Yeok-rin – The Fatal Encounter & Polar

Egy eszméletlenül remek film – és egy felháborítóan rossz…

Yeok-rin – The Fatal Encounter

„For many years… he brought up assassins. And planted them in and around the court. With one goal... To wait for the time... and assassinate... Your Majesty.”

Nem egy mai csirke, 2014-es, de végzetes hiba lett volna, ha végleg kimarad az életemből! :sör:

Amikor a „Rampant”-ról írtam, az imdb dobott fel ajánlásokat, hogy „More Like This” – és onnan szemeztem ki a „Yeok-rin”-t.

És mekkora atomállatkirályság volt ez a film! Döbbenetesen remek! :respect:

Gondoltam: „valami kis keménykedős-kosztümös-harcolós” stuff, ami kellemesen kitölt majd egy estémet.

Aha. Köpni-nyelni nem tudtam közben, és a szemem kiguvadva tapadt a képernyőre.

„Valami kis harcolós-kosztümös…” – na, hagyjál a hülyeségeddel! Ez egy olyan összetett, olyan komplex, olyan szerteágazó, mégis egyfelé tartó, olyan rohadt izgalmas történet volt – zseniális flashback-ekkel fűszerezve –, hogy az ember figyelme másodpercre sem lankadhat közben.

1777. július 28. Jeong-jo király (Hyun Bin) uralkodásának első évében – annak a 20 órának a története, amikor a puccsot terveznek a király ellen.

„Tonight, assassins will attack the king's court.”

Megismerhetjük a királyt, aki – spoiler :-P – egy nagyszerű ember, végtelenül szimpatikus, uralkodásra termett, fantasztikus jellem. És aki kénytelen úgy mozogni, úgy beszélni saját palotájában, mint aki tojáson jár…

És megismerhetünk két bérgyilkos testvért, akiket gyerekkoruktól fogva, állati-félállati-vadállati körülmények között arra treníroztak, hogy parancsra bárkit-bármikor megöljenek: Gap-soo „Number 77” (Jae-yeong Jeong) és Eul-soo „Number 220” (Jung-suk Jo).

Ahogy telik az idő, egyre jobban és jobban megismerjük és megszeretjük Jeong-jo királyt – és egyre jobban megismerjük és megszeretjük(!!!) a két bérgyilkost. :eeekkk:

Legalábbis én így voltam vele. :respect:

Mert az az ocsmányság és aljasság, amin végig kellett menniük gyerekkoruktól fogva… az iszonyú, gyomorforgató, és megrendítő.

Közben látjuk a politikai kavarást, hogy ki-kinek a besúgója, kit milyen érdekek mozgatnak, ki milyen mélyen manipulálja a többieket – és hogy közben mézesmázas, gyilkos mosollyal készülnek a leszámolásra…

A király és gyilkos drámája pedig... abba belerendül az ember lelke.

„- When we were young, we secretly came here. Do you remember then?

- It was the 78th day since I came to serve you, sir.

- Back then... were you an assassin?

- Yes, sir.

- We once went fishing in secret. Remember?

- In early August...  It was the 164th day since I began serving you, sir.

- Then... were you an assassin?

- Yes, sir.

- You came in all bruised up. You didn't say why you were beaten. And I didn't say why I was crying. The year of the Rooster... It rained hard that day. It was 3 years after my father's passing. Were you then... an assassin? What were you?”

…

Elképesztően izgalmas, döbbenetesen fordulatos, emberi drámákkal és tragédiákkal – zsigeri aljassággal, trágyadombi köpedelem mocsoksággal, és mégis: emberi nagysággal és nagyszerűséggel teli, bitang jó film a „Yeok-rin”.

Van benne harc és csata is (naná…), de nem arról szól, nem az a lényege, nem az az esszenciája.

Must see.

:leborul:

Polar

Ha csak ennyit tudtok – akkor hagyjátok abba filmezést.

Ha csak kliséket halmoztok egymásra – akkor inkább nem kell ezt erőltetni.

Beállni az Equalizer és a John Wick sorba sokadik gyilkolósnak – ehhez nem kell Mads Mikkelsen tehetsége. Filmezzétek a vágóhidat egy napig, az is elég.

Üresfejű, pozőr, érdemtelen… akármi lett ez. Idő- és életrabló.

Megérett a tűzre. :thumbsdown:

Chang-gwol – Rampant & Bad Times at the El Royale – Húzós éjszaka az El Royale-ban & The Happytime Murders – Haláli bábjáték

Eléggé vegyes felvágott: mind műfajában, mind minőségében. :-P

Chang-gwol – Rampant

A dél-koreaiak nem tudnak leszakadni a zombi-témáról, és most a feudális korba tették a történéseket – és a fene vigye el: azt gondoltam előzetesen, hogy „guilty pleasure”-nek el fog menni… de a végére olyan epikus és heroikus lett, hogy megadtam magam: marha jó kis film kerekedett ki belőle. :respect:

Oké, a martial arts rajongásom sokat nyomott a latban, mert eszetlen remek harc- és vívójelenetek vannak benne – és a heroikus vonal iránti feltétlen elfogultságom dobta a másik „súlyt” a mérleg pozitív tálkájába, mert mindig megérint az, amikor maroknyi, félelmet nem ismerő, halálraszánt csapat áll szemben hatalmas és/vagy rettentő ellenséggel.

Koreának egy elszigetelt részen „Éjszakai Démonok” tűnnek fel, amik megölik, és magukhoz hasonló démonokká változtatják az embereket. Ezt a hírt az uralkodói palotában elbagatellizálják, és rémhírnek nevezik, ám közben a nagyratörő hadügyminiszter, Jang Dong-gun arra akarja felhasználni a vírust és a megfertőzötteket, hogy letaszítsa trónjáról a Joseon dinasztia uralkodóját.

Ekkor érkezik haza az eladdig egy másik dinasztia túszaként tartott, léha, laza és hányaveti Hyun Bin herceg, aki mellesleg eszelősen remek kardforgató.

Hyun Bin-t nem nagyon érdeklik saját klánjának kínjai-bajai, de hamarosan válaszút elé kerül, hogy elköteleződik-e népe mellett, és megvédi őket a démonoktól – vagy koreaiasan lelép. :-P

Természetesen – különben nem lenne film, ugye :-) –, élére áll a harcnak, és nekifeszülnek a zombi(démon)horda áradatának.

Számomra szokatlan és jópofa húzás volt, hogy nem a királyi palotát védik a betörő ellenséggel szemben – hanem azért harcolnak, hogy a palotában elszabadult zombik ne jussanak ki onnan, és ne zúduljanak rá ellenállhatatlan áradatként az egész nemzetségre.

Igazából sokáig csak úgy néztem(-nézegettem) a filmet, hogy „nem rossz, nem rossz”, de túlságosan nem aléltam be tőle… Ám a végső harc olyan epikus-heroikus és monumentális lett, hogy meg kellett emelnem képzeletbeli kalapomat. :sör:

Ha nem fáraszt/untat benneteket a sokadik zombis-feldolgozás, érdemes bevenni a táncrendbe a Rampant-ot. :thumbsup:

Bad Times at the El Royale – Húzós éjszaka az El Royale-ban

Jeff Bridges akkor is a kedvencem lesz, ha egyedül maradok ezzel! :sör: (De ugye nem…?! ;-) :sör: )

…és megint kapott egy elcseszett remek szerepet, és egy telibeverten remek karaktert hoz. :respect:

Ám az összes többi… hm… valahogy… olyan vegyes felvágott érzésem volt.

Oké, érdekes a viewpoint karakterek variálása, és érdekes mindenkinek a története… de… nem tudom.

Annyira azért mégsem. :-/

Az afroamerikai énekesnő (Cynthia Erivo) szála nem kötött le túlságosan – a Summerspring nővérek (Dakota Johnson, Cailee Spaeny) története inkább zavart és zavarba ejtett – míg Chris Hemsworth („karizmatikus szektavezető” :-P ) megjelenése és „deus ex machina” beavatkozás az eseményekbe, kifejezetten irritált.

Igazából a felénél ki is kapcsoltam, azzal, hogy egyelőre elég volt (unom… :-P), és holnap majd folytatom – de napokig eszembe se jutott befejezni. Ilyet pedig egy _jó_ filmnél nem bírnék megcsinálni.

A „második etapban” volt viszont egy remek húzás: amikor kiderül az El Royale egyetlen alkalmazottjának, Miles Millernek (Lewis Pullman) háttérsztorija – ami komoly hatással van az eseményekre.

Father Daniel Flynn (Jeff Bridges) és Miles végső jelenete… az azért ott volt, de nagyon. :respect:

Mégis… valahogy nem volt az a WTF érzés a végére, amikor azt vártam, hogy a szálak összeérnek, egybeforrnak, és egy végső katarzisban csúcsosodnak… bla-bla-bla… :-///

Sokat ígérő alkotásnak indult a Bad Times – de (nekem) nem adta meg azt, amit vártam és reméltem.

The Happytime Murders – Haláli bábjáték

Nagyon szeretem a Muppet Show-t, és végtelenül szerettem és tiszteltem Jim Hensont. :respect:

Arra gondoltam, hogyha a fia, Brian rendez egy filmet, tele bábfigurákkal, akkor abból biztosan kisül valami jó.

Nem így történt… :-///

Melissa McCarthy-t a Mike & Molly-ban szerettem meg. Nagyon jópofa és szerethető volt benne Billy Gardell-el a kapcsolatuk. :sör:

Ám amióta ő lett a „Női Filmes Humor Nagyágyúja” – valahogy… már nem szeretem, ahová és amit letesz.

És sajnos itt is ugyanazon a csúszdán/lejtőn halad… lefelé.

1988-ban volt egy remek, nagyszerű alkotás: „Who Framed Roger Rabbit”, amiben Bob Hoskins és a firkák nyomoztak (bolondoztak).

Valahogy az az érzésem, hogy a „Happytime” harminc évvel később szeretett volna egy bábos „Roger nyulat”, ami nem a történetet, hanem az 1988-as kult film sikerét hivatott megcélozni.

Nos… nem sikerült.

Nem csak azért, mert Bob Hoskins annyival jobb színész, mint Melissa McCarthy (de azért is…) – meg nem is csak azért mert Robert Zemeckis annyival jobb rendező, mint Brian Henson (de azért is…).

Főleg az a baj, hogy Gary K. Wolf regénye és Jeffrey Price forgatókönyve fényévekkel(!!!) jobb, mint amit Todd Berger és Dee Austin Robertson… hm… összelapátoltak. :-PPP

Gimis koromban egy össznépi ivászat… ööö… izé… könnyed összejövetel :-) során kibontottunk egy un. „Happy Day” pezsgőt, és töltöttünk egy pohárral…

…miután a citromba harapottá torzult arcizmaink görcse kiengedett, közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a pezsgő neve megtévesztő: akkor van az embernek „happy day”-e, ha nem iszik ebből a… ööö… izé… lóvégtermékből. :-S :-P :-PPP

Nos, a Happytime Murders-re is illik ugyanez az analógia. Értitek…

:-P :-)

Searching – Keresés & Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot & Den skyldige – The Guilty – A bűnös

Bocsánat, mea maxima culpa, my bad. :sör:

Nem így terveztem, nem is így jeleztem előre – nincs mit magyarázkodnom: az én hibám.

Szerettem volna sokkal hamarabb jelentkezni a jó filmekkel (mintha nem késtem le volna velük így is, hiszen mind 2018-as… :-P :-/ ), de ez nem történt meg.

Most próbálok viszont annál lelkesebb lenni: ha már egyszer végre ilyen remek szériát tudhatok magam mögött. :sör: :-)

Searching – Keresés

Arra gondoltam: ez a csúcs. Ez a tavalyi év legjobb filmje. :sör:

Le sem bírtuk venni a szemünket a képernyőről, szinte lélegzetvisszafojtva lestük a kétségbeesett apa (John Cho) kutatását az eltűnt lánya után.

Ez pedig annak a fényében különösen döbbenetes, hogy szinte az egész film a számítógépen, mobiltelefonon, videótelefonon, skypon, chat-szobákban, fájlmegosztókon, közösségi oldalakon, videómegosztókon, webkamerákon zajlik – vagy pontosabban: azokon keresztül áll össze a történet.

És döbbenetesen izgalmas. :respect:

Az egyedülálló, özvegy apának eltűnik a lánya, és telefonon, interneten, közösségi oldalakon keresztül próbálja megtalálni.

És már az első lépéseknél ráébred: a lánya egyáltalán nem olyan, mint amilyennek ő hitte, „ismerte”…

Az okoseszközök és a számítógép segítségével zajló nyomozás marha izgalmas, és remek fordulatokat rejt – talán csak az zavart egy kicsit, hogy apa olyan könnyen töri fel a lánya jelszavait, és jut be a fiókjaiba, hogy csak pislogtam… Bár volt momentum, amikor apa konferencia-híváson munkáról tárgyalt, de abból nekem nem jött le, hogy vmiféle számítógépes guru és/vagy programozó lenne a szakmája. :-/

Szerintem, nem lehet, de nem is érdemes többet beszélni rajta. :sör:

Must see.

Don’t Worry, He Won’t Get Far on Foot

A „Searching” után néztem, és arra gondoltam: „na EZ a tavalyi év legjobb filmje!”. :sör:

Joaquin Phoenix… megint. Újra és megint. :respect:

Nézed a filmet, és arra gondolsz: „basszus, ezt _senki más_ nem tudta volna így, ilyen hitelesen eljátszani, ahogy ő”. :respect:

Azt gondoltam (hja, igen, gondoltam én már sok hülyeséget, aztán meg estem jól pofára… :-P :-) ), hogy a „The Sisters Brothers” a legjobb alakítása… nos, ezt át kell értékelnem a „Don’t Worry”-fényében. :sör:

Ahogy pereg a film, ahogy telnek a percek – és végül lecseng az „end credit”, ugyanaz a fájdalom érintett meg, mint amikor az „End of the Tour”-t néztem meg…

…hogy már csak akkor látom egy elképesztő, egy zseniális, egy inspiráló ember történetét, akkor szerzek róla tudomást, amikor már eltávozott az élők sorából. :RIP:

…

Valahogy ez mindig így van? Hogy csak akkor tudunk/kezdünk értékelni valakit, amikor már nem él…?!

Miért…?!

…

De méltatlan lennék, hogyha nem dicsérném kellőképpen Donnyt, a mentort megformáló Jonah Hill-t. :leborul:

Kezdem azzal: először meg sem ismertem – én egy dagi, vicces sidekick srácként emlékeztem rá, itt meg teljesen slank: és ráadásul a szerepe sem illett az én régi emlékeimbe.

És bitang jó a srác. :sör: Olyan beszélgetései vannak Joaquinnel, hogy csak pislogtam…

Oké, a csoportterápia mindig is tetszett nekem, mint filmtéma (szerintem marhára rám is férne egy igazából is… de helyette egyelőre blogot írok :-P :-) ), szóval, ahogy az önsegítő csapat működik és együttműködik, az nekem igazi ínyencség.

És a Jonah Hill alakította mentor valahogy… olyan irigylésre méltóan bölcs, empatikus, és értelmes srác, hogy nem csak őt irigyeltem, de mindenkit, aki beszélhetett vele.

A francba: marha jó film. Überelte nálam a „Searchinget”. :sör: :thumbsup:

Den skyldige – The Guilty – A bűnös

A fenti kettő után néztem meg, és elképedve voltam kénytelen felülbírálni korábbi kijelentéseimet.

Mert _EZ_ a tavalyi év legjobb filmje. :leborul:

Általában a kanapén héderelve, elfeküdve, könyökölve, de mindenképpen hátradőlve nézem a filmeket.

A „Den skyldige” alatt egyre előrébb hajoltam… majd előrébb ültem… végül csak fél fenékkel a kanapén szorongtam végig az egészet. Nem tudok mást mondani-gondolni: egyszerűen beszippantott, magához/magába húzott a történet.

2005-ben, a Sin City-t indítottam el a lejátszón, és a tévé előtt megállva(!) néztem egy darabig, hogy milyen minőségű a felvétel, és mennyire értem az angol feliratot.

…fél óra elteltével tudatosult bennem, hogy még mindig a tévé előtt állok, és úgy nézem a filmet… és mivel emiatt elég hülyén éreztem magam, fél fenékkel (mint aki ugrásra kész) a kanapé szélére ereszkedtem, és úgy folytattam tovább…

Most ugyanez a feeling csapott meg a „Den skyldige” alatt, ami egyszerűen egy döbbenet.

Mert a „Sin City” az „Sin City”, oké – berántott, mint a gépszíj, mert soha nem volt hozzá hasonló. :sör:

De az, hogy amikor egy rendőr, Asger (Jakob Cedergren) folyamatosan telefonálgat a segélyhívó központból, ugyanilyen berántást produkáljon – az minimum egészen elképesztő. :respect:

Mert ennyi a történet: segélyhívó-ügyeletben lévő Asger segít egy kétségbeesett nőnek.

De olyan dráma bontakozik ki ebből, hogy a fal adja a másikat.

Ahogy jönnek, buknak ki a fordulatok, az ember se köpni, se nyelni nem tud, csak tágra nyílt szemmel bámulja a képernyőt.

És egyszerre várja, hogy csörögjön a Asger telefonja – és egyszerre fél attól, hogy újra meg fog csörrenni…

…

Eszelősen jó thriller a „Den skyldige”. Most ezt tartom a tavalyi év legjobb filmjének (de nálam csak a 2020-as listára fog felkerülni… :-/ :-P ).

Persze, hacsak nem übereli mégis valami… valamikor. ;-) :sör:

Rendkívüli közlemény - Trapped – Ófærð s02

Megszakítjuk adásunkat, ugyanis rendkívüli hír jutott a tudomásunkra - miszerint 2018 december 26-án elkezdődött a 2016-os év egyik legjobb sorozatának Trapped – Ófærð s01  második évada!
:sör::sör::sör:

Andri (Ólafur Darri Ólafsson), Hinrika (Ilmur Kristjánsdóttir) és Ásgeir (Ingvar Eggert Sigurðsson) visszatértek!!! :-)))

Micsoda remek indítása ez ennek az évnek... :thumbsup: :-)))

Under the Silver Lake – Kaliforniai rémálom & Book Club – Könyvklub & Mission: Impossible – Fallout – Utóhatás

Csapjunk is a lovak közé/mögé/fölé, mert bármennyire is melós volt a tegnapi toplistám összeszedése (kb. 3 órám ment rá… :-P), már 6 (hat!) film vár rivjúra a tarsolyomban, és ki kellene őket pörgetni.

Nem, nem az elmúlt 5 nap alatt néztem meg azokat, van, amit tavaly óta tolok magam előtt – de hát év vége volt, PDC világbajnokság, szóval nem nagyon volt erőm-időm kiposztolni még őket.

Ám mivel a hat filmből fele-fele arányban van remek és rossz, így a citromot mesélem el először, hogy utána a habos tortás zárja egy ideig a posztok sorát.

…és igen, ezzel már el is árultam, hogy a címsorban szereplő filmekről mi a rövid véleményem. :-P

De most nézzük egy kicsit bővebben.

Under the Silver Lake – Kaliforniai rémálom

Andrew Garfieldet nagyon csípem, szóval, gondoltam, hogy a los angeles-i lazulása is totál cool lesz, és bejövős.

Nos, nem lett az. :-PPP

Eleinte amolyan szerteágazó (vagy inkább kusza :-P) sztorinak tűnt, ami tele volt nagyon szép csajokkal, fedetlen keblekkel, lazulással, popkult utalással, és valami titokzatos fenyegetéssel – és ahogy elbűvölten néztem, arra gondoltam: húúú… mi lesz itt…!

Az a bajom, hogy szerintem úgy indult a forgatás is, hogy senkinek nem volt haloványlagos dunsztja sem arról, hogy „mi lesz itt”. :-/ :-P Bedzsangáztak, berúgtak, aztán valaki elkurjantotta magát, hogy „Action!” – és forgatni kezdtek, amolyan: „lesz, ami lesz, de legalább mi jól érezzük magunkat közben”-alapon.

Hát, remélem legalább ők tényleg jól érezték magukat a forgatás közben, mert a film végén én marhára nem. :-PPP

Most az egyszer majdnem meg tudom dicsérni a cím magyarítását: a „rémálom” szinte teljesen lefedi az élményt. :-///

De talán a „Kaliforniai zagyvaság” egy fokkal jobban segített volna tájékozódni a miheztartásról… :-PPP

Book Club – Könyvklub

Hááát… elég nagy szegénységi bizonyítvány, azt kell, hogy mondjam. :-///

Hogy egy film ilyen szemérmetlenül és orcátlanul reklámozza az „árnyalatos” mamipornót… szerintem szimplán gyalázat. :-PPP

Nem elég, hogy fut(ott) róla egy filmsorozat is a mozikban – még kell egy külön másik film is, ami meg azt mutatja be, hogy mennyire feldobja az életét is azoknak, akik olvassák azt. :-PPP

Azt hiszem, nem fizethettek eleget ennek a reklámfilmnek az elkészítéséért…

Mission: Impossible – Fallout – Utóhatás

Döbbent értetlenséggel állok azelőtt, hogy ez a film hozott brutális bevételi számokat, és hogy ez áll 7,9-en(!!!) az imdb-n…

…mert valami nagyon rossz. :-PPP

Két és fél óra (uramatyám…!!!!) autós-motoros-helikopteres és gyalogos üldözés, egyre vadabb tempóban – hogy észre ne vegye senki: basszus, ehhez a sztorihoz képest a faék, az egy bonyolult mechanizmus…! :-OOO

Simon Pegg és Ving Rhames végigalibizték az egészet – ami nem is csoda, hiszen valljuk be, van az a zsozsó, amiért mi is megtettük volna ugyanezt… :-PPP

Az újabb „a világ elpusztítására törő zseniális – gyakorlatilag kötözni való elmeroggyant… – főgonosz” meg egy olyan, de olyan ötlet volt…!

Amit már vagy 100x láthattunk korábban. És abból 99x ennél jobban. :-PPP

De a nők még mindig keményen gerjednek az 56 éves, macsóbbnál-macsóbb, fittnél-fittebb Ethan Huntra (Tom Cruise)… ami legalább teljesen hihető, ugye.

(Direkt nem tettem a fenti mondat mögé emotikont…)

Mindenesetre, számomra az a tanulság, hogy ha _ez_ lesz az etalon a jövőbeni akciófilmekhez, akkor én inkább nem nézek több ilyet. :-PPP