Nyomasztó… fullasztó… elkeserítő…
Ezekkel a szavakkal tudnám leginkább jellemezni a fenti
három filmélményemet. :-///
Annihilation –
Expedíció
Vártam, mert azt terjesztették róla, hogy az idei év
legjobb sci-fi-je lesz…
Valaki azt írta (persze, hogy lelkendezve, naná :-P) róla
a neten, hogy olyan ez a film a 2010-es éveknek, mint az 1960-as éveknek a 2001:
Űrodüsszeia… Köszi, haver – a 2001: Űrodüsszeia mélységéhez sosem
tudtam felnőni, és valójában bambán bámultam magam elé (a majdnem tök üres
moziban… és abból a kevés emberből is ment ki a film alatt egypár, akik nem
nézték (bírták?) végig), amikor vége lett, és arra gondoltam: „ez meg mi a jó
büdös franc volt…?!”.
Nem, ez nekem túl entellektüel, túl művészi, túl magas –
túl… rohadtul unalmas. :-///
Nos, szvsz az Annihilation
nem tör ilyen magasságokba (…mélységekbe…), de az én megítélésem szerint sokkal
többet képzel magáról, mint amit valójában adni tud.
– be kell menni az ismeretlen
bolygóra/szigetre/földrészre/országba/területre, ahonnan még senki nem jött
vissza élve. Van ott valami… húúúú. Félelmetes. Pipa.
– bemennek a tudós csajok, akik egyben kőkemény
géppisztolyosok is, az egyikük súlyos titkot rejteget. Asssztaaa! Pipa.
– rémszörnyek és szörnyrémek támadnak rájuk menten: óriás/mutáns/emberevő
krokodil/gyík/majom/kígyó/medve/farkas/nyúl/kérész* (*= a nem
kívánt törlendő!). Pipa.
– szépen fogy-fogyogat a csapat, ahogy a ölik-öldökölgetik
őket a szörnyeteg/mutáns rémek. Kellemes halálsikolyok. Sötétből előugró, ócska
horrorfilm klisék és „fordulatok”. Pipa.
– a súlyos titokra fény derül, és a csajok egymás ellen
fordulnak. Naneee…! Pipa.
– nem kellett volna. De már késő. Monster inda House. Pipa.
– van, aki szépen megbolondul/feladja. Nanemááár… Pipa.
– az utsó megmarad, és eljut a várkapitány… izé… a
főrémszörnyfészek elé, ahol szembenéz a főizével. Ezt aztán végképp nem hittem
volna! (De. Eléggé.) Pipa.
– és a végén meg egy nagyon jól fejlett, igényesen
bejáratott, a kelleténél már kicsivel többször látott _”fordulat”_. Te! Én hogy meglepődtem! Úgy lestem, hogy az ágyról
leestem! (Nem. :-PPP ) Pipa.
Én meg értetlenül állok, hogy akkor ez most hogy… és
miért…?! :-PPP
Ez az „Év sci-fi-je”?! Melyik évé…?!?! :-S :-/ :-P
:gyagya:
1902-ben Georges
Méliés leforgatta a „Le voyage dans la lune” című 13 perces
mesterművét: abban az évben mondjuk tuti, hogy nem rúgott (volna) labdába az „Annihilation”. :-PPP
Valahogy úgy érzem, mint akinek az életéből elloptak két
órát. :-PPP
Megyek is, és bejelentem a moziőrségen, mert ez a Netflix (Bright, Mute, Annihilation)
már visszaesőnek számít. :-PPP
Moonlight –
Holdfény
Igazi lélekromboló. :-((( Amikor látod, hogy egy
kiskölyköt hogyan tesz tönkre a saját anyja, de annyira, hogy inkább alszik
metró/gyorsvasút-megállókban, vagy a környék drogelosztó big bossánál, mint
odahaza.
És hogy a droglord láthatóan/érezhetően többet tesz a
kissrácért, mint az anyja valaha… :-///
Végtelenül megalázó. :-((( Amikor tinédzserként látod ezt
a srácot a suliban, megvetve és számkivetve, saját lelkével és nemi
identitásával küszködve – miközben az anyja drogosként elér a legaljára…
És amikor végre találkozik valakivel, aki egyedüliként megérti
és megérinti – utána ez a személy veri össze (bully/haveri nyomás alatt, a
suliban kiharcolt státusza „megvédéséért”), és miatta kerül végül
javítóintézetbe. Az a fiú, aki korábban a légynek sem tudott ártani – csak
egyszer visszaütött az ezernyi megaláztatás után…
Teljesen elkeserítő. :-((( Amikor felnőttként látod immár
ezt a fiút: szénné gyúrva, smukkosan, macsón – de legbelül még mindig az a
megalázott, kivetett, magára hagyott kisgyerek…
Újra találkozik azzal, aki egyszerre emelte a mennybe és
lökte a sárba… és aki az egyedüli „érzelem” volt egész életében.
…
Basszus, az ember csak ül kukán a végefőcímnél, és úgy
érzi magát, mint akit leforráztak. Mert láttad, hogy hogyan b*szódik el egy ember egész élete…
amit már soha nem lehet „megjavítani”.
Örökre ott kushad, nyű és nyiszog benne az a megalázott,
kivetett, magára hagyott kisgyerek.
…
Hogy fájt-e ez az egész? Igen, eléggé. :-(((
Jumanji:
Welcome to the Jungle – Jumanji: Vár a dzsungel
Sosem volt nagy kedvencem a ’95-ös Jumanji – de Robin Williams (RIP) szerethetővé
tette. :sör:
Ez a 2017-es… mégcsak nem is szerethető. :-PPP :-///
A Szikla izmos
benne, Karen Gillan nagyon szép, Jack Black és Kevin Hart viccesek – de ez csak a rutin, a külsőség, ami marhára
nem elég egy jó mozihoz.
Igazából azon morfondíroztam a végén, hogy… mi a büdös
francnak forgatnak le ilyen filmeket…?!
Asszem pénzért, hja… Bobby
Cannavale (akit mindig is jobb sorsra érdemesnek hittem) lehet, hogy eladta
valamelyik családtagját is érte. :thumbsdown: :-PPP
Hát, ez mindent megmagyaráz. :-PPP
De legalább a CGI állatok pont olyan szaharok benne (húsz
évvel később…), mint a régi Jumanji-ban.
Ez a tribute azért szép volt tőlük, meg kell hagyni. :-DDD :-PPP :-///
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése