Interior Chinatown s01e01-e04 & Light Shop s01e01-e04

Két remek sorozatot nézek párhuzamosan, ázsiai karakterekről: egy Hulu-s, a Los Angelesben lévő kínai negyedről – és egy dél-koreai. Basszus, mindkettő nagyon jó. :sör:

Interior Chinatown s01e01-e04

Willis Wu (Jimmy O. Yang) a kínai negyedben lévő Golden Palace étteremben pincér, jó barátjával és lakótársával Fatty Choi-jal (Ronny Chieng). Willis családját megismerve kiderül, hogy a családja szétszakadt, amióta kung fu bajnok(?), de legalábbis nagymenő kung fus bátyja, Jonathan (Chris Pang) 12 évvel korábban nyomtalanul, de gyanús körülmények között eltűnt.

Willis mindig csak a „második” volt a bátyja mögött, emiatt bőven tele van kisebbségi komplexussal – és fájdalommal, hogy inkább neki veszett volna nyoma, és a kedvenc bátyó maradt volna meg a szüleinek…

Ám a Sors egyszer csak úgy hozza, hogy kölcsönösen segítségére lehetnek egymásnak Lana Lee detektívvel, akit (a nagyon szép :-) ) Chloe Bennet alakít – és nyomozásba kezdenek az eltűnt testvér után.

Ez a sori tele van vicces és nagyon szerethető jelenetekkel: a viccest természetesen Ronny Chieng hozza főleg, aki egy-egy részben majdnem el is lopja a showt – a nagyon szerethetőt meg Willis, aki őszinte, jóindulatú, és elfogadta, hogy ő egy olyan „szürke” (átlagos kínai) ember, akit sokszor észre sem vesznek: és már ezért, a túlzott szerénységéért és visszahúzódásáért is nagyon a szívünkbe zárunk – főleg, amikor látjuk, milyen bulldog elszántsággal veti magát az istenített bátyja utáni keresésbe.

Charles Yu írta az azonos című regényt – és a sorozat forgatókönyvét is: ami szerintem eléggé predesztinálja, hogy önazonosan sikerült a művét a tévére interpretálni. És ki más lenne a „tettestársa” ebben, mint Taika Waititi, aki szintén benne van a maró gúnyban, iróniában, és társadalmi ferde tükrök megmutatásában. :sör:

Nagyon vicces – és egy-egy epizód úgy ér véget, hogy mindig arra gondolunk: WTF?!?! És már tolnánk-toljuk a következő epizódot.

Tíz részes az évad: nagy tétben teszek arra, hogy nem fogják elrontani később sem. :thumbsup:

Uncle Wong: Fatty, nem akarom, hogy úgy végezd, mint Öreg Fong.

Fatty Choi: Miért beszéltek róla úgy, mintha az olyan rossz lenne? Egyedül halt meg, kötelezettségek nélkül, és senki sem dirigált neki. Fong bácsi igazi hős volt!

:-D

Willis: Hát, azt hittem, hogy végre minden megváltozik, de asszem, sosem fog megváltozni semmi.

Fatty Choi: Ez az! Ez rohadt jó! Csak mi ketten. Ugye? Élhetjük tovább a kis életünket. Szívunk, iszunk, eszünk, karaokézunk, aztán meghalunk. Ennyi. Ne legyenek nagy elvárásaink! Olyanok leszünk, mint Öreg Fong!

Willis: Rohadt jól hangzik…

:-DDD

 

 

Light Shop s01e01-e04

Lámpaboltos: Sokféle ember jön be a boltba éjszaka. A többségük hétköznapi ember.

Hyun-joo: És vannak nem hétköznapi emberek?

Lámpaboltos: Vannak olyanok, akik egy kicsit furcsák. Elvegyülnek a többi emberrel.

Hyun-joo: Elvegyülnek velük? Miben furcsák?

Lámpaboltos: Jól meg kell nézned őket, hogy tudd. Néha még én is összezavarodom, úgyhogy nagyon kell figyelnem. Van bennük valami, ami más. De ezt nehéz észrevenni. Igazán… alaposan meg kell nézned őket. Össze is zavarhatnak. Úgyhogy vigyázz ezekkel az idegenekkel!

Hyun-joo: Mit csináljak, ha találkozom az egyikkel?

Lámpaboltos: Tégy úgy, mintha nem látnád!

 

Fúúú… ez azért nem olyan „lájtos”, hogy úgy mondjam. Műfaji megjelölése: „mystery horror”.

És mégis: azt mondom, olyan emberi, annyira szívbemarkoló egy-egy pillanatban… hogy teleszaladt a szemem könnyel…

…amikor felcsendül Kim Kwak Seong dala: „Where the Wind Blows”…

…de közben meg néha úgy beszaraszt, hogy alig merek a képernyőre nézni… :eeeeekkkkk:

A s01e02 a „The Door” című epizód annyira ott volt a „szeren”, hogy elgondolkodtam, nézzem-e egyáltalán tovább – mert az már kissé túlütötte a horrortűrő-szintemet… :-/ :gyagya:

Ám nagy szerencsémre a folytatás mellett döntöttem: nem kis szerepe volt ebben a „Lámpaboltosnak” (Ju Ji-hoon), akitől elég annyi, hogy kilép a bolt elé, és leveszi állandóan viselt napszemüvegét: és még a démonok is meghátrálnak. :cool: 

Tényleg nagy mázlim lett, hogy folytattam: a s01e03 „The Detective” és a s01e04 „Outsiders” a két (eddigi) legjobb epizódok voltak – 9/10 és 10/10. :respect:

Pont jó együtt nézni a Light Shop-ot az Interior Chinatown-nal: a Shop félelmét, démonait és sötétségét felüdíti a Chinatown könnyedsége és életigenlése.

Pedig… minden szörnyűsége ellenére… a Shop is ad egy csomó pozitív jelet: hogy mennyire fontos az élet. Hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak – mi, még élők, és már eltávozott szeretteink…

Lámpaboltos: Hogy került erre a helyre?

Nyomozó: Egyedül innen jött fény ilyen későn.

Lámpaboltos: Nem a boltra értettem. Hogy került erre a helyre?

…

Nincs mit mondani: must see.

 

Az élet hozta így - Jelenetek egy magyar kisvárosból

Szentpéteri Áron filmje :respect:

Tudom, tudjuk, hogy megy ez - legalábbis mi, akik vidéken élünk, és nem a "felhők" (nagyvárosok) magasából nézünk szerteszét: főleg lefelé...

Mégis... basszus... tudom, nagyon jól tudom: de amikor az arcomba dörgölik - akkor az rohadtul rosszul esik. Kegyetlenül fáj.

"Üzenem Orbán Viktornak, a jó Isten ott áldja meg minden lépését, ahol megyen. Adjon neki a jó Isten erőt, egészséget a családjának és neki is. És továbbra is így irányítsa az országot, mert ő az az egyetlen egy ember, aki gondol a szegény emberekre, a munkás emberekre, a nyugdíjasokra." - mondja Andor bácsi.

Ő egy özvegy, roma ember, akinek harminckét évet húzott le az Alkaloidában, és az unokája(?) Réka nyolcadmagával lakik egy olyan házban, ahol... hát baszki... nem esküdnék meg, hogy az egészséges élet minden feltétele adott. Réka gyermeke naponta(!) 5 (öt!) kilométert gyalogol, hogy iskolába mehessen...

Andor bácsi meg télen azon gondolkodik, hogy kivágja az udvarán álló szeretett cseresznyefáját tüzelőnek - mert nem akar megfagyni a saját házában...

...

Nincs egy órás a film - szánjátok rá az időt. :sör:

Andor bácsi: magára pedig tekintsen le a Jó Isten, és vigyázzon magára. Mert senki más nem törődik magukkal: csak a Jó Isten kegyelmében bízhatnak.

Itt pedig egy interjút olvashattok Szentpéteri Áronnal: "Az ország harmada kisvárosokban lakik, de az életükről szinte semmit sem tudunk"

Méltatlanul elfeledett, és túl korán távozott, szeretetre méltó, tehetséges színészeink… – 1. rész

Már nagyon régen, a blogolás kezdete óta tervezem ezt a posztot – itt az ideje belevágni.

Ahogy öregszem, egyre többet jut eszembe elmúlt gyermekkorom, és ahogy Mátéval nézem/nézetem kedvenc meséimet, gyermekfilmjeimet, úgy keseredek el egy-egy eltűnt, méltatlanul és méltánytalanul elfeledett, legtöbb esetben túl korán eltávozott színészünk. Akiket szerettem. Akiket szeretek. Akikre örömmel, szívesen – de vérző szívvel emlékezem… :respect:

Nem teljes a felsorolásom, nem is célom, hogy az legyen. Olyan színészeinkről szeretnék szólni, akiket nagyon szerettem, akiket idejekorán elvesztettünk, akiknek a nevét már sokan elfeledték…még többen soha meg sem ismerték… akik hiánya miatt kicsit fénytelenebb… kicsit szomorúbb… kicsit üresebb lett ez a világ…

Vannak, akiket fiatalon ragadott el a halál, de nem feledi, nem feledte el a közönség: a gyönyörű Szerencsi Éva, és a csodálatos Soós Imre…

Fiúként négy színésznőért rajongtam: Szerencsi Éva, Káldi Nóra, és Audrey Hepburn, Julie Andrews.

Szerencsi Évába én nem az Abigél-ben, vagy A törökfejes kopjában szerettem Belé... 

...hanem a Bob hercegben…

De tűzrőlpattantsága, dinamikája talán mégis a „Lángelmék a szigeten” című tévéfilmben mutatkozik meg legjobban.

Nem tudok Róla többet beszélni, mert fáj, ha Rá gondolok – ám megemlékeztek Róla oly sokan, nálam hivatottabbak, amit elolvashattok.

...

Soós Imre… néha elmerengek azon, hogy kiket ölelnék keblemre legszívesebben, Odaát, ha egyszer átvisz Kharon ladikja a Túlpartra… Soós Imre jut eszembe mindig elsőként.

27 évesen nem szabad… nem lehet… Hol volt, hova nézett másfelé aznap a Jó Isten?! Hol?! Hová?! Hiszem, hogy _nem_ önkezével vetett véget az életének. Hiszem akkor is, ha egyedül maradok.

Nekem mindig úgy fog megmaradni az emlékeimben, ahogy 1949-ben, 19 évesen a Ludas Matyi legvégén elmosolyodik: önfeledten, határtalanul – mint a Felfedező, aki megmászott egy ormot, és már boldogan üdvözli a szeme elé táruló hegyláncot: „óh, mennyi hegycsúcs vár még rám…!”.

Róla is nagyon sok cikk van a neten, nálam avatottabbak elemzik az életét… halálát…

…

Másodiknak pedig Olvasztó Imre jut eszembe… ott voltam a veresegyházi templomban aznap, amikor az általam nagyon szeretett és sokra tartott Fazekas Gyuri atya megemlékezett róla a prédikációjában: „Bocsáss meg neki, Uram, mert nem tudja, mit cselekedett…”

…

Csak szótlanul magamhoz ölelném, a karomba szorítanám egymás után mindkettőjüket, és csak azt mondanám nekik egymás után: „Imi, Imikém, drága Imre… annyira, de annyira hiányoztál mindenkinek odalent!”…

…mindig telefut a szemem könnyel, ha Rájuk gondolok…

…

Ebben a tervezett posztsorozatban viszont főként azokról szeretnék szólni, akikre… végtelen szomorúságomra… úgy tűnik, a feledés fátyla hullt.

Nem életrajzi adatokat akarok sorolni róluk, hanem a személyes benyomásaimat elmondani, azokat az élményeket megköszönni, amiket Tőlük kaptam.

És hogy kikről szeretnék majd megemlékezni?

Hacser Józsa, Káldi Nóra, Ferencz László, Gelley Kornél, Kalocsay Miklós, Tímár Béla, Vogt Károly…

…

Álljon itt a végére Soós Imre képe, a deresre húzott Ludas Matyi: benne van minden tehetetlen fájdalma, és törhetetlen daca az őt ért igazságtalanság miatt. 

Én is így érzem magam, amikor az idejekorán eltávozott, mára szinte elfeledett, nagyszerű színészeink eszembe jutnak…

 

Tennem kell valamit, hogy emlékezzünk rájuk.