Patrick Melrose s01 & Mystery Road s01

Elakad a szavam…

…még szerencse, hogy nem beszélni kell róluk, hanem írni.

Két eszméletlenül remek, nagyszerű sorozat. :respect:

Patrick Melrose s01

„Nobody should do that to anybody else!”

Ezt kiáltsuk bele a világba, hogy mindenki meghallja – és ha Isten nem akar meghallani minket… hát üvöltsünk az égre úgy, hogy a torkunk szakadjon belé!!! :-OOOOOOO

…

Katicám azt mondta a végén, hogy szerinte Patrick még „visszaesett” ezek után is, mert ebből nem lehet egészségesen kijönni, teljes, „normális” életet élni.

De én nem értettem egyet vele. Szerintem, Patrick már végigment a stációin. Szerintem, már megszenvedte a megváltást: amiért sosem kellett volna szenvednie. Szerintem, már tud(ott) a rémálmai nélkül élni. Szerintem, már a gyógyulás útjára lépett, olyan társakkal az oldalán, akik már nem engedik el a kezét soha többé…

„The demons go away”

Olyan volt a gyermekkora, amilyet… egy gyereknek sem lenne szabad soha átélnie.

Döbbenetes sorozat volt. A legijesztőbb benne az, hogy Edward St Aubyn a saját életét írta meg benne…

Az, hogy a Hugo Weaving megformálta apa egy rohadék tetű állat, egy mocskos manipulatív szemétláda, egy kasztrálni való féreg… az egy.

 

De hogy a Jennifer Jason Leigh megformálta anya legalább ugyanannyira aljas, félreforduló, üreslelkű senkiházi, az biztos.

„She knew! She must have known!”

Benedict Cumberbatch pedig zseniális. Újra bizonyította, hogy hatalmas színész. Már nem tudnám elképzelni ezt a történetet nélküle. :respect:

És nem szabad, nem lehet elmenni szó nélkül a kisfiú Patrickot megformáló Sebastian Maltz alakítása mellett sem. :respect:

Számomra ő hozta a záróepizódban azt a pillanatot, amikor megtelt a szemem könnyel…

„No. I won't do what you say anymore… It’s wrong! You’re wrong!

Nobody should do that to anybody else!”

…

Döbbenetes volt ez a sorozat. Ijesztő. Megdöbbentő. Iszonyú. Elképesztő.

…mégis... valahol felemelő: hogy a pokolból is van kiút. Hogy van remény. Hogy még(is) élhetsz.

…

Feledhetetlen lesz a Patrick Melrose. :respect:

A záróepizód legvégén pedig a Blur – Tender című száma: tökéletes zárást adott. :sör:

Mystery Road s01

„I see shadows on the hill

Up beside the old sawmill

Where my people were killed

I see shadows on the hill”

Shadows On The Hill – Troy Cassar-Daley

Az ötödik részben hangzik fel ez a dal (27:50-29:20), egy szál gitárral előadva Troy Cassar-Daly által.

Sem a dalt, sem a szöveget nem találom sehol a neten (ráadásul a google szerint Troy Cassar nem is „Daly” – ahogy az epizód végén a stáblistán szerepel –, hanem „Daley”… :eeekkk: ), ezért fentebb próbáltam hallás után idézni: ha rosszul, az az én hibám. :meaculpa:

…ám amikor a filmben felcsendült ez a dal… egyszerűen elakadt a lélegzetünk. :leborul:

Ezért volt muszáj most megpróbálnom fel- és beidézni. :sör:

…

Azt hiszem, rohadtul nem kell ecsetelnem, hogy mennyire csípem Jay Swan történeteit – a fantasztikus, karizmatikus, kőkemény Aaron Pedersen alakításában. :respect: :leborul:

Vagy ha mégis kéne :-P :-), akkor ajánlom figyelmetekbe a „Mystery Road & Goldstone” rivjúmat. :sör:

Nyilvánvalónak tűnik, hogy rajongásommal nem vagyok egyedül, és ezért készítették el ezt a hat részes minit – amit időrendben a két mozifilm közé helyeznek el.

Aaron Pedersen annyira erős, markáns karakter, hogy sokszor elég csak megjelennie a színen, máris olyan feszültség keletkezik, hogy szinte szikrázik körülötte a levegő. :respect:

És a történet megint olyan („megint”: értsd, mint a két nagy filmben), hogy végig a képernyő előtt tart, és folyamatosan fedezünk fel benne új és újabb rétegeket, és egyre jobban belebonyolódunk a helyi aboriginal és „fehér telepes” közösség mocskos titkaiba…

Gyormorszorító és félelmetes, ahogy a hallgatás konok, félő-fájdalmas falát tégláról-téglára bontják le az elleplezett, szörnyű igazságok.

Mert a nyomozás során több bűn(cselekmény)re is fény derül – akad olyan is, ami több, mint 100 éve történt…

Mondjuk, nekem Jay családi vonala nem nagyon kellett volna, de végül megtalálta az a szál is a helyét a sorozat fonatában.

Aaron Pedersen mellett nekem sajnos nem a női főszereplő(k) jöttek be igazán, hanem a börtönből éppen kiszabadult, fenyegetően sötét Larry Dime, akit Wayne Blair személyesített meg. :sör:

És ami még vitte-emelte ezt a sorozatot a legjobbak közé: a döbbenetes ausztrál táj gyönyörűsége – és az elképesztően jól eltalált, odaillő zenék… amikbe beleborzongott az ember szíve-lelke. :respect:

Elsőre azt mondtam volna, hogy a sorozat nem olyan jó, mint az önálló filmek – de most már inkább azt mondom: _más_, mint azok, de saját jogán épp ugyanolyan remek. :respect:

Egy dolog azért hiányzott, ami mindkét nagy filmben nagyon fontos helyet foglalt el: egy igazi, vadnyugati-„vadausszi” tűzpárbaj.

Bár Jay előkapja párszor a stukkerét, és lő is vele, ezen a téren mégsem lép a filmek mellé a sorozat.

Ám ezt nem bántásként mondom. :sör: Nekem kicsit hiányzott, de ettől függetlenül is nagyszerű a sorozat. :respect:

Katicám nem az a típus, aki egy este szeret/akar több részt is megnézni egy-egy soriból: mégis, a Mystery Roadnál lelkesen mondta: „megvan már a következő rész is?! akkor nézzük tovább!”. :-)

Elgondolkodtató, nyomasztó, izgalmas, eszméletlenül hangulatos sorozat a Mystery Road – én imádtam minden egyes pillanatát. :respect:

Fantasztikus emberek csodálatos pillanatai...

"Give me one moment in time
When I'm more than I thought I could be"

 Figyelemmel kísértem a Britain's Got Talent idei évadát, és emiatt heti rendszerességgel néztem a youtube-on videókat.

Az idei megmérettetést nem Marc Spelmann nyerte (akinek lenyűgöző bemutatkozó előadásáról korában már megemlékeztem) - de ez teljesen jogos és elfogadható, mivel sajnálatos módon a második performansza már jóval kevésbé sikerült...

...ám aki megnyerte (véleményem szerint teljesen megérdemelten :respect: ) szintén egy fantasztikus ember, aki nagyon tehetséges.

Lee Ridley - The Lost Voice Guy

Háromszor lépett színpadra a Talentben, én csak a legelső előadását linkelem - de a másik kettő is legalább ennyire jó, szvsz. :sör: Nézzétek meg azokat is. :sör:

Mondjuk, azt sajnálom, hogy Golden Buzzerek ide, Golden Buzzerek oda: én nem találtam más kiemelkedő/érdemes/különleges műsort Marc Spelmann-on és Lee Ridley-n kívül az egész évadban...

...szerencsére, mint tudjuk, a youtube úgy működik, hogy mindig ajánl a témába vágó egyéb videókat, és így volt alkalmam és lehetőségem két másik, zseniális fellépést felfedezni.

Hogy azok, akik előadták, győztek, vagy sem, szerintem nem számít: kaptak a sorstól, a tehetségüktől egy pillanatot - és akkor ragyogtak, mint a csillag. :respect:

Ilyen volt a fiatal Kyle Tomlison 2017-ben, aki felkelt a padlóról - és beszakította a plafont. :leborul:

Kyle Tomlison

És végül, de nem utolsósorban, a kedvencem, a szívemnek legkedvesebb: a hajléktalan(!!!) Pablo López Morales első meghallgatása, aki végül megnyerte a 2014-es "México tiene Talento"-t. :amazing:

Pablo López Morales

 Isten sokszor nem ad mást, csak tehetséget és hitet - de az épp elég ahhoz, hogy legyen egy csodálatos, feledhetetlen pillanatod. :leborul:

...vagy akár még több is. :respect:

A szem rágógumizott… és belesajdult az állkapcsa

…úgy mondanám neked, hogy fárasztó. Idegesítő. Fusztráló. Talán elkeserítő is. Sőt, főleg az. Hogy időt és energiát szánsz egy filmalkotásra, és a végén keserű szájízzel arra gondolsz, hogy ez rohadtul nem érte meg egyiket sem. Aztán pont így jársz a következővel is. Meg az utána jövővel. És a sokadikkal… :-PPP

De az meg hülyén jön ki, nem?! Hogy van egy filmélményes blogod, aztán nézed a filmeket, de nem írsz róluk – mert annyira átlagosak, semmilyenek… vagy annyira szégyelled, hogy megnézted… hogy sajnálod rájuk pazarolni a karaktert. Meg az időt és az energiát. Amit egyszer már tök feleslegesen rájuk szántál. :-PPP

Ezért most elsorolom, miket is választottam magamnak az elmúlt időszakban – hogy mikkel büntettem magam… –, és mi az az egy-két szó-mondat, amit leírnék róluk. Hogy megfogalmazzam az engem ért… hm… „élményt”.

A Quiet Place – Hang nélkül

Ha bekapcsolod a „suspension of disbelief” funkciódat, egész kellemes horror. Jól berezelsz tőle.

Ám amikor vége van – és feldúlt idegrendszered megnyugszik –, agyalni kezdesz dolgokon… És egyre több a „miért?” meg az „és ez meg hogy…?!”.

Nekem egy dolog volt a leges legsúlyosabb: mindjárt az elején. Milyen szülők azok, akik egy szörnyekkel tele világban hagyják, hogy az 5-6 éves kisgyerekük tőlük lemaradva, leghátul kószáljon az úton, amikor az is nyilvánvaló, hogy nem tudja betartani az alapvető szabályt?! „A Szabályt”!

Még egy szörnyek nélküli világban sem vesztem szem elől a gyerekemet. Szerintem ez egy szülőnek alapvető.

Itt meg: alapvető emberi minimum lett volna. :-///

Wonder Wheel – Az óriáskerék

Ez már nem Woody Allen film. Papíron az – de a valóságban nem. Ez egy keserű dráma. Tetszett benne Jim Belushi.

És ennyi.

The Book of Love – A szeretet könyve

Magányos felnőtt, elhagyott kislány egymásra találása, egymás támogatása.

Láttunk már ilyet.

Same Kind of Different as Me

Könyvben szerintem jobb lehetett. Az életben meg főleg.

Döbbenet, hogy Djimon Hounsou mennyire megöregedett. Emlékszem az 1997-es Amistad-ban láttam először: fiatal volt, és vékony (sovány). Most meg egy karizmatikus öregember lett belőle.

Ő uralta a filmet: ez lett az előnye, és a hátránya is ennek az alkotásnak.

Outcast – A becsület lovagjai

Ilyen az, amikor szerződtetnek két középszerű színészt egy középszerű(nél valamivel gyengébb) tévéfilmbe.

Hiteltelen és nevetséges volt mindkettő. Néha már szánalmas is…

Balls of Fury – Szerva itt, pofon ott

Ez annyira ótvar szirszar volt, hogy egész egyszerűen meg vagyok döbbenve. Egy halom trágya.

Egy dupla nulla.

Iszonyúan el voltam képedve, hogy mit keresett ebben a moslékban Christopher Walken…

…meg Terry Crews… meg Cary-Hiroyuki Tagawa… meg Robert Patrick…

…és Jason Scott Lee, jézusom… egy nulla mellékszerepben.

Elképzelésem sincs, hogy miért készítették ezt a… valamit. :-PPP

Talán valami pénzmosó maffia. Annak lenne értelme. :-PPP

Patrick Melrose s01e01-e03 & The City and the City s01

Két nagyon jó sorozat – de az egyik jóval súlyosabb/döbbenetesebb/„jobb” a másiknál. Szvsz.

Patrick Melrose s01e01-e03

Kezdhetném azzal, hogy „ide nekem mindent, ami Benedict Cumberbatch!” – de nem így gondolom. :-P Van pár filmje, amit skippeltem, és bár Sherlock-ként imádtam, de pl. Dr. Strange-ként nem vagyok tőle „elalélva”… :-P :-/

De úgy gondoltam, hogyha van egy új sorozat, aminek ő a főszereplője, akkor abba már csak belenézek.

…bakker.

Három epizód után azt mondom, hogy… elképesztő. Nézni akarjuk. Nézni kell. Várjuk minden héten.

…de közben iszonyodunk az egésztől.

Az első rész fura volt: egy kábítószerfüggő „hétköznapjai”… hm. És?! Ez azért… nem túl sok, nemde?! Gondoltam, ezt csak Benedict miatt lehet és érdemes nézni: de sokáig nem lesz túl… hm… „érdekes” ez a téma.

A második részre idősíkot váltottunk, visszamentünk a múltba.

És epizód közben egyszer csak azt mondtam Katicámnak: „nem vagyok benne biztos, hogy én akarom ezt tovább nézni”… mert egy kisgyerek abuzálását, annak stációit végignézni, jóval több annál, amit a gyomrom elbír.

Hugo Weaving életének legocsmányabb karakterét alakítja… sajnos, zseniálisan. A vér megfagy az ereimben, amikor csak meglátom…

Kereszténynek tartom magam, de… ha egyszer egy ilyen ember a kezem közé kerülne, a puszta két kezemmel fojtanám meg.

…

A harmadik epizód pedig tökéletesen lefedte azt, amit a címe sugallt: „Some Hope”…

És most már eldöntöttük: ezt nézni kell tovább. :respect:

Annyi empátiánk gyűlt össze Patrick felé, hogy tudni akarjuk, hogyan alakul a sorsa. És azt akarjuk, hogy jól alakuljon.

Talán kell ehhez, hogy mi magunk is hordozzunk sebeket a múltból, de lehet, hogy egy „sértetlen” ember is tudja érteni és értékelni a sorozatot, nem tudom.

Mi a „sebes”-részről azt mondjuk, hogy mi innen értjük, megértjük, és… akarjuk, hogy gyógyuljanak a sebei. És részesei akarunk lenni ennek a gyógyulásnak.

Azt hiszem, hogy a téma súlya miatt más főszereplővel is működhetne – de Benedict Cumberbatch tökéletesen illik a szerepbe.

Igazából Hugo Weaving és Benedict azok, akik magasan kiemelkednek a karakterek közül, és viszik a hátukon a drámát – a többiek (egyelőre) csak nagyon szimpatikusan asszisztálnak nekik, de nem tudnék kiemelni senkit közülük.

A „The Sinner” sorozat volt az, ami hasonlóképpen lenyomta az ember fejét az iszapba – azt se tudtuk letenni. Nem is lett volna szabad. :sör:

Úgy érzem, hogy drámában nagyon itt lesz mellette a Patrick Melrose is. :respect:

Mondanám, hogy mindenkinek „must see” – de ez egyáltalán nem így van. Tegyetek vele próbát. :sör:

 

The City and the City s01

Greg Egan-t hatalmas nagy zseninek (őrült zseninek :-) ) tartom a sci-fi írók között :thumbsup: – és China Miéville legalább ugyanakkora géniusz, mint ő. (Ha nem még nagyobb. ) :respect:

(Miéville a saját műveit „weird fiction”-ként aposztrofálja – szerintem Egan munkásságának egy részére is simán illene ez a kategória. :sör: )

Így tágra nyílt a szemem, és kitágult a pupillám, amikor felfedeztem, hogy China Miéville regényéből a BBC2 négy részes minisorozatot készített.

Sajnos, nem olvastam regényben :meaculpa: :-( de a Pedido Station és az Armada bitang nagy kedvenceim, így egészen felvillanyozva, végtelen kíváncsisággal vetettem rá magamat.

Nos, most meg úgy vagyok vele, mint az egyszeri szegény leány: „hoztam is, meg nem is; kaptam is, meg nem is”. :-/ :-S

Először is: ez egy érdekes történet, érződik rajta, hogy Miéville – de nekem (a Perdido és az Armada tükrében) ez inkább „csak” egy „Miéville-light”… :-/

Mintha írt volna egy „konszolidáltabb”, „populárisabb”, „kommerszebb”, „emészthetőbb” (a nem kívánt törlendő :-P ) művet is, úgy a „nagyközönségnek” – és naná, hogy ezt merték „csak” megfogni a tévések, hogy megfilmesítsék.

(Köztünk legyen szólva: a Perdido és az Armada filmen olyan lehetne, mint egy hagymázas rémálom – de épp ez a zseniális benne. :sör: :respect: )

A sztori nem rossz, a történet érdekesen alakul – a karakterek… hát, azok nem nagyon érdekesek, sajna’. :-/ Szerencsére a főszereplő, David Morrissey nagyszerű, és ő viszi a hátán az egészet – és így a helyén is van minden: egészen az utolsó jelenetekig.

Ugyanis a legvégén éreztem némi „megbicsaklást” Tyador jellemében, amikor SPOILER ON sírva-ríva könyörög, hogy mondják már el neki, hogy mi lett a feleségével SPOILER OFF.

Semmi, de _semmi_ nem predesztinálta arra, hogy így lemenjen kutyába ezért: kőkemény volt, és mivel az asszony kissé át is tette a palánkon, minden oka megvolt arra, hogy kimértebb, és hűvösebb legyen az érzelmi foka. És addig a pontig így is volt. Nekem teljesen megalapozatlannak tűnt ez a törés a jellemében.

Illetve a másik problémám szintén ennél a résznél: nekem nagyon úgy jött le, hogy Miéville interpretálásában SPOILER ON Orciny = Mennyország SPOILER OFF.

Mivel keresztény embernek tartom magam, ezzel elvi síkon semmi bajom: de valahogy meglepett, hogy Miéville… hm… „ezt üzente”. Vagy hogy „az üzenetét így is lehet – egyedül így lehet…?! – értelmezni”.

Egyébként, megint belefutottam abba, amit már a Lost in Space kapcsán felemlegettem: hogy szvsz ez sem sci-fi (főleg nem „weird fiction”, sajnos… :-( :-P ), hanem… farkasember, farkasember… „so-fi” (social-fiction).

Ugyanis nagyon kevés sci-elem, és kevés mitikus-elem mellett a történet főleg társadalmi-szociális síkon zajlott, aminek a főszereplője nem más volt, mint a félelmetes és rettegett helyi ÁVH, Stasi, Gestapo: a „Breach”.

„- What have you done to me?

- We can do whatever we want to you. You are in Breach.”

És főleg azzal foglalkoztunk, hogy mit lát/tud/enged és tilt, a Breach.

Nem panaszkodok (…többet… :-P ;-) ), nekem így is tetszett a sorozat, de nekem ez… „csak” Miéville-light volt. A populárisabb (befogadhatóbb…?) fajtából.

China Miéville ennél sokkal jobb, ennél sokkal több. Ennél sokkal őrültebb. :weirdo: :respect: :leborul: