The Dark Knight Rises – A sötét lovag: Felemelkedés

Utoljára Robin Hobb „Farseer Trilogy – Látnok-ciklus” végén éreztem ilyen végtelen sötétséget, ilyen feneketlen kútba jutást, ilyen vigasztalhatatlan fájdalmat…

…és bármennyire elismerem Robin Hobb trilógiájának nagyszerűségét és egyedülállóságát, az utolsó lap elolvasása után elöntő csalódott keserűség miatt sosem fogom felemlegetni a művét a kedvenceim között. :-/

Mert ilyen az, amikor egy író a legsötétebb bugyrokba taszítja főhősét – és bár az a nyomorult nagy nehezen, kínnal-keservvel kimászik onnan, de az addigra az élete olyan szinten kerékbe törik, hogy már csak árnyéka korábbi önmagának…

Nos, ez a Batman film is ugyanilyen.

Én készséggel elismerem, hogy egyedi és különleges, igazi unikum a szuperhősös filmek kategóriájában – elismerem, és ez nem is esik nehezemre. :sör:

…de a stáblistát elnézve – a 165 perces, indiai filmekhez méltó játékidő végén –, nagyon keserű íz futotta el a számat… és ez a keserűség később sem enyhült. :-/

Hiába a film végi öt perc, ami próbálja (meg)szépíteni a dolgokat: de 160 perc tömény „alázás” és szenvedtetés után nekem ez a „befejezés-szépítés” hamis, talmi máz.

Mert nem, nem lehet öt perccel ellensúlyozni azt, amikor majd’ három órán keresztül az ember fejét a víz alá nyomják.

Ebben a filmben Batmant megtörték és meggyötörték testileg és lelkileg. Drámája és alázásának stációi a húsomba vágtak – és nekem kegyetlenül rosszul esett/esik az, hogy egy „_jó_ ember _jó_ tettei”, odaadása és önfeláldozása ilyen „jutalmat” érdemel…

Mert tudom, hogy ő önzetlenül és sem ellenszolgáltatást, sem jutalmat, sem elismerést nem várva tette azt, ami a helyes – de _nekem_ mégis fáj, hogy nem pusztán nem kapott tetteiért semmit, hanem még ki is semmizték… az otthonából, az egész életéből…

Nem is értem, hogy miért „Felemelkedés” a film címe, miért nem „Bukás” – az jobban lefedné a valóságot…

Talán furcsának tűnik, hogy egy szuperhősös film kapcsán ezek a gondolataim támadnak… de belőlem ezeket a kérdéseket, érzéseket váltotta ki.

Akit még szintén sajnáltam, az Tom Hardy. Csak akkor tudja az egyszeri néző, hogy ő szerepel a filmben, ha eredeti nyelven nézi: akkor felismerhető markáns, mással össze nem téveszthető, jellegzetes orgánuma és akcentusa – de magyar szinkronnal… bárki lehetne a maszk mögött. :-/

Ha Christian Bale tényleg komolyan gondolja, hogy ez az utolsó Batman filmje, akkor ez egy hatásos és emlékezetes befejezés volt. :respect:

…de nekem egy megdöbbentően keserű filmélmény marad. :-///

American Horror Story s02e04-e05 – I Am Anne Frank: Part 1-2.

Mert nézzük ám tovább…! :-)

Az „Anne Frank” első része után elbizonytalanodtam: egyrészt azért, mert sajnos, (okkal-ok nélkül) elhagytuk azt a remek kis „jelenbéli” szálat, ami valahogy keretet adott minden epizódnak.

Arról nem is beszélve, hogy marha izgalmas volt… :körömrág: :-)

Nem tudom, hogy visszatér-e még valaha… de nekem most hiányzik. :-/

Másrészt pedig… nem igazán tetszett, amit az első részben láttam. Valahogy olyan… csak ilyen hülye szókapcsolatot tudok rá írni, hogy olyan „érdekesen-semlegesnek” tűnt az egész.

Egy újabb vagy egy „mellékszálnak”, amit nem tudtam, hogy hova akarnak kifuttatni.

Még a „bottle”-epizód kifejezés is eszembe jutott, miközben néztem… :-S

Nem is nagyon pörgettem rá magam arra, hogy írjak róla pár sort. Azt gondoltam, hogy majd a második rész után…

És milyen jól is tettem ezt! :sör:

A második rész olyan katartikus változásokat és olyan durva átrendeződést hozott, hogy az epizód végén… köpni-nyelni nem bírtam. :shock:

…de ez eszméletlen jó! :thumbsup:

Mert EZ az „American Horror Story” sava-borsa, szíve-veleje! :respect:

És nem! Mielőtt félremenne az éltetésem: nem brutális horrorral s(h)o(c)kkolt a sorozat, hanem bitang kemény csavarokkal!

…sőt, a magam részéről kissé hiányolom is már az intézetben lévő szörny(eteg) megjelenéseit… és az embereket megszálló ördög/démon is most valahogy… hm… kevéssé „démoni”… :-)

De már ezt csak nagyon csöndben hiányolom meg, mert Ryan Murphy és Brad Falchuk már eddig is többször tanúbizonyságot tettek arról, hogy nem, nem feledkeznek meg fontos szereplőkről – és igen, nagyon is jól tudják, hogy milyen irányba vezetik a történetet. :respect:

Nagyon nagy lépés lett az AHS második évadban „bottle”-nek induló duplarészes Anne Frank.

Elismerésem. :thumbsup:

Kikerekedett szemmel kell tovább nézni ezt a sorozatot… Bár, nem muszáj eleve „kikerekíteni” a szemünket… majd menet közben kerekedik az magától… :weird:

:mindfreak:

:sör:

:-)

возвращение – The Return – Visszatérés & Metal Hurlant Chronicles s02e01-e02 – King’s Crown and Shelter Me

возвращение – The Return – Visszatérés

Hááát… nem tudom… :-/

Valószínűleg az én egyetlen egy, simára gyalult, és egy kalapáccsal nyílegyenesre kovácsolt agytekervényem lehet az oka… de nekem ez egy cél és indok nélküli, önmagának alányaló, saját művészileg megásott gödrébe önnön szépségétől eltelve belealéló, celluloidra álmodott üres önmegvalósítás. :-P

Megingathatatlan meggyőződésem, hogy forgatókönyv nélkül vágtak bele a filmforgatásba.

Voltak a fejükben felvillanó képek, amiket meg akartak valósítani – aztán úgy gondolták, hogy a képek közötti hézagokat majd kitöltik… valamivel…

Nos, a képek valóban rendben voltak: Mikhail Krichman olyan gyönyörű pillanatokat kapott el, hogy az ember csak bambán tudott ámulni-bámulni…

…node egy természetfilmnél is minimális elvárás, hogy a narráció is a helyén legyen.

Szerintem. :-/

Nos, itt saját dugájába dőlt a tétova próbálkozás a párbeszédekre… és a történet „vezetésével” nem is nagyon próbálkoztak. Hagyták, hadd fussanak egymás után a képek… szinte hallom, ahogy Kirchman kiabál a rendezőnek: „bakker, olyan beállítást találtam, hogy bekakukkoltok, ha meglátjátok! van benne folyó, meg tenger… meg víz, hajóroncs, régi ház, kilátótorony, meg még víz… miegyéb…eldobjátok az agyatokat!”… azzal hanyatt-homlok odarohan hozzá az egész stáb, és beledobják (alapvető, minimális instrukciók nélkül) a színészeket egy-egy jelenetbe, aztán „kamera, csapó!” – és bíztak benne, hogy a végén kisül az egészből valami, aminek minimális haszna és értelme van…

Nos, innen a végekről jelentem, hogy nem, ez nem sikerült.

Ez az egész erőltetett „apa-fiúk” kapcsolat, a 12 év utáni családegyesítés… amit istenigazából senki sem akar… mindenkinek csak nyűg és teher az egész…

Sem a mogorva, magának való apa, sem az igazi amerikai tinisen idegesítő öcsike, sem pedig a halványszürke, árnyék bratyó nem olyan karakter, akinek a sorsa, élete, gondolatai érdekelnének minket – de szerencsére ezt nem is akarják interpretálni felénk…

A film cél és összeszedettség nélkül hömpölyög… és a végén az ember csupán azon a homályos ponton agyalgat el, hogy… „ez meg mi a jó francnyavalya akart lenni…?!”…

Hát köszönöm, hogy betekintést nyerhettem a 2000-es évek orosz művészfilmgyártásának, rózsaszín ködös világába…

Kimaradhatott volna ez az élmény az életemből, de nem lehet mindig hatost dobni, ugye…:-P

Metal Hurlant Chronicles s02e01-e02 – King’s Crown and Shelter Me

Hát igen…

Emlékeztek a régi „Tales of the Unexpected – Meghökkentő mesék” sorozatra?

Én nagyon csíptem, olyan tényleg „meghökkentő/megdöbbentő/meglepő” sztorikat tudott dobni. :sör:

Nos, a Metal Hurlant Chronicles mintha valami ugyanilyen szeretne lenni, műfajok között csapongva… de az „egyperces” novellák szintjén mozgó történetekkel valahogy nem sikerül hasonló hatást kiváltani…

…ráadásul az ember a csattanóhoz mérten hosszúnak(!!!) érzi az epizódonkénti 20 perces játékidőt…

Ami azért valahol… rendesen egy szegénységi bizonyítvány. :-/

King’s Crown

A fantasy-sf díszlet előtt játszódó történet nem tartogat számunkra valami kellemesen meglepő és/vagy megborzongató katarzist…

Az „egy országos vívóverseny, és a bajnokból király lesz” felvetés ismerős innen-onnan annak, aki már felütött fantasy könyvet – és az ember tudja-érzi, hogy lesz valami csattanó a végén…

Nos lett. De csattani nem csattant… csak halkan pukkant, mint amikor kiszúrnak egy félig már leeresztett lufit… :-/

Shelter Me

Egy óvóhelyen játszódó, kétszemélyes kamaradráma – és a felvetés, hogy valóban világégés történt odakint, avagy sem.

A történetvezetés nem segít abban, hogy bizonytalanok maradjunk, és ezért (…ismét…) elvész a „csattanó” éle…

Meglehetősen halovány felütése ez egy sorozatnak, emberek…

Részemről a továbbiakban az epizódonkénti 20 perc is sok, amit rá kéne erre áldozni… :-///

Nem, nem lehet mindig hatost dobni. :-(

Shutter Island – Viharsziget

Szemeztem ezzel a filmmel egy ideig, de aztán – mivel nem csípem túlságosan Leonardo Di Capriót, és mondjuk igazából sosem voltam nagy rajongója Martin Scorsese munkásságának sem, ráadásul a film nagyon horrorszerűnek tűnt számomra, ezért – végül is nemet mondtam rá, és skippeltem.

Ám Justin barátunk :-) nemrégiben felhívta rá a figyelmemet, aminek hatására úgy döntöttem, minden előítéletem dacára, mégis bevállalom.

…és milyen jól tettem! :thumbsup:

Nagy baklövés lett volna a részemről, hogyha elsétálok mellette.

Ez egy remek misztikus thriller, ami minden szinten kiválóan működik! :respect:

Ti biztosan mind láttátok már, szóval, újat aligha mondhatok – de egy kicsit mindenképpen muszáj ajnároznom ezt az alkotást. :sör:

„Which would be worse: to live as a monster, or to die as a good man?”

Az elmebeteg bűnözők gyógyintézetében zajló nyomozás minden momentumában érdekfeszítő és izgalmas, miközben baljós és fenyegető.

A számomra nem túl szimpatikus Leonardo Di Caprio most sem győz meg teljes mellszélességgel a színészi kvalitásairól, de jól hozza a főszereplőt, és nem irritál (mint általában szokott…).

A társát alakító Mark Ruffalo csöndesen, alázattal játszik az „unterman” szerepben – és a két nagy öreg Ben Kingsley és Max von Sydow kellőképpen titokzatosak, nagyképűek és lekezelően távolságtartóak ahhoz, hogy remekül ellenpontozzák és árnyalják a két U.S. Marshal nyomozását.

Igazából két dolog adja el (számomra) a filmet: a marha jó, összetett és csavaros sztori. és a remek milliő, amit a szigeten, az elmegyógyintézet területén és az épületekben teremtettek. :thumbsup:

A színészi játék szinte másodlagos – a főhős drámájának súlya önmagában olyan… ami akkor is magával ragadná az egyszeri nézőt, ha csak egy idős bácsit mutatnának végig, aki csöndesen motyogva felolvasná a történetét. :-)

Itt szerintem a legnagyobbat Dennis Lehane dobta. :respect:

És talán most már itt az idő arra, hogy bepótoljam az eleddig kimaradt „Mystic Rivert” is… :nyakátbehúzza: Igen, és még van képem filmekről blogolni, amikor ez a klasszikus is kimaradt… :meaculpa:

De a „Gone Baby Gone” legalább megvolt Lehane-től! Ez azért csak ment valamit a helyzetemen… vagy valami… nem?! ;-)

:-)

Oké, és akkor most mondom az aprócska, pici kis negatívumot, ami a „Shutter Island”-dal kapcsolatban felmerült bennem: azért már az elejétől volt olyan érzésünk… pontosabban szólva, felmerült a gyanú a Kedvesemben és bennem is azzal kapcsolatban, ahová a fim végül kifutott.

Nem mintha ez rontott volna az alkotás élvezetén – csupán felemlegetem, hogy azért ne már, ne legyen minden _annyira_ szuper… :-)

Ez egy nagyszerű film, amit szvsz nem szabad kihagyni egy filmrajongónak sem. :thumbsup:

Justin – :sör:

:-)

Nuit blanche – Sleepless Night – Fehér éjszaka

Hoppá! Hoppácska…! :-)

Nem hiszem el, hogy a franciák, a belgák és a luxemburgiak(!) közösen megcsinálták a maguk „Running Scared”-jét… vagy „Sinners and Saints”-ét! :thumbsup:

Egy körömlerágósan pörgős, kőkemény akcióthriller – és mindannak ellenére mozgalmas és változatos, hogy mondhatni „egyhelyszínes”. :sör:

Nem is tudom, hogy mit vártam ettől a filmtől, amikor nekiveselkedtem… Talán, amolyan franciásan-művésziesen eldrámázó krimit – olyat, aminek a végén az ember szépen belesüllyed a depresszióba és a kilátástalanságba, és film végén a stáblista a főhös kiterített testére fog sorjázni, és az egyszeri néző retinájába ég a film üzenete: „nem szabad a bűn útjára lépni, mert a Sors Kinyújtott Karmos Bal Keze úgyis utánad nyúl”…

:-)

Szóval, ilyetén gondolkodtam, főleg, ahogy olvastam a rövid fülszöveget:

„A cop with a connection to the criminal underworld finds his secret life exposed when he and his partner are caught stealing cocaine from a powerful drug dealer, a move that puts his son's life in jeopardy.”

Ennek ellenére, kicsit sóhajtva („nah, akkor drámázzunk-drámázgassunk…”) belevágtam a filmbe… és nagyon nem bántam meg! :sör:

Mert van benne dráma, persze, ilyen felütéssel: az „Egy zsaru a bőréért” – mintájára lehetne „Egy zsaru a fiáért” címmel ellátni… de van benne akció is, jócskán. :thumbsup:

Külön tetszett, hogy ebben a fordulatokkal, és körömrágós helyzetekkel teletömött filmben a főhős apa (az általam eddig sajnos nem ismert Tomer Sisley :meaculpa: ) nem egy „überhíró”, vagy egy hetvennyolc lépéssel előre gondolkodó, csavaros eszű Holmes-Bond keverék: vannak kétségbeesett pillanatai, vannak ötletszerű húzásai (amik hol jól, hol rosszul sülnek el…), és nem, egyáltalán nem egy sebezhetetlen, legyőzhetetlen Statham-Seagal klón :-), hanem egy átlagember, aki… saját árnyékán túllépve, sebeivel nem törődve, emberfeletti módon küzd a fiáért. :respect:

Erre mondják azt, hogy „nah, ilyen sarokba nem lenne szabad szorítani egy embert sem… mert kijön belőle a vadállat”.

