Eléggé vegyes felvágott: mind műfajában, mind
minőségében. :-P
Chang-gwol –
Rampant
A dél-koreaiak nem tudnak leszakadni a zombi-témáról, és
most a feudális korba tették a történéseket – és a fene vigye el: azt gondoltam
előzetesen, hogy „guilty pleasure”-nek el fog menni… de a végére olyan epikus
és heroikus lett, hogy megadtam magam: marha jó kis film kerekedett ki belőle.
:respect:
Oké, a martial arts rajongásom sokat nyomott a latban,
mert eszetlen remek harc- és vívójelenetek vannak benne – és a heroikus vonal
iránti feltétlen elfogultságom dobta a másik „súlyt” a mérleg pozitív
tálkájába, mert mindig megérint az, amikor maroknyi, félelmet nem ismerő, halálraszánt
csapat áll szemben hatalmas és/vagy rettentő ellenséggel.
Koreának egy elszigetelt részen „Éjszakai Démonok” tűnnek
fel, amik megölik, és magukhoz hasonló démonokká változtatják az embereket. Ezt
a hírt az uralkodói palotában elbagatellizálják, és rémhírnek nevezik, ám
közben a nagyratörő hadügyminiszter, Jang
Dong-gun arra akarja felhasználni a vírust és a megfertőzötteket, hogy
letaszítsa trónjáról a Joseon dinasztia uralkodóját.
Ekkor érkezik haza az eladdig egy másik dinasztia
túszaként tartott, léha, laza és hányaveti Hyun
Bin herceg, aki mellesleg eszelősen remek kardforgató.
Hyun Bin-t nem
nagyon érdeklik saját klánjának kínjai-bajai, de hamarosan válaszút elé kerül,
hogy elköteleződik-e népe mellett, és megvédi őket a démonoktól – vagy koreaiasan
lelép. :-P
Természetesen – különben nem lenne film, ugye :-) –,
élére áll a harcnak, és nekifeszülnek a zombi(démon)horda áradatának.
Számomra szokatlan és jópofa húzás volt, hogy nem a
királyi palotát védik a betörő ellenséggel szemben – hanem azért harcolnak,
hogy a palotában elszabadult zombik ne jussanak ki onnan, és ne zúduljanak rá
ellenállhatatlan áradatként az egész nemzetségre.
Igazából sokáig csak úgy néztem(-nézegettem) a filmet,
hogy „nem rossz, nem rossz”, de túlságosan nem aléltam be tőle… Ám a végső harc
olyan epikus-heroikus és monumentális lett, hogy meg kellett emelnem
képzeletbeli kalapomat. :sör:
Ha nem fáraszt/untat benneteket a sokadik zombis-feldolgozás,
érdemes bevenni a táncrendbe a Rampant-ot.
:thumbsup:
Bad Times at
the El Royale – Húzós éjszaka az El Royale-ban
Jeff Bridges akkor
is a kedvencem lesz, ha egyedül maradok ezzel! :sör: (De ugye nem…?! ;-) :sör:
)
…és megint kapott egy elcseszett remek szerepet, és egy
telibeverten remek karaktert hoz. :respect:
Ám az összes többi… hm… valahogy… olyan vegyes felvágott
érzésem volt.
Oké, érdekes a viewpoint karakterek variálása, és érdekes
mindenkinek a története… de… nem tudom.
Annyira azért mégsem. :-/
Az afroamerikai énekesnő (Cynthia Erivo) szála nem kötött le túlságosan – a Summerspring
nővérek (Dakota Johnson, Cailee Spaeny)
története inkább zavart és zavarba ejtett – míg Chris Hemsworth („karizmatikus szektavezető” :-P ) megjelenése és „deus
ex machina” beavatkozás az eseményekbe, kifejezetten irritált.
Igazából a felénél ki is kapcsoltam, azzal, hogy egyelőre
elég volt (unom… :-P), és holnap majd folytatom – de napokig eszembe se jutott
befejezni. Ilyet pedig egy _jó_
filmnél nem bírnék megcsinálni.
A „második etapban” volt viszont egy remek húzás: amikor
kiderül az El Royale egyetlen alkalmazottjának,
Miles Millernek (Lewis Pullman) háttérsztorija – ami
komoly hatással van az eseményekre.
Father Daniel
Flynn (Jeff Bridges) és Miles végső jelenete… az azért ott
volt, de nagyon. :respect:
Mégis… valahogy nem volt az a WTF érzés a végére, amikor
azt vártam, hogy a szálak összeérnek, egybeforrnak, és egy végső katarzisban
csúcsosodnak… bla-bla-bla… :-///
Sokat ígérő alkotásnak indult a Bad Times – de (nekem) nem adta meg azt, amit vártam és reméltem.
The Happytime
Murders – Haláli bábjáték
Nagyon szeretem a Muppet
Show-t, és végtelenül szerettem és tiszteltem Jim Hensont. :respect:
Arra gondoltam, hogyha a fia, Brian rendez egy filmet, tele bábfigurákkal, akkor abból biztosan
kisül valami jó.
Nem így történt… :-///
Melissa McCarthy-t
a Mike & Molly-ban szerettem meg.
Nagyon jópofa és szerethető volt benne Billy
Gardell-el a kapcsolatuk. :sör:
Ám amióta ő lett a „Női
Filmes Humor Nagyágyúja” – valahogy… már nem szeretem, ahová és amit
letesz.
És sajnos itt is ugyanazon a csúszdán/lejtőn halad…
lefelé.
1988-ban volt egy remek, nagyszerű alkotás: „Who
Framed Roger Rabbit”, amiben Bob
Hoskins és a firkák nyomoztak (bolondoztak).
Valahogy az az érzésem, hogy a „Happytime” harminc évvel később szeretett volna egy bábos „Roger nyulat”, ami nem a történetet,
hanem az 1988-as kult film sikerét hivatott megcélozni.
Nos… nem sikerült.
Nem csak azért, mert Bob
Hoskins annyival jobb színész, mint Melissa
McCarthy (de azért is…) – meg nem is csak azért mert Robert Zemeckis annyival jobb rendező, mint Brian Henson (de azért is…).
Főleg az a baj, hogy Gary
K. Wolf regénye és Jeffrey Price
forgatókönyve fényévekkel(!!!) jobb, mint amit Todd Berger és Dee Austin
Robertson… hm… összelapátoltak. :-PPP
Gimis koromban egy össznépi ivászat… ööö… izé… könnyed
összejövetel :-) során kibontottunk egy un. „Happy Day” pezsgőt, és
töltöttünk egy pohárral…
…miután a citromba harapottá torzult arcizmaink görcse
kiengedett, közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a pezsgő neve megtévesztő:
akkor van az embernek „happy day”-e, ha nem iszik ebből a… ööö… izé… lóvégtermékből.
:-S :-P :-PPP
Nos, a Happytime
Murders-re is illik ugyanez az analógia. Értitek…
:-P :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése