen, mint Ők… de az talán mégis jó lenne, hogyha többen lennének hozzájuk hasonlóak…

Sokáig morfondíroztam, de végül is úgy döntöttem, megpróbálom interpretálni Csaba testvér egyik személyes történetét…

Egy karácsony este, hóesésben, Csaba testvér 10-12 kisgyereket vitt a mikrobuszában, Dévára, az otthonba. A gyerekek jókedvűen játszanak, énekelnek. Egyszer csak odapenderül mellé egy kislány és kérlelni kezdi, hogy menjenek el az egyik faluba (sajnos, nem jut eszembe a neve…), ahol ő ismer tíz gyereket, akik még soha nem kaptak karácsonyi ajándékot. Csaba testvérnek végigfut az agyán: „az a kis falu meg 200 kilométer, oda-vissza az 400… háááát, hóesésben, estében-éjszakában… nem nagyon kellene egy ilyen kanyar”. De lányka és a többi gyerek csak győzködték, hogy menjenek el. Ekkor Csaba testvér előállt az aduval „hiszen nem készültünk! nincs nálunk ajándék!”, erre a gyerekek összetanakodnak, majd kijelentették, hogy mindannyiuknál van egy-egy kis ajándékcsomag, amiket ők kaptak, azokat ők odaadnák a gyerekeknek.

Ezek után nem volt mit tenni: Csaba testvér nekiindult, és a kisbusz ráfeküdt az útra.

Este kilencre értek a faluba, a kislány mutatja, hogy melyik házba menjenek be elsőnek.

Odabent sötét és hideg, karácsonyi hangulatnak nyoma sincs, egyszál gyertya ég csak, akörül ül egy anya és három gyermek. A gyermekotthonos gyerekek átadták az ajándékukat, majd körbe állták őket, és elkezdtek nekik énekelni… Csaba testvér pedig arra gondolt, hogy milyen jó, hogy nincs áram a házban, mert így legalább nem látják, ahogy az ajtó mögött zokog…

…

„Van, amikor nem is az embernek kell megtenni a jót, csak abban kell segítenie, hogy mások megtehessék.”

Nekem volt szerencsém személyesen találkozni ezzel a nagyszerű, csodálatos emberrel, Istennek legyen hála.

Ha időtök és kedvetek engedi, hallgassátok meg Csaba testvér valamelyik beszédét, lapozzátok fel valamelyik könyvét, vagy nézzétek meg Fekete Ibolya dokumentumfilmjét, „Utazások egy szerzetessel”… vagy lépjetek fel a www.dévaigyerekek.hu oldalra…

Érdemes.

Én pedig csak annyit mondok: köszönök mindent, Csaba testvér.

Jó egészséget, erőt és kitartást Neked.

Áldjon meg téged az Isten.

End of Watch – Az utolsó műszak

„Curbside gang, putos!”

Bitang jó film. :respect:

Így, egyszerűen.

Nem, nem kell rácsavarodni arra, hogy Jake Gyllenhaal a főszereplő.

Nem, nem kell begörcsölni attól, hogy az a David Ayer írta és rendezte, aki a „Street Kings”-t rendezte, és a „Training Day”-t és a „S.W.A.T.”-ot írta.

Nem, nem kell beparázni, hogy megint egy „kézikamerás áldokumentumfilm”.

Nem bizony, kedves Barátaim, ugyanis a film minden szinten működik – és a legjobb a maga műfajában. :thumbsup:

 

David Ayer gyönyörűen építi fel az egészet, fantasztikus íve van a történetnek, percről-perce válik egyre izgalmasabbá, és fut ki egy olyan csúcspontban, amitől az embernek elakad a szava…

A kézikamerától a frász kiver, és az áldokukkal is tele a kuk(k)a, meg a padlás – de Ayer úgy alkalmazza ezeket az eszközöket, hogy az ember csak elégedetten biccent és csettint egyszerre… a történettől pedig egyszerűen – csak némán, elismerően lehajtja a fejét. :respect:

 (Oké, néha elveszti a kézikamerás „nézőpontot”, amikor másként nem lehet megoldani – de én ezért sosem fogom kárhoztatni.)

Nem, nem hittem volna, hogy ilyen élményben lesz részem: gondoltam, ellövöldöznek, elakciózgatnak, én meg elteszem az élményt a „futottak még”, vagy az „egynek elmegy” kategóriák valamelyikébe…

…erre… erre… nem tudom, jelenleg túlságosan a hatása alatt vagyok… de biztos, hogy egyelőre az idei év dobogósának tartom. :leborul:

Megint azt mondom, amit mindig és mindig, újra és újra: a Történet a Minden! A film Szíve, Lelke.

És ahol nagyon jó a történet – szinte nem is számít a színész, aki interpretálja azt.

Nem azt mondom, hogy Jake Gyllenhaal és/vagy Michael Peña rosszul alakítanának, egyáltalán nem.

De nem ők a fontosak, személyükben – hanem a történetük.

 Pedig mit is láttunk?

Két utcai járőr hétköznapjait Los Angelesben – láttunk már ilyet, nem?

Hát nem, _ilyet_ még nem.

Ahogy a „hülyéskedős” amatőr filmekből lassan, de biztosan összeáll és kicsúcsosodik a dráma, az valami igazán horzsolós, fájdalmas… és szívbe markoló.

És nem csak a befejezés olyan, amitől az embernek elfátyolosodik a szeme… és ökölbe szorul a keze…

Amikor látjuk a szigetelőszalaggal lekötözött gyerekeket a gardróbban… amikor látjuk az idős hölgy házában a mészárszéket… amikor látjuk a rabszolgaként tartott embereket, olyan körülmények között, ami… gyomorösszerántóan iszonyú és embertelen…

Uram, Isten – és a tűz! Ne felejtsem el a tüzet! Hogy is felejthetném el…

A lángoló ház pokla… amikor az egyik ember nem gondol a saját életére, a másikat pedig megállítaná a józan ész, de nem hagyja magára a társát.

Így ezt talán még a „Backdraft” sem adta vissza… pedig az is eszméletlen jó alkotás. :respect:

Ezek mind-mind egy-egy drámai csúcspont voltak, amik elakasztották az ember lélegzetét.

És a remek mellékszereplők is: a nagyarcú, szabályzatmániás, elitista Van Hauser (David Harbour – döbbenet, de őt a „csf” :-) „Shut Up and Sing” -ben láttam nemrég), valamint a hőseinkre állandóan rámászó Serge (Frank Grillo)…

…akiknek külön-külön, lassan kibontakozik a saját drámájuk, amitől mindegyiküket más embernek látjuk, mint kezdetben.

A film végét pedig külön köszönöm David Ayernek :sör: – mert hagyhatott volna engem, mint nézőt ott, ahová a dráma vitt: a sötét, fájó és elfátyolosodott mélybe, hogy dolgozzam fel a veszteség érzését úgy, ahogy tudom… De nem hagyott.

Köszönet érte. :respect:

„He was my brother.”

És minden tiszteletem mellett: ez a film csodálatos és nagyszerű – de biztos, hogy utána már nem akar az ember (annyira) csatlakozni az L.A.P.D. kötelékéhez…

„Must see” film, nem vitás.

:thumbsup:

Falcón – The Blind Man of Seville s01e01-e02

Egy újabb nyomozós, regénysorozatra épülő széria: mint a Henning Mankel regényeire épült Wallander, vagy a Michael Dibdin műveiből készült Zen, úgy vitték filmre Robert Wilson detektívtörténeteiből a Falcónt.

Ha össze akarnám hasonlítani a három nyomozót, a három történetet, a három cselekményvezetést (ami óhatatlanul adja magát), akkor három dolgot szögeznék le:

1.) Javier Falcón karaktere inkább hasonlít Aurelio Zenre, mint a depressziós Kurt Wallanderre

2.) Az Aurelio Zent alakító Rufus Sewell játéka sokkal jobban tetszett, mint a Javier Falcónt alakító Marton Csokas alakítása, sőt, merem mondani, hogy Kenneth Branagh is emlékezetesebben formálta meg Kurt Wallandert (ebben a szerepben Rolf Lassgård játékát nem ismerem).

3.) Falcón (első) története szerintem messze a legütősebb mind közül :sör: :thumbsup:

És bár kiemeltem, hogy szerintem Marton Csokas (aki, mint tudjuk ;-) új-zélandi és magyar állampolgár _is_ :-) ) alakítása egyelőre a legkevésbé erős a másik két színész detektív alakítása tükrében, mégsem mondanám rá, hogy zavaró, vagy gyenge… talán csak azt, hogy kevésbé karakteres.

De talán ez a film(regény)sorozat talán nem is kíván _annyira_ pengeélesen megformált alakítást: mert bitang jó a történet(!) :respect: és abban nem kell, és talán nem is érdemes átadni a „vezetést” a főkarakternek – ami szerintem pl. a Zennél nem is működött (értsd: gyengécske sztori, markáns nyomozó), a Wallander esetében pedig nálam ki is csapta a biztosítékot a detektív jellemének nagyon erős lenyomata… mert már az agyamra ment az állandó depizés… :-///

Pár szó a „The Blind Man of Seville” történetéről: ha már annyira dicsérem :sör: :-)

Falcón magánélete nincs éppen a csúcson: nemrég vált, és volt feleségével kapcsolatos érzései… legalábbis… vegyesek… Valamint híres festő édesapjának nemrégiben bekövetkezett halála is nyomasztja, valamint az sem éppen szívderítő számára, hogy bármerre is megy: apja árnyékából nem tud kilépni.

„- The anniversary exhibition of Seville's most celebrated artist Francisco Falcon opens in Madrid today. Here to discuss his work is his art dealer and friend Ramon Salgado.

- Thank you. Well, Francisco is probably best known for the nudes he painted of his wife. And for me he's the leading artist of his generation...”

Mindezek miatt mondhatni, hogy lelkileg nincs éppen a toppon.

„Still walking the streets at night?”

Ekkor egy meglehetősen idegborzoló gyilkosság történik a környéken, aminek a nyomozását ő veszi kézbe…

„- His eyelids have been removed, top and lower.

- Skilfully?

- I'm not sure it requires skill. Just a sharp blade, a steady hand...

- Why cut off his eyelids?

- Because he's a sick bastard.

- So he couldn't close them? So he couldn't hide? So he had to look, see...”

Ahogy a nyomozás halad előre, Falcón egyre biztosabb abban, hogy a gyilkosra úgy bukkanhatnak rá, ha az áldozat múltjában kutakodnak… és legnagyobb döbbenetére kiderül, hogy nem csak az áldozat és tettes múltja kapcsolódik össze, hanem az övé is, mindkettőjükével…

Sokkoló, drámai: horzsol, de nagyon durván. :respect:

Szerintem nagyszerű volt a regény két részes feldolgozása: de az is biztos, hogy sikítófrászt kaptam volna, hogyha nem nyomhatom azonnal egymás után mindkettőt… :-)

Falcón a kíméletlen és könyörtelen gyilkos utáni hajsza során olyan döbbenetes felfedezéseket tesz saját múltjára nézve, hogy abba egy nála gyengébb ember simán belerokkanna/roppanna…

„Your story is my story. We're the same.”

Ami még meglepett, hogy két remek színész kapott még lehetőséget ebben a filmben (mert azt hiszem, hogy nyugodtan nevezhetjük a 2x45 perces sorozatrészeket egy egész, 90 perces filmnek: története kerek, egész, zárt egységet képez).

Az egyikük (kis „Lord of the Rings” reunionként :-) ) Bernard Hill (Theoden)...

...míg a másikuk Alexander Siddig (akit korábban Siddig El Fadil néven ismertünk és a „Deep Space Nine”-ban találkozhattunk vele). :thumbsup:

Kár is többet beszélnem: nekem nagyon bejött a „The Blind Man of Seville” – várom a következő Falcón-történetet: „The Silent and the Damned”…

Seeking a Friend for the End of the World – Míg a világvége el nem választ

Ígérem, hogy (ebben a hónapban :-) ) már nem írom le azt többé, hogy „csajos film” – de a „Seeking a Friend…” szerintem nagyon is az…

Steve Carell és Keira Knightley párosa nagyon romantikusan, nagyon édesen-kedvesen, nagyon szeretni valóan viszi végig a filmet… de nekem ez már túl cukros, túl szentimentális, túl negédes, túl… „csf”. :-)

Az, hogy a világ vége előtt két (vadidegen) ember hogyan és mit szeretne archiválni, még megtenni az utolsó pár napban (hétben), hogyan melegednek össze, és hogyan próbálják egymást segíteni a céljuk elérésében – miközben ráébrednek (mondom, max. 1-2 hét alatt) arra, hogy…

„You are the love of my life.”

Ujujujuj… azért ez nálam veri a biztosítékot… :eeekkk:

Érdekes a film alapkoncepciója: a Föld felé tartó aszteroida eltérítésére szervezett mentőakció kudarcot vall, és a tévé közli, hogy a becsapódásig csak három hét van vissza, aztán mindennek vége.
(Ez aztán az „Armageddon”, nem a Bruce Willis-féle, ugye?! ;-) )

A történet az emberek világvége előtti lelkiállapotáról szól.

A feleség szó nélkül faképnél hagyja férjét: mert ha három hét van vissza az életéből, akkor nem akar rá egy szót, egy további percet sem vesztegetni…

Vannak páran, akik törnek-zúznak, fosztogatnak-gyújtogatnak – de a nagy többség olyan kedves, melankolikus lelkiállapotban vágja a füvet… takarít… kiárusítja a felesleges dolgait… vagy csak ül a tengerparton, és piknikezik.

Van, aki szeretné családja, szerettei, élete nagy szerelme társaságában eltölteni a hátralévő időt – de akad olyan is, aki a pusztulásba is dacosan felszegett állal és haragot tartva megy…

Van olyan, aki óvóhelyet épít és készleteket gyűjt, hogy ott vészelje át az apokalipszist…

Van, aki bulizik és orgiát tart... :-)

De nekem túl lassú, lassan hömpölygő a történetvezetés.

Steve Carell lelkiállapota inkább egy nőére emlékeztet, mint egy férfiéra – és Keira Knightley alapból hozza a szeretnivaló, életvidám kis csajt… és a végkifejlet ugye… legalábbis erősen gyanítható, no. :-/

Tehát, a film finoman szólva legalábbis igencsak ismerős csapáson gördül előre… és nekem már csak az böki a csőrömet, hogy mi a franctól gyorsul fel hirtelen az aszteroida, és a tévében egyszer csak bejelentik, hogy már nincs hátra egy hét a becsapódásig, csak tizenhat óra… Hajrá. :eeekkk:

(A régi, szakállas vicc jut erről eszembe. „Telefonbeszélgetés:  - Maga kért ébresztést hajnali ötre? – Igen, én. – Akkor húzzon bele, mert déli tizenkettő!” :-) )

Van egy olyan gonosz gyanúm, hogy maguk a filmkészítők „gyorsították fel” az aszteroidát, mert már ők maguk is unták a filmet, és túlcsordultak a sziruptól… :-P :-)

A film egyébként nem csak juharsziruppal és cukormázzal van csurig, hanem sorozatszínészekkel is.

A _Nagyágyúk_: Steve Carell (Office), William Petersen (CSI), Martin Sheen (The West Wing), Melanie Lynskey (Two and the Half Men), Connie Britton (Friday Night Lights, American Horror Story, Nashville) – és a többiek: Mark Moses (The Killing, Desperate Housewife), Tonita Castro (Go On), Gillian Jacobs (Community) Roger Aaron Brown (Life), Rob Huebel (Childrens Hospital), Adam Brody (The O.C., Good Vibes), Rob Corddry (Childrens Hospital), Patton Oswalt (The King of Queens), Bob Stephenson (The Forgotten), Derek Luke (Trauma, Hawthorne).

Mondhatni, hogy csak az egy Keira Knightley a magányos kakukktojás közöttük… :-) Bááár… ha a „Pirates of the Caribbean” is számít… :-) :-) :-)

Igazából nekem a kedvencem Sorry (Aleister :-) ), a kutya, aki igazán jópofa színfolt.

„- What's the dog's name?

- Sorry.

- What?

- Sorry?”

:-)

Igaz, én végig azt néztem, hogy milyen szinten tojik a színészekre, és hogy folyamatosan a gazdájára figyel, aki a kamera mögül-mellől instruálja. :-)

Aleister-ről még azt érdemes tudni, hogy öt éves terrier keverék, és hogy 2008-ban „szedték össze” egy kaliforniai menhelyről: és tessék, most itt a filmszerep. Hollywood-i sztori, nem?! :-)

Összegezve, jó kis „csf” ez a „Seeking…”. :-) Közös filmnézésként a férfi nézőknek érdemes előtte a  lelkierőre kicsit rágyúrni… ;-) 

SuperClásico – Bor, tangó, kapufa & Shut Up and Sing (The Wedding Weekend) – Hétvégi esküvő

…a dolog úgy kezdődött, hogy valamelyik nap azt olvastam a blog statisztikámban, hogy aznap valaki 4x talált rám azzal a kereső „mondattal”, hogy „_csajos filmek listája címek_”… :-)

Meg kell, hogy mondjam, már egy ideje fel sem kapom a fejem, amikor „csajos filmek” kereséssel bukkannak a blogomra :-) úgy látszik, ha megfeszülök, akkor sem arról fogok elhíresülni, hogy „vörös festékszórós trancsírozós láncfűrészes dugóhúzós szörnyen rémes rémszörnyes ijesztgetős bekakukkoltatós filmek listája ábécérendben római számokkal sorba szedve” keresőszavakkal találnak rám… :-)

…de ez a céltudatos és határozott keresés („csajos filmek listája címek”) valahogy olyan… gyanús lett. :-)

És mivel gyanúmat megalapozottnak éreztem, közvetlen környezetemben tettem fel kérdést – egyenesen a Kedvesemnek szegezve… :-)

Naná (Naná! :-) ), hogy Ő volt, aki véletlenül pont ezzel a négy szóval indított guglis keresést! :-)

Mivel szavaiban halványan (és a kezében tartott sodrófában erősen…! :-) ) neheztelést véltem felfedezni :-) ezért villámgyorsan elkezdtem „csajos filmek” után keresni… mert a Szerelem és a Családi Béke, ugye. :-)

SuperClásico – Bor, tangó, kapufa

„Love was to evaluate a woman's qualities rather than someone else.”

Hát igen, azért a három szavas felsorolások erősen bevonzzák a hölgyközönséget.

Bor, mámor, provance – Ízek, imák, szerelmek – Színek, hercegek, koktélok – Pink, köd, fátyol – Champagne, champignon, kelkáposztafőzelék

A fentiek mind-mind nagy népszerűségnek örvendtek és örvendenek a bájosabb nem körében :-) és szvsz ezt a trendet kívánja meglovagolni a „SuperClásico” magyar forgalmazója is.

Én mégis azt mondom, hogy ez azért „kicsit” becsapós: mert az alkotás mégis inkább „pasis film” lett… hangozzon ez bármennyire is… melegen… :-) de szerencsére saját példánkból mondhatom: mind a női, mind a férfinézők jól szórakozhatnak ezen a könnyed marhaságon. :-)

„- I hate football.

- He also hates football. The only two in Argentina who hates football, sitting in my bar!”

:-)

Mert mit tehet az ember, amikor sportmenedzser felesége Argentínában beleszeret a Boca Juniors sztárcsatárába, és még a válási papírokat is postán küldi vissza a kies Koppenhágába?

Hát ugye, először is „tönkremenésig” issza magát a saját borkereskedésében :-) majd depressziójában öngyilkosságot fontolgat… végül nekidurálja magát, és 16 éves fiával közösen nekivág Buenos Airesnek, hogy megpróbálja visszahódítani szerelmetes hitvesét. :-)

A dán kispolgár és fia kalandjai Argentínában meglehetős szórakoztatóra sikeredett, meg kell hagyni. :-)

Anders W. Berthelsen (apa) és Jamie Morton (fia) jól hozzák a két különc szerencsétlent, de jó volt Paprika Steen (feleség) is – de számomra igazán az argentin színészek adták el a mozit. :sör:

Sebastián Estevanez (Juan Diaz), Adriana Mascialino (Fernanda), Miguel Dedovich (Mendoza), valamint a kocsmáros és Veronica apja (sajnos, az ő nevüket nem tudtam begyűjteni… :-( :meaculpa: )

Különösen Sebastián Estevanez volt végtelenül szimpatikus a futballsztár szerepében – egyszerűen nem lehetett nem szeretni. :-)

„For the first time Juan saw Anna's temper. Juan thought that Christian had seen this angry woman yelling often. He was extremely sorry for Christian.”

:-)

Szerintem Kedvesem és én is nagyon jól szórakoztunk – bár hangsúlyozom, én nem kifejezetten mondanám a „csajos filmek” mintapéldányának a „SuperClásico”-t… :-)

Shut Up and Sing (The Wedding Weekend) – Hétvégi esküvő

Tudtátok, hogy 2006-ban két film készült az USÁ-ban „Shut Up and Sing” címmel?

Mert én most már tudom…! :-) :-/ :-)

Van egy, amit az imdb 7,5-re értékel, a „Dixie Chicks” együttesről, aminek három csaj a főszereplője – ennek a címe: „Shut Up & Sing”.

És van egy másik, amit az imdb 5,9-re értékel, aminek hét pasi a főszereplője (és hat csaj a mellékszereplője) – ennek a címe: „Shut Up and Sing”. :-)

Naná, hogy a Kedvesem a „háromcsajosat” akarta megnézni – és naná, hogy a „hétpasisat” sikerült beszerezni… :-)

De végül, szerencsére így is elégedett lett – főleg, mivel a másik „Shut Up & Sing”-ről kiderült, hogy valójában egy politikai felhangú dokumentumfilm… :-/

Összességében ez inkább a Kedvesem szája íze szerint való volt, mint a „SuperClásico” – és én voltam az, aki többször is otthagytam a filmet, mialatt pörgött…

A hét régi barát összegyűlése egyikük esküvőjére nem egy szokatlanul újszerű felütés, mondhatni. :-P

Akadtak benne jó poénok, pár remek „acapella” szám, ami nekem is nagyon tetszett :-) … aztán egymásra találás, buli, összeveszések, kibékülések – minden, ami kell.

Nem volt rossz, egy amolyan közös (csajos :-) ) filmnézésnek szépen elment.

De ajánlani inkább a „SuperClásico”-t ajánlom – ha választani kell és lehet. ;-)

Hááát, egyelőre ennyit a „csajos filmekről”… :-)