A cselekmény egymás után veszi a durva fordulatokat, és már mindenki főhősünkre vadászik, aki kígyóként próbálja kihasználni a helyszín adta lehetőségeket, próbál mindig egy lépéssel előrébb járni, és nem belecsúszni a helyszín adta hátrányok csapdájába – és az is hamarosan világossá válik, hogy saját kollégái veszélyesebbek rá, mint a droggal üzletelő gengszterek…

Frédéric Jardin rendezte ezt a filmet és az író kreditek egyikét is ő jegyzi Nicolas Saada mellett – és minden elismerésem az övék. :respect:

De a nagyszerű, végig hiteles és hús-vér Tomer Sisley mellett nagyon jók a játszótársak is: Serge Riaboukine, Julien Boisselier („Comme un Chef”), Joey Starr és Lizzie Brocheré (igen, ő az, akit a jelenleg futó „American Horror Story: Asylum” évadban is láthatunk… és ha nem volt fenékdublőre, akkor nevezett formás testrészét is megcsodálhattuk már… :-) )

Nagyon kellemes meglepetés számomra a „Nuit blanche” – és külön köszönet a befejezéséért: mert sikerült kikerülni azt a buktatót… azokat a buktatókat, amik megkeserítették volna számomra az élményt. :sör:

Mint említettem, a film gyakorlatilag „egyhelyszínes”, de mivel az az egy helyszín egy több szintes, táncteremmel, bárral, étteremmel, konyhával (hah, bizony ám, konyhával! :-) ) biliárdteremmel, pókerszobával, és sok kis egyéb, sötét szobával teli labirintus… aligha érezzük színpadi kamarajátéknak a látottakat.

Én mindenképpen javaslom, mindenkinek. :thumbsup:

Doomsday Book

Egy újabb érdekes dél-koreai film – ami azért most speciel nem zúz azért annyira… de kellemes színfolt a palettán. :sör:

Három különálló részből felépülő filmantológia, amik felölelik a horror/sci-fi/fantasy és az abszurd műfaját.

2004-ben láttam hasonlót, a „Three… Extremes” című hongkongi/dél-koreai/japán rendezői hármas Fruit Chan, Chan-wook Park és Takashi Miike által készített remek kis horror-antológiát. :sör:

A Doomsday Book nem ennyire „nemzetközi”, maradunk egy országon belül, és a három „etapot” sem három, csupán csak két rendező, Pil-Sung Yim és Jee-woon Kim jegyzik – ellenben a műfajok között bátran csapong, miközben mindháromban megvan a főmotívum: a „doomsday”.

Mivel három önálló filmetűdről van szó, külön-külön ejtek pár szót róluk.

„Brave New World”

Hááát… éppen mostanság panaszkodtam, hogy kicsit túl sok a „zombifilm”, nos, az pedig, hogy a kollektív zombivá-válásnak a „Brave New World” ad egy társadalmi-gazdasági felhangot, az nekem… kissé túltelítve a zombitémával… valahogy olyan… kevéske. :-/

És különösen a másik két epizód fényében érzem rossz döntésnek azt a koncepciót is, hogy ezzel a szegmenssel nyitunk – szerintem mindkettő jobb a maga nemében ennél…

Tehát, mondhatni, hogy a téma kissé lerágott… de sajnos a főszereplők sem tudnak valami pluszt hozzátenni a dologhoz, amitől többre-jobbra értékelném. :-/

Mondjuk azt, hogy… egynek elment. Sok szódával. :-/

„Heavenly Creature”

Ez viszont határozottan tetszett – még akkor is, hogyha a filmben felmerült konfliktus hasonlított az „Isaac Asimov: Én, a robot”-jában lévő „Reason – Logika” című novellára…

Az emberivé váló, sőt, mi több, megvilágosodó robot története talán kicsit túl lineáris vezetésű, de nekem még így is tetszett. Nem csak az erkölcsi és spirituális kérdések miatt, hanem a képi megvalósítás is lenyűgözött: a buddhista templom milliője gyönyörű – valamint a robot kidolgozása, valamint a történetben való elhelyezése osztályon felüli. :thumbsup:

Minden „asimovos” áthallása ellenére (vagy éppen azért, hiszen nagyon szeretem Asimov robottörténeteit): nekem ez a szegmens tetszett a legjobban. :sör:

(Nem véletlen, hogy a film poszterein is ez az epizód jelenik meg.)

„Happy Birthday”

Egy kicsit abszurd… sőt, nem is kicsit… :-)… de nekem nagyon aranyos és kedves volt.

Itt is megvan a „doomsday” hangulat a világvégi meteor becsapódása elől egy saját maguk által épített föld alatti bunkerbe költöző kis család – és megvan a „humoros-abszud-sf” faktor is, az internetről elérhető földönkívüli weblap képében.

A család minden tagja szimpatikus, és a maga nemében a kislányon kívül mindegyikük jópofa humorforrás… :-)

A befejezés pedig minden tekintetben – megfelel a film addig felépített arculatának. (…hogy rébuszokban szóljak… :-) ).

De nekem kétségkívül tetszett. :sör:

 

 

Összességében: jópofa, érdekes, különös kis film a Doomsday Book – nem egy világmegváltó, de mindenképpen kellemes élmény. :thumbsup:

 

American Horror Story: Asylum s02e02-e03 – Tricks and Treats & Nor’easter

És igen, és igen, és igen!!! :sörsörsör:

:yesssssss: :jessszzzzzz:

:thumbsup:

Bakkerság, emberek – ez most megint gépszíjberántós-véresrehorzsolós-bitangjó sorozat lesz…! :-)

 

Nem hiszem el… :-)

A második és a harmadik részek úgy húztak magukkal, mint az atomállat: pörgött, nem volt túl durva, és izgalom, ezerrel…

A második évad, épp úgy, mint az első, nagyon kemény-komoly, vérbeli horror nyitóepizóddal indított – de utána mindkettő visszavett, és inkább thrillerbe váltott… és marha jól keverik a kártyákat, és óramű precizitással adagolják a rémülettel vegyes fordulatokat. :thumbsup:

És van itt egy újdonság az első évadhoz képest, ami mellett nem szabad szó nélkül elmenni: ha itt az epizód végén valaki sikít, és rohanni kezd felé egy maszkos, kést szorongató alak – akkor a következő rész úgy indít, hogy hajszálpontosan innen folytatjuk…

Ugyanott, ugyanabban a minutumban kezdődik az új epizód, ahol az előző abbamaradt – és nincs vágás, meg elsötétedő kép, vagy új szín… Az a jelenet szépen lepörög, ahogy kell.

…bár a „szépen” egy meglehetős erős eufémizmus… és helyesbítek: _vágás_ az azért gyakorta van... De nem a filmszalagot vágják… :eeekkk:

Kialakultak az erőviszonyok, van végre kiért-kikért szorítani, tudjuk, kitől-mit lehet várni… tudjuk, mikor és kitől kell megijednünk… és még így is elakad néha a lélegzetünk.

…de ez valami eszméletlen jó. :sör:

És végre látom értelmét, hogy felsoroljak pár remek karaktert. :respect:

Kit Walker – Evan Peters; Sister Jude – Jessica Lange; Sister Mary Eunice – Lily Rabe; Dr. Oliver Thredson – Zachary Quinto; Lana Winters – Sarah Paulson; Dr. Arthur Arden – James Cromwell; Grace – Lizzie Brocheré; Monsignor Timothy Howard – Joseph Fiennes

Mindenkinek megvan a helye a játszmában… de tudom, hogy lesz köztük olyan, aki nagyon meg fog lepni…

Lejött ugye, hogy berántódtunk?! ;-) :-)

Mert igen, ketten bizony: a nagy AHS-fan Kedvesem is :-).

Megvan az első évados „repeated line”-ja, miszerint: „Na, ez most már nagyon durva…!” :-) de ettől függetlenül Ő is ugyanúgy nézni akarja a következő részt, mint ahogy én…

Belevaló csaj. :pride: :-)

Gyerekek, az AHS második évad ugyanolyan „must see!!!” lesz, mint az első etap volt!

…és aligha hiszem, hogy elkiabálnám. :thumbsup: