You Were Never Really Here & The Ballad of Lefty Brown & The Party – A vendégek

…és most akkor „kiadnám magamból” a három filmet is, amiket mostanság láttam.

Igen, igen, jól sejtitek: a „kiadnám magamból”-frázis nem éppen arra utal, hogy különösebben el lennék ragadtatva. :-/

You Were Never Really Here

Ezt vártam a legjobban, ettől vártam a legtöbbet – és csalatkoznom kellett. :-///

Amikor a posztert megláttam (nem a fentit), akkor azt hittem, valami nagyon komoly/menő film lesz – mint amikor Mel Gibson beindul(t) pár korábbi mozijában.

Tartok tőle – remélem, nem a hímsovinizmusom mondatja velem… –, hogy a női rendező-forgatókönyvíró, Lynne Ramsay formálta olyanná/olyanra, ami… hm… teljesen „ellágyította” és „female friendly”-vé tette az egészet.

Katicámmal néztük, és a mi szűk merítésünkből azt látom, hogy így, „megfinomítva” sem jött be a női nézőnek (még így is durvának érezte), én meg pont az akciót, a küzdelmet hiányoltam belőle – amit a rendezőnő nagyon sokszor szemérmesen elrejtett előlünk. :-PPP

Mondjuk, engem – főleg a vége felé – már egyre jobban idegesített ez a dolog. :-OOO

Mert képzeljétek el: van a főhősünk, az igazságosztó veterán katona, Joaquin Phoenix, aki _ácskalapáccsal(!!!)_ intézi a „dolgait”. Gondolhatjátok, hogy ez milyen hirigeket sejtet, amikor az ellenfelei élből pisztollyal vannak felszerelkezve.

Erre mutatják, ahogy Phoenix megindul – aztán csak azt látjuk, hogy ahogy halad, mindenfelé fekvő, mozdulatlan emberek vannak mögötte. Cseszd meg. :-///

Egy akció nélküli akciófilm. :-PPP

A fenyegető, brutális harag, a felgyülemlett düh csak úgy fortyog a veteránban: de nem láthatjuk egyszer sem, amikor elengedi magát a saját láncáról, és átadja magát a pusztításnak.

Ez nekem rohadt nagy csalódás volt.

A másik dolog, ami rendesen megkeserítette a szám ízét: Phoenix felöltözve, szakállasan, olyan, mint egy fenyegető démon – ám mutogatják elégszer félmeztelenül is… Óh, bonyek… :-///

Az aputeste, a beesett csirkemellei, a puhos, mégis csenevész alakja – ó, ne már… Ez lenne a „nemezis”?! Ilyen lenne a „bosszú angyala”…?! Vagy ez is amolyan feminista kiáltvány, hogy „le a macsó férfiakkal!”?!

Amikor az egyik házban fél óráig mászkál félmeztelenül főhősünk (és az embernek – sajnos... – bőven van ideje alaposan megfigyelni), az azért… elég kiábrándító és illúzióromboló. :-///

Nem rossz film – de nem is valami emlékezetesen jó. Az meg erős túlzás, hogy a 2010-es évek Taxisofőr-je lenne… :-PPP

The Ballad of Lefty Brown

Western imádó vagyok, ide nekem mindent, ami a műfajba vág! :sör:

De itt megint szájhúzással keltem fel a tévétől – és egy tekintetben ugyanaz a bajom, ami fent említett „You Were Never…”-rel: hiteltelen, nem szimpatikus, csalódást keltő a főhős. :-///

Értem én, hogy a „kisember” harca, meg a „szerencsétlen, jóindulatú, naiv együgyű” története – de ezzel én nem tudok azonosulni, és inkább idegesít a szerencsétlenkedése, minthogy fellelkesítsen.

Bill Pullman nagyon jól hozza a négy barát közül a „legegyszerűbb, legnaivabb, legkiszámíthatóbb, vezetés nélkül elveszett, mondhatni szolgalelkű” társ történetét.

Csak az a baj, hogy úgy érzem, a három másik barát _bármelyikének_ sztorija/nézőpontja érdekesebb/izgalmasabb/befogadhatóbb lenne a néző számára, mint éppen a legegyügyűbbé.

A három barát között van nagybirtokos szenátor, iszákos seriff, és számító kormányzó – hogyan került közéjük a „gügye”, az eleve kérdéseket vet fel, de ezt elintézik azzal, hogy a nagybirtokos szenátor ismeri (látja a lelkét), hogy tiszta és ártatlan, és maximálisan megbízható: de irányításra szorul.

Ám, ami számomra a legmeglepőbb: szemrebbenés nélkül elhiszi mindenki, amikor ezt a szerencsétlent (aki szolgálatkész kutyaként lihegett mindig a szenátor nyomában, és életében nem volt egy önálló gondolata sem) megvádolják egy aljas gyilkossággal.

Egy csirkének a nyakát nem vágná el magától (hacsak az istenített szenátor nem utasítja), de simán kinéznék belőle az előre megfontolt gyilkosságot.

Ne már… :-PPP :-///

Szóval, engem alapvetően idegesített „Lefty balladája” – mert a nyomorult annyira „lefty”, hogy már zavart a naivitása és a szerencsétlenkedése.

Igen: nem egy hétköznapi, megszokott hős! Mondhatjuk. Kúl. Csak ettől nem lesz jobb az élmény, szvsz.

Nekem legalábbis biztosan nem. :-PPP

The Party – A vendégek

Hogy klasszikust idézzek: „Megáll a törp ész, és körülnéz!”. :-))) :-PPP

Kábé efféle döbbenettel néztem a stáblistát… és piszokul nem értettem ezt az egészet.

Ezt hypolják/ták ennyire?! Eeeezt?!?! Mire föl, könyörgöm…?!?!

Oké, én nemrég láttam csak a „Perfetti Sconosciuti”-t, de azért nem volt olyan régen 2016, emberek! A „The Party” meg 2017-es film!

Nem is tudom, hogyan mondjam…

A „The Party” nekem teljesen a „Perfetti Sconosciuti” nyomdokán jár: annak az utánérzése… tribute-ja… feldolgozása… átdolgozása… alulgondolása… :-PPP

Azért, mert fekete-fehérben forgatták („ah-oh, a mélyművészet etanolja… ööö… etilénje… izé… csimbóklasszója!” :-PPP ), és a baráti társaság tagjai nem olaszok, hanem angolok… szerintem nem rugaszkodtak el annyira a „The Party” készítői a rajtkőről.

Mindent, amit a Party művel, csinál, tesz – azt a Perfetti kábé 100x jobban művelte, csinálta, tette.

Halovány utánérzés… erőtlen átirat… felesleges újraértelmezés.

Ezt tudnám mondani a „The Party”-ról. És szerintem ezzel már bőven túltárgyaltam azon a szinten, amit megérdemel. :-PPP