Egy jó filmről! :thumbsup: …és két rosszról. :-PPP
The Best of
Enemies
A film egy valós esetet dolgoz fel, amikor is 1971-ben,
az észak-karolinai Durham-ben egy afroamerikai aktivista és egy KKK-klánvezér
küzdenek meg egymással a diákok integrációja okán egy városi bizottságban.
Ann Atwater (Taraji P. Henson) és C.P. Ellis (Sam Rockwell) története nagyon jól mutatja meg a USÁ-ban
élő/élt/megélt rasszista gondolkodást, és ezek kibékíthetetlen ellentétét.
Persze, épp ez az eseménysorozat az, ami megmutatja, hogy…
ha jobban belegondolunk… nem is annyira áll szemben ez a két oldal, és nem is
annyira kibékíthetetlen ez az ellentét.
Sam Rockwell
ismét (újra és megint!) a legjobbját hozza, és nagyszerűen mutatja be a
cinikus, rasszista máz mögött megbújó… embert. :sör:
Mint ahogy 2017-ben a legjobb alakítást nyújtotta a „Three Billboards Outside Ebbing, Missouri” -ban :respect: szerintem a „The Best of Enemies” is vaskosan az ő
vállán nyugszik – de meg is tartja azt, erőlködés nélkül. :thumbsup:
Taraji P. Henson
viszont nem kápráztatott el: nehéz is lett volna, hiszen jellemfejlődése nincs,
vagy épp csak alig van – míg a Sam
Rockwell megformálta C.P.
hatalmas pálforduláson esik át, és Rockwell
alakításának köszönhetően ez a változás teljesen hihető.
Annál is inkább, mivel a valóságban is megtörtént… ugye. ;-)
Visszatérve Taraji
P. Hensonra: ahogy elnéztük, sokkal súlyosabban kidomborították Ann Atwater külső tulajdonságait, mint
a belsőket. A vége felé egyre jobban zavart, ahogy a „néger asszony paródia”-figura
jött-ment, és beszélt a képernyőn. Úgy járt-kelt, mint egy lúdtalpas kacsa,
lábait szétdobálva döcögött – és olyan ordenáré „fekete” akcentussal
beszéltették, hogy hasogatta a fülünket. Mintha nem életre kelteni akarták
volna a főhősnőt, hanem kikarikírozni… :-///
Szerencsére a film mögötti történet valósága, valódisága,
és Sam Rockwell alakítása nekünk
megmentették az élményt. :sör:
„I'd like to show you all something. This is
my Klan membership card. I was given this card 12 years ago. It's been in my
wallet ever since. In fact, I cried when they gave me this card. And I grew up
in a house where I was taught men don't cry. But I cried anyway. I cried
because it was the first time in my life I didn't feel alone. Sure, I was
married with a family. That's not the kind of alone I'm talking about. As a
man, you're expected to take care of that family. And I was having a hard time
doing that.
We were struggling, so... There I was. I was
a part of something now, something much, much bigger than me. And then, when
they made me president, boy, I was over the moon. Poor old C.P. Ellis,
president of something. Whoa.”
Annyit azért hozzáfűznék, amit mi Katicámmal a film végén
összegeztünk: ha nem egy csóró melós C.P.
Ellis (aki tudja, mi az a szegénység – ami az afroamerikaiak sajátja is…),
és nincs a beteg, autista gyermeke miatt kiszolgáltatott helyzetben (még „Nagy
Küklopsz Sárkánylovag Csuklyacimbi” léte ellenére is…), aligha lehetett volna
meggyőzni bármiről is.
És akkor se, ha a felesége (Anne Heche) is ugyanolyan fafejű rasszista lett volna, mint sok
klántag asszonya – de ő sem olyan volt.*
Ezért viszont sokkal jobban átlátta, hogy mennyi a közös
bennük az afroamerikai lakossággal – és helyzete miatt nem őket (vagy bárki
mást) hibáztatta.
Két olyan ember állt egymással szemben, akik valójában
azonos platformon voltak. De erre rá kellett ébredni, persze. :sör:
Érdekes film volt a „The
Best of Enemies”. :respect:
Ann Atwater
(1935-2016)
Claiborne Paul „C.P.” Ellis
(1927-2005)
* = az Anne Heche megformálta feleség karakteréhez azért fűződik egy
filmes baki. Nem szoktam ilyenekre vadászni, sőt, kiszúrni sem szoktam őket –
de ez majd’ kibökte a szememet. :-P :-)
Anne Heche
átmegy Ann Atwater házához, hogy
megköszönjön valamit, a tornácon megáll, a bejárati ajtó nyitva, csak a
szúnyoghálós ajtó van becsukva, és Anne
Heche az ajtófélfán kopog. Bentről harsány „Ájm kámin” harsan, és a kamera
a szúnyogháló előtt toporgó feleséget mutatja a lakásból kifelé filmezve. A
feleség ekkor eszmél, hogy egy fél arcát eltakaró napszemüveg van rajta, és
mielőtt a Ann Atwaterrel
szemkontaktusba kerülne, gyorsan lekapja a napszemüvegét.
A kamera ekkor az az előszobába beforduló Atwatert mutatja, aki elképedve veszi
észre a fehér nőt az ajtó előtt. A kamera újra vált: immár a verandán álló
feleség válla mögül látjuk, hogy az afroamerikai nő a szúnyoghálóhoz lép, és kinyitja
azt, és ekkor Anna Heche újra(!)
lekapja a napszemüvegét, amit úgy látszik, valamiért három-öt másodpercen belül
ismét felvett. :-))))
Persze, van olyan, hogy az ember nem tudja eldönteni… ;-)
:-DDD
The Wedding
Guest
Dev Patel
film, ezért vágtunk bele.
…de nem kellett volna. :-///
A „contract” menyasszony-szöktető és a megszöktetett
menyasszony road-movie-ja sajnos nem valami izgalmas filmélmény.
Az ember csak várja-várja, hogy majd lesz valami
csattanó, valami nagy fordulat… aztán egyszer csak vége a filmnek (96 perc).
Katicámmal összenéztünk, és ő mondta ki azt, ami nekem is
egyből a számra csúszott volna: „Ez a
vége?! Na, ne mááár…!”. :-OOO
Igazi semmirevaló film: a semmiből indul és a semmibe
tart, semmilyen karakterekkel – és nem is ismerünk meg benne senkit. :-///
Kár a rászánt időért… :-PPP
Journey to the
West: Conquering the Demons
A múltkor, amikor a kínai éves sikerlistát beidéztem nektek, megakadt a szemem ezen a címen – és arra gondoltam: „valami jó kis fantasys-démonos marhaság,
meg kéne nézni, hátha jó!”.
Nos… nem az. :-///
Gondoltam, hogy írok róla még valamit… de nem fogok. Nem
ér annyit az egész. :-PPPPP
Ha eddig kihagytátok a 2013-as év Kínában legtöbb
bevételt hozott filmjét – akkor ez most már maradjon is így. Jobb lesz nektek… :-P :-) :sör:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése