2019. január 19., szombat

Chang-gwol – Rampant & Bad Times at the El Royale – Húzós éjszaka az El Royale-ban & The Happytime Murders – Haláli bábjáték


Eléggé vegyes felvágott: mind műfajában, mind minőségében. :-P


Chang-gwol – Rampant


A dél-koreaiak nem tudnak leszakadni a zombi-témáról, és most a feudális korba tették a történéseket – és a fene vigye el: azt gondoltam előzetesen, hogy „guilty pleasure”-nek el fog menni… de a végére olyan epikus és heroikus lett, hogy megadtam magam: marha jó kis film kerekedett ki belőle. :respect:

Oké, a martial arts rajongásom sokat nyomott a latban, mert eszetlen remek harc- és vívójelenetek vannak benne – és a heroikus vonal iránti feltétlen elfogultságom dobta a másik „súlyt” a mérleg pozitív tálkájába, mert mindig megérint az, amikor maroknyi, félelmet nem ismerő, halálraszánt csapat áll szemben hatalmas és/vagy rettentő ellenséggel.

Koreának egy elszigetelt részen „Éjszakai Démonok” tűnnek fel, amik megölik, és magukhoz hasonló démonokká változtatják az embereket. Ezt a hírt az uralkodói palotában elbagatellizálják, és rémhírnek nevezik, ám közben a nagyratörő hadügyminiszter, Jang Dong-gun arra akarja felhasználni a vírust és a megfertőzötteket, hogy letaszítsa trónjáról a Joseon dinasztia uralkodóját.

Ekkor érkezik haza az eladdig egy másik dinasztia túszaként tartott, léha, laza és hányaveti Hyun Bin herceg, aki mellesleg eszelősen remek kardforgató.

Hyun Bin-t nem nagyon érdeklik saját klánjának kínjai-bajai, de hamarosan válaszút elé kerül, hogy elköteleződik-e népe mellett, és megvédi őket a démonoktól – vagy koreaiasan lelép. :-P

Természetesen – különben nem lenne film, ugye :-) –, élére áll a harcnak, és nekifeszülnek a zombi(démon)horda áradatának.

Számomra szokatlan és jópofa húzás volt, hogy nem a királyi palotát védik a betörő ellenséggel szemben – hanem azért harcolnak, hogy a palotában elszabadult zombik ne jussanak ki onnan, és ne zúduljanak rá ellenállhatatlan áradatként az egész nemzetségre.


Igazából sokáig csak úgy néztem(-nézegettem) a filmet, hogy „nem rossz, nem rossz”, de túlságosan nem aléltam be tőle… Ám a végső harc olyan epikus-heroikus és monumentális lett, hogy meg kellett emelnem képzeletbeli kalapomat. :sör:

Ha nem fáraszt/untat benneteket a sokadik zombis-feldolgozás, érdemes bevenni a táncrendbe a Rampant-ot. :thumbsup:


Bad Times at the El Royale – Húzós éjszaka az El Royale-ban


Jeff Bridges akkor is a kedvencem lesz, ha egyedül maradok ezzel! :sör: (De ugye nem…?! ;-) :sör: )

…és megint kapott egy elcseszett remek szerepet, és egy telibeverten remek karaktert hoz. :respect:

Ám az összes többi… hm… valahogy… olyan vegyes felvágott érzésem volt.

Oké, érdekes a viewpoint karakterek variálása, és érdekes mindenkinek a története… de… nem tudom.

Annyira azért mégsem. :-/

Az afroamerikai énekesnő (Cynthia Erivo) szála nem kötött le túlságosan – a Summerspring nővérek (Dakota Johnson, Cailee Spaeny) története inkább zavart és zavarba ejtett – míg Chris Hemsworth („karizmatikus szektavezető” :-P ) megjelenése és „deus ex machina” beavatkozás az eseményekbe, kifejezetten irritált.

Igazából a felénél ki is kapcsoltam, azzal, hogy egyelőre elég volt (unom… :-P), és holnap majd folytatom – de napokig eszembe se jutott befejezni. Ilyet pedig egy _jó_ filmnél nem bírnék megcsinálni.

A „második etapban” volt viszont egy remek húzás: amikor kiderül az El Royale egyetlen alkalmazottjának, Miles Millernek (Lewis Pullman) háttérsztorija – ami komoly hatással van az eseményekre.

Father Daniel Flynn (Jeff Bridges) és Miles végső jelenete… az azért ott volt, de nagyon. :respect:


Mégis… valahogy nem volt az a WTF érzés a végére, amikor azt vártam, hogy a szálak összeérnek, egybeforrnak, és egy végső katarzisban csúcsosodnak… bla-bla-bla… :-///

Sokat ígérő alkotásnak indult a Bad Times – de (nekem) nem adta meg azt, amit vártam és reméltem.


The Happytime Murders – Haláli bábjáték


Nagyon szeretem a Muppet Show-t, és végtelenül szerettem és tiszteltem Jim Hensont. :respect:

Arra gondoltam, hogyha a fia, Brian rendez egy filmet, tele bábfigurákkal, akkor abból biztosan kisül valami jó.

Nem így történt… :-///

Melissa McCarthy-t a Mike & Molly-ban szerettem meg. Nagyon jópofa és szerethető volt benne Billy Gardell-el a kapcsolatuk. :sör:

Ám amióta ő lett a „Női Filmes Humor Nagyágyúja” – valahogy… már nem szeretem, ahová és amit letesz.

És sajnos itt is ugyanazon a csúszdán/lejtőn halad… lefelé.

1988-ban volt egy remek, nagyszerű alkotás: „Who Framed Roger Rabbit”, amiben Bob Hoskins és a firkák nyomoztak (bolondoztak).


Valahogy az az érzésem, hogy a „Happytime” harminc évvel később szeretett volna egy bábos „Roger nyulat”, ami nem a történetet, hanem az 1988-as kult film sikerét hivatott megcélozni.

Nos… nem sikerült.

Nem csak azért, mert Bob Hoskins annyival jobb színész, mint Melissa McCarthy (de azért is…) – meg nem is csak azért mert Robert Zemeckis annyival jobb rendező, mint Brian Henson (de azért is…).

Főleg az a baj, hogy Gary K. Wolf regénye és Jeffrey Price forgatókönyve fényévekkel(!!!) jobb, mint amit Todd Berger és Dee Austin Robertson… hm… összelapátoltak. :-PPP

Gimis koromban egy össznépi ivászat… ööö… izé… könnyed összejövetel :-) során kibontottunk egy un. „Happy Day” pezsgőt, és töltöttünk egy pohárral…

…miután a citromba harapottá torzult arcizmaink görcse kiengedett, közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a pezsgő neve megtévesztő: akkor van az embernek „happy day”-e, ha nem iszik ebből a… ööö… izé… lóvégtermékből. :-S :-P :-PPP

Nos, a Happytime Murders-re is illik ugyanez az analógia. Értitek…
:-P :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése