Perfetti Sconosciuti – Teljesen idegenek & On the Milky Road – Tejben, vajban, szerelemben & Un Petit Boulot – Másodállás & Pilgrimage

Igen, tudom, hogy kicsit sok négy filmről beszámolni, miközben tudván-tudható, hogy ilyenkor szoktam egy-egy jó filmet kevéssé értékelni, mert elnyomja esetleg a rákövetkező, de higgyétek el, most nem áll fent ez a probléma.

Ugyanis a négy filmből csak egy volt, ami igazán szóra/posztra érdemes, a többi a „futottak még”, „lehetett volna jobb is”, és az „egynek elment” kategóriákat bővíti – igaz, egyiket sem sorolom az „ezt megint minek kellett leforgatni” csoportba, aminek önmagában örülhetnék… de nem tudok örülni.

Nemhogy felhőtlenül, de sehogy se. :-/

Perfetti Sconosciuti – Teljesen idegenek

Mostanában sokat olvastam Paolo Genovese „The Place – A hely” című filmjéről, és egy rivjú sem mulasztotta el, hogy a szemére hányja, „nem annyira jó, mint a Perfetti Sconosciuti”.

Gondoltam, akkor már csak megnézem magamnak ezt a művet (és majd utána a „The Place”-t is, hogy én is jól összehasonlítsam… ;-) :-P ).

És meg kell,hogy mondjam, meglepően jó film volt a „Perfetti Sconosciuti”. :sör:

Egy régi baráti társaság gyűlik össze vacsorára, és valamelyikük kitalálja, hogy tegyék ki az asztalra a telefonjaikat, és aznap este minden sms-t hangosan olvassanak fel (a rájuk írt választ is), valamint minden telefonbeszélgetést hangosítsanak ki.

Ez a „játék” aztán egyre kellemetlenebb helyzetbe sodor – egyikük kivételével – mindenkit, és kiderülnek olyan dolgok, amik keményen próbára teszik a barátságokat és a házasságokat.

„I was a fag for two hours, and that was long enough.”

Az egyszeri néző (legalábbis én, Katicámat egyre jobban idegesítette…) elképedve figyeli, hogy milyen… hm… „szövevényes kapcsolati háló” van a baráti társaságon belül, és hogy mindenkinek van titkolnivalója… rosszabb esetben szégyellnivalója.

…

Csak egyikük egyenes, nyílt, tiszta, és őszinte, akit (főleg egy ilyen közegben) már szinte csodálni is lehet: és a néző irigykedve gondol arra – tényleg van(nak?) ennyire tiszta ember(ek) közöttünk…?!

„But there is something I want to say. This is an important moment, something you'll remember all your life. It's not just something to tell your friends tomorrow. If you think that later... whenever you look back on it, it'll make you smile... then go ahead. But if you don't feel like it, if you're not sure, then forget about it. Because you have plenty of time.”

„I have nothing to hide.”

A társaság „barátsága” és „összetartozása” egészen ijesztő lenyomatot képez, főleg az, hogy egy kivételével mindenkinek van takargatnivalója…

…ennyire kisszerűek, ennyire gyarlóak, ennyire kétszínűek lennénk? Javarészt?

Elgondolkodtató, érdekes, csavaros film volt. Tetszett. :sör:

On the Milky Road – Tejben, vajban, szerelemben

Nem, nem, ez nem „csajos” film, mint a „Izék, piák, szellemek”, meg a „Toszkána, motoszká’na, pocsolyában uszká’na” :-PPP, de a magyar címét (nyilván az _eladhatóság kedvéért_... :-PPP) erre a vonalra hangolták.

De ez nem vette el a kedvemet, mert ez egy: Emir Kusturica film! :sör:

Szóval, buktam rá, mint a tyúk a meleg… taktaharkányi búzaszemre, ugye. :-)

„Öntömjénezés” – jelentette ki a film végén a szintén Kusturica-rajongó Katicám, és ezzel a frappáns összefoglalással nem tudok nem egyet érteni. :thumbsup: Sajnos. :-P

Én – természetesen – túlfogalmaztam a véleményemet, és azt mondtam, olyan ez a film, mintha Kusturica saját magának a tribute-zenekarává vált volna: nagyon jól ismeri és használja a megszokott kliséit, amik még akár működhetnének is… de semmi újat nem tud hozzátenni a korábbi életművéhez. Minden, amit látunk tőle, csupán arra jó, hogy emlékeztessen: ilyet már csinált, és ilyet is… csak akkor sokkal-sokkal jobban. :-///

Én már a „Zavet – Macskajaj 2. Az ígéret szép szó” kapcsán felemlegettem azt a botorságot, hogy olybá’ tűnik, mintha Kusturica önmagát plagizálná… de ez a „vád” talán most még élesebben ütközik ki. :-///

Arra nem is merek/akarok gondolni, hogy azért tűnik ennyire önismétlőnek, amit csinál, mert… ennyit tud. Ezt tudja – nagyon jól – és ezt csinálja. Újra és újra.

… :-///

Az író/rendező/(főszereplő) itt is megindít jó pár remek, erőteljes mellékkaraktert, akik mindig nagyot dobtak a korábbi filmjein – ám a mű felénél mindenkit elhagyunk, és a két főhős, valamint a három, szinte néma üldöző története valahogy… egyre jobban ellaposodik, mert nem bírják a vállukon a terhet.

Bedob remek marhaságokat is: a golyózáporban rendszeres tejszállítás a katonáknak a frontvonalba ( :eeekkk: ), az összevissza járó, ön- és közveszélyes toronyóra, a kígyóetetések-birkózások, a fantasy/mágikus pillanatok, a gonosz, gyilkos, angol kommandó… és az ember ezeken sokszor vigyorog, vagy izgul, de állandóan elgondolkozik azon: ennek meg mi a fene volt az értelme/jelentése? Hogy illeszkedik az egészbe?

Hatalmasat röhögtem az embert beszippantó órán, meg a patak feletti gerendán a kossal öklelő-versenyt tartó részegen: mindegyik marha jó geg volt! :sör:

De hol a helyük a film egészében…?

Aztán meg az ötlik fel a nézőben: itt nincs is „egész” – ötletek, gegek, foszlányok vannak, amiket összeférceltek, mint egy „menő” patchwork-öt… de valahogy nem áll össze az egész.

Mi leginkább arra a megoldásra hajlottunk, hogy Kusturica imádja Monica Beluccit, rajong érte, amit meg tudunk érteni: gyönyörű ez a Nő, 53 évesen is. :leborul:

Szóval, mivel Kusturica odáig van Monicáért, felkéri egy szerepre – és önmagát osztja be mellé főszereplőnek...

...ráadásul szerelmeseknek írja meg magukat! Így aztán a film második felében annyit ölelheti, csókolhatja, annyit gyönyörködhet benne közvetlen közelről (neglizsében…), amennyi ilyen jelenetet nem szégyell megírni. :-)

Komolyan mondom, férfiként nem tudom elítélni ezért: ha csak Monica közelsége miatt készítette el a filmet – esküszöm, igaza van! :sör:

Ám, ha a Macska-jaj, és az Underground fényében nézek az „On the Milky Road”-ra… hát bizony… van köztük némi klassziskülönbség. :-///

A zene újfent remek, vannak fantasztikus (a film felénél eldobált…) mellékkarakterek, Monica Belucci gyönyörű, a táj csodaszép, elsütnek néhány orbitális geget, a befejezés pedig legalábbis… epic. :sör:

Mégis azt mondom, hogy nem egy jó film. Sajnos. :-///

Un Petit Boulot – Másodállás

Újfent egy olyan francia vígjáték, amit igazán nem lehet bántani – de dicsérni se nagyon. :-S

Jópofa a benzinkutas története, aki közben bérgyilkos is lesz, de sokszor mintha a film sem tudná, hogy most tényleg merje poénra venni a figurát, vagy inkább legyen menő.

Nem, „menő” sosem tud lenni – igazából nem is akar –, de nem mer bátran, agyeldobósan nevettetni sem.

Olyan kis „szőrmentén”-poénokkal operál, és az embernek az az érzése: ez az egész egy kihagyott ziccer.

Mert lehetett volna egy fergeteges vígjáték is – de mert elég kicsit álmodni, és egy esős délutánra illő családi tévéfilm lett csak belőle.

Nem is értem ezt az egészet. Kihagyott ziccer. :-(

Pilgrimage

Ezen meg csak pislogtam.

Középkori Írország, szerzetesek, lovagok – és egy ereklye.

Egy amolyan kellemes „B”-filmet vártam, ami véres, mocskos, „sötét középkoros”.

És meglepődve hőköltem hátra, amikor feltűnnek benne hollywood-i színészek: Tom Holland, Jon Bernthal, Richard Armitage… :eeekkk:

…azon meg még jobban meglepődtem, hogy nem lett a játékuktól jobb a film. :-/

Megmarad kellemes független-filmnek, amit eleve vártam: nem egy nagy durranás, de van szíve, és kis/kevés pénzből egészen hangulatos történetet kreál.

De közel sem lett olyan jó, mint pl. a 2010-es elcseszettül remek Black Death. :respect:

És kissé fura, hogy hollywood-i/amerikai színészek vannak benne… mintha azt hitték volna a készítők, hogy ők adják el (jobban) a filmet.

Ám ez nem jött össze, szvsz…

Talán hitelesebb, ütősebb lett volna az egész, ha remek ír/belga/angol karakterszínészek (akik pl. a rablókat, vagy a kísérő testőröket alakították) formálják meg a három főhőst is, és nem osztják rá azokat az amerikaiakra.

Nem tudom. Talán.

Így viszont megmarad egy független-filmes kísérletezésnek/próbálkozásnak – aminek nem rossz.

De nem is igazán jó.

Pofizmus - Borat szülőföldjének ajánlva: Dziękuję

Most, hogy (újabb...) történelmi vereségen van túl a magyar futball válogatott, a FIFA ranglistán 136. helyen álló Kazahsztán ellen – joggal felmerülhet bennünk a kérdés: ez már a legalja… vagy még mindig nem?! :-/ :-P :-O –, eszembe jutott egy kb. éppen 20 évvel ezelőtt(!!!) írt kis… hm… „szösszenetem”, amit 1998-ban (valamikor augusztus-szeptember környékén, a vébé után) elküldtem a Sport Plusz újságnak, ahol nem sokkal később az „Olvasói levelek”, vagy „Olvasóink írták”(?) rovatban meg is jelent (szerencsére, szerkesztve, mert bevallom… túlírtam kissé :-) szóval, köszönet érte :sör: ).

Nagyjából emlékszem rá, de azért nem idézném fel séróból – ám szerencsére nem kell, ugyanis a novellás füzeteimbe írtam be a piszkozatot, amit most lelkesen előkotortam. :-DDD

A fotók minőségért elnézést, majd még próbálok jobbat készíteni a telefonommal, de addig is – íme.
(Áptudata: Most már talán sikerült jobb képeket feltöltenem. :sör: )

És engedelmetekkel pár részt be is idéznék, csak úgy, a hangulat kedvéért. ;-)

Pofizmus

„/Részlet a Pigmeus Focilabdázó Szövevény egyik ülésének jegyzőkönyvéből/

Kiss Ördögh Belzebúb: Tisztelt szaktársak, álszaktársak, műkedvelők, és ötletgazdák! Csak egy-két apró észrevételem lenne mai témánkkal kapcsolatban. Először: már azzal a felvetéssel sem értek egyet, hogy változtassuk meg a Pigmeus Nemzeti Bajnokság I. osztályának nevét. (…) Másodszor: ha mégis muszáj nevet változtatni, akkor NEM javaslom az eddig elhangzott „Professziónikus”, „Professzónikus” és „Szuperszónikus” neveket. Kifejezetten ellenzem a sokak által javasolt „Professzomániákus Pigmeus Nagyon Bajnokság” elnevezést. Ellenben javaslom a „Kutyaütő”, „Lelketlen Labdakergető” (…) neveket. Szeretném, ha a tisztelt jelenlévők megfontolnák a ránk legjobban jellemző „Ég a Pofánk, de Nálunk ezt Csúfolják Focilabda Bajnokságnak” nevet, ami után ne római egyes álljon, hanem arab nulla. (…)

Tisztelettel felhívom szíves figyelmüket arra a szégyenteljes esetre, amikor a „Megverhető Ellenfelek Után Kutató Különleges Kommandónk” 10 év keresés után megjelent itthon az őskori szinten megrekedt, mindeddig a világtól elzártan, egy mocsárban élő, úszóhártyáslábú hanyistókok tizenegy, járni is képes válogatottjával. Ezek a teremtmények ideérkezésükig még labdát sem láttak!

A többi már történelem: a hanyistókok nemzetközi porondon ellenünk rúgták ELSŐ góljukat. Ez nem lett volna baj, ha nem rúgnak mellé még ötöt, ugyebár. A mi fiaink meg egyet. Azt is mellé.

De ez sem lett volna baj, ha önök, uraim, nem kardoskodnak a visszavágó mellett! Most kérdem én, kellett ez nekünk?! Úszóhártyás Hanyistókok – Pigmeus Istenek 12:1 Rajtunk röhögött a fél világ. A világranglistán meg úgy lecsúsztunk, hogy a helyezési számunkat lefejelik a vakondok.

(…)”

Hááát… asszem, ennyi. Ezt írtam majdnem pontosan 20 (húsz!!!!) évvel ezelőtt. :eeekkk: :-OOO

Most meg a szotyolaköpködő, megalomániás stadionépítő, PIKO-díjas kisvasútnyújtó, a putyinpóráz szögekkel kivert nyakörvét viselő nagymesterünk árnyékában ránk ragyogott – a feneketlen sötétség.

Ami a vezetők fejéből a focira vetült, persze. :-PPP

Erre már csak azt lehet mondani, hogy… Dziękuję

:-PPP

Források: 2-3-ra szépített a megújult magyar válogatott a világverő Kazahsztán ellen

Rémálom, már itthon is gyaláznak minket a futballtörpék

A szurkolók már rohadtul unják, Csányi és Orbán nem

The Space Between Us – Közöttünk az űr & Hell and Back & A martfűi rém

Három film, nem időrendben, hanem tetszési sorban…

The Space Between Us – Közöttünk az űr

„What’s your favourite thing about Earth?”

Egyszerűen… boldoggá tett ez a film. Felszabadított, elandalított, megvidámította a szívemet, lelkemet – mosolyogtam, nevettem, sírtam miközben néztem... és piszok boldognak éreztem magam, hogy a részese lehetek. :respect:

Annyi érzés, annyi szeretet, annyi életöröm van benne, hogy azt elmondani nem lehet.

Gardner (Asa Butterfield – A leleményes Hugo) a Marson született, de minden vágya, hogy eljusson a Földre, hogy találkozhasson a neten megismert lánnyal, Tulsá-val (Britt Robertson), és hogy megtalálja az édesapját.

„- What is your favorite thing to do on Mars?

- To pretend it's Earth.”

Gardner tervét nem csak az nehezíti, hogy a világ számára ő nem is létezik, de az is, hogy csontjai a Mars jóval kisebb gravitációja alatt fejlődtek, és a Földre utazás különösen megterhelné a szervezetét.

„As much I want Earth, the Earth doesn’t want me.”

Ám nem egy romantikus, gyönyörű filmben lennénk, ha ez nem sikerülne neki… Így eljutunk Gardnerrel a Földre, és útnak indulunk, hogy megtaláljuk a szeretett lányt, és a sosem ismert apát.

Az még hagyján, hogy gyönyörűek a képek, az semmi, hogy fantasztikus a zene – de ahogy Gardner rácsodálkozik és elgyönyörködik minden dolgon a Földön, ami nekünk hétköznapi, az valami… lélekemelő.

És a gyermeki őszintesége, naiv kérdései mind-mind késként vágnak belénk, és rámutatnak arra, mennyire… hogy mennyire rosszul csinálunk valamit.

„- People don't go around saying what they feel, whenever they feel it. They have guards, and-and shields and other metaphors.

- Why?

- Because we're all messed up and scarred and trying to be something that we're not and-and if we all went around just declaring our innermost desires to the exact people we felt them for, we all end up… happy or something.”

És a két eszméletlenül szimpatikus és végtelenül szerethető fiatal utazása mellett ott van két felnőtt története is – ha nem is annyira hangsúlyosan, nem is annyira az előtérben –, akiknek nagyon-nagyon fontos Gardner élete.

Kendra (Carla Gugino)...  

...és Nathaniel (Gary Oldman).

Azt hiszem, az Oscar után már megengedhetem magamnak: szerintem Gary Oldman itt sokkal jobb, sokkal emberibb alakítást nyújt, mint a Darkest Hour-ban. :leborul:

„- What was she like? My mother.

- She was fearless She was kind and she just... seemed so invincible. And she'd make me wanna give up living when she died.”

…olyan piszokul ritka, hogy egy film után azt érezzem, hogy a keblemre akarom ölelni a Világot…

…hogy futni akarok, nevetni, sírni… arcomat a fűbe fúrni… tengerbe ugrani… vagy csak ülni, hátamat egy fának vetve, és a felkelő Napot bámulni… vagy széttárt karral az esőbe tartani az arcomat…

…és közben arra gondolni, hogy élni jó. Hogy élni szép.

…

Ritka gyöngyszem a The Space Between Us… páratlanul ritka. :amazing: :leborul:

„- What's your favorite thing about Earth?

- You are, Gardner.”

Hell & Back

Megint észrevettem, hogy egy stop-motion finomság valahogy kimaradt az életemből, és gyorsan ráraboltam. És hogy ezt milyen jól tettem! :-DDD

Két barát lemegy/elmegy a Pokolba, hogy megmentsék/visszahozzák a barátjukat – és ebből egy nagyon jópofa marhaság keveredik ki. :-)))

Oké, a Sátán (Bob Odenkirk – Better Caul Saul) mindig is egy „hálás” karakter volt, akit/amit életre kelteni egy folyamatos humorforrás – és ez itt sincs másként. :-)))

Akadnak azért gyengébb… hm… „élcek” is, de a főcsapás határozottan humoros és jópofa.

És amikor bejön a képbe Orpheus (Danny McBride), azonnal magasabb fordulatszámba váltunk – minden téren. :-)))

Marha jók a benne felcsendülő zenék is, mint pl. „The Sonic – Be a Woman” száma. :sör:

A „Morning Wood” dallal pedig egyszerre sikerül megröhögtetnie, zavarba ejtenie és elképesztenie – elvileg Danny McBride énekli. És bitang jó(l). :sör: :-)))

Nagyon jópofa marhaság a Hell & Back: nekem pimaszul bejött. :sör: :-)))

A martfűi rém

…

Azt hiszem… vannak olyan filmek… amiket nem kéne leforgatni.

Mert vannak olyan megtörtént események, amiket nem kellene filmvászonra vinni.

Úgy gondolom, van olyan borzalmas esemény, aminek a filmfeldolgozása ad valamit az egyszeri nézőnek. Tanulságot, kiutat, üzenetet, példát, útmutatást.

Az a film, ami nem ad mást, csak nyersen és zsigerien bemutatja az emberi ocsmányság legalját, szerintem… nem tesz jót senkivel és semmivel.

A lealjasodás ebben a filmben nem csak a gyilkos, hanem a törvény, a bűnüldözés oldalán is megmutatkozik… és néha nem tudod, hogy melyik az undorítóbb…

Ez pedig borzalmas. Akkor is, ha AKKOR és OTT ilyen világ volt, hogy AKKOR és OTT ez éppen így történt.

Több hetes megfojtott, megcsonkított vizihullák boncolását és vizsgálatát mutogatni pedig szerintem már horrorfilm kategória. Akkor is, ha… Már mondtam.

A zsigeri iszony kiváltására törekedni viszonylag könnyű, de… hm… elég sekélyes vállalkozás, azt hiszem.

Egy régi, taszító, undorító világ, ocsmány, emberi mivoltából kifordult szegmensét villantotta fel elénk ez az alkotás.

De én ettől biztosan nem lettem se jobb, se több.

…úgy éreztem magam tőle, mint akinek iszappal tömik tele száját, aztán belenyomják a fejét a posványos mocsárba…

Nem hiszem, hogy erre a filmre szükségünk volt.

Jobb volt nélküle a Világ – még akkor is, ha AKKOR és OTT ez pont ugyanígy történt.

…

The Terror & ÉNÉSÉN

Március 29-én jön az AMC-re a "The Terror"!

Én már nagyon várom! :sör:

...erre meg ma döbbenettel hallom, hogy a Kossuth térről azt üzenik, hogy április 8 után is jön "A terror" - legalábbis annak, aki nem nerfideszes seggnyaló...

Hát, erre én elég sok mindent tudnék reagálni... - de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha válaszként az ÉNÉSÉN két számát küldöm, nem annyira tisztelettel, még kevésbé szeretettel.

Annihilation – Expedíció & Moonlight – Holdfény & Jumanji: Welcome to the Jungle – Jumanji: Vár a dzsungel

Nyomasztó… fullasztó… elkeserítő…

Ezekkel a szavakkal tudnám leginkább jellemezni a fenti három filmélményemet. :-///

Annihilation – Expedíció

Vártam, mert azt terjesztették róla, hogy az idei év legjobb sci-fi-je lesz…

Valaki azt írta (persze, hogy lelkendezve, naná :-P) róla a neten, hogy olyan ez a film a 2010-es éveknek, mint az 1960-as éveknek a 2001: Űrodüsszeia… Köszi, haver – a 2001: Űrodüsszeia mélységéhez sosem tudtam felnőni, és valójában bambán bámultam magam elé (a majdnem tök üres moziban… és abból a kevés emberből is ment ki a film alatt egypár, akik nem nézték (bírták?) végig), amikor vége lett, és arra gondoltam: „ez meg mi a jó büdös franc volt…?!”.

Nem, ez nekem túl entellektüel, túl művészi, túl magas – túl… rohadtul unalmas. :-///

Nos, szvsz az Annihilation nem tör ilyen magasságokba (…mélységekbe…), de az én megítélésem szerint sokkal többet képzel magáról, mint amit valójában adni tud.

– be kell menni az ismeretlen bolygóra/szigetre/földrészre/országba/területre, ahonnan még senki nem jött vissza élve. Van ott valami… húúúú. Félelmetes. Pipa.

– bemennek a tudós csajok, akik egyben kőkemény géppisztolyosok is, az egyikük súlyos titkot rejteget. Asssztaaa! Pipa.

– rémszörnyek és szörnyrémek támadnak rájuk menten: óriás/mutáns/emberevő krokodil/gyík/majom/kígyó/medve/farkas/nyúl/kérész* (*= a nem kívánt törlendő!). Pipa.

– szépen fogy-fogyogat a csapat, ahogy a ölik-öldökölgetik őket a szörnyeteg/mutáns rémek. Kellemes halálsikolyok. Sötétből előugró, ócska horrorfilm klisék és „fordulatok”. Pipa.

– a súlyos titokra fény derül, és a csajok egymás ellen fordulnak. Naneee…! Pipa.

– nem kellett volna. De már késő. Monster inda House. Pipa.

– van, aki szépen megbolondul/feladja. Nanemááár… Pipa.

– az utsó megmarad, és eljut a várkapitány… izé… a főrémszörnyfészek elé, ahol szembenéz a főizével. Ezt aztán végképp nem hittem volna! (De. Eléggé.) Pipa.

– és a végén meg egy nagyon jól fejlett, igényesen bejáratott, a kelleténél már kicsivel többször látott _”fordulat”_. Te! Én hogy meglepődtem! Úgy lestem, hogy az ágyról leestem! (Nem. :-PPP ) Pipa.

Én meg értetlenül állok, hogy akkor ez most hogy… és miért…?! :-PPP

Ez az „Év sci-fi-je”?! Melyik évé…?!?! :-S :-/ :-P :gyagya:

1902-ben Georges Méliés leforgatta a „Le voyage dans la lune” című 13 perces mesterművét: abban az évben mondjuk tuti, hogy nem rúgott (volna) labdába az „Annihilation”. :-PPP

Valahogy úgy érzem, mint akinek az életéből elloptak két órát. :-PPP

Megyek is, és bejelentem a moziőrségen, mert ez a Netflix (Bright, Mute, Annihilation) már visszaesőnek számít. :-PPP

Moonlight – Holdfény

Igazi lélekromboló. :-((( Amikor látod, hogy egy kiskölyköt hogyan tesz tönkre a saját anyja, de annyira, hogy inkább alszik metró/gyorsvasút-megállókban, vagy a környék drogelosztó big bossánál, mint odahaza.

És hogy a droglord láthatóan/érezhetően többet tesz a kissrácért, mint az anyja valaha… :-///

Végtelenül megalázó. :-((( Amikor tinédzserként látod ezt a srácot a suliban, megvetve és számkivetve, saját lelkével és nemi identitásával küszködve – miközben az anyja drogosként elér a legaljára…

És amikor végre találkozik valakivel, aki egyedüliként megérti és megérinti – utána ez a személy veri össze (bully/haveri nyomás alatt, a suliban kiharcolt státusza „megvédéséért”), és miatta kerül végül javítóintézetbe. Az a fiú, aki korábban a légynek sem tudott ártani – csak egyszer visszaütött az ezernyi megaláztatás után…

Teljesen elkeserítő. :-((( Amikor felnőttként látod immár ezt a fiút: szénné gyúrva, smukkosan, macsón – de legbelül még mindig az a megalázott, kivetett, magára hagyott kisgyerek…

Újra találkozik azzal, aki egyszerre emelte a mennybe és lökte a sárba… és aki az egyedüli „érzelem” volt egész életében.

…

Basszus, az ember csak ül kukán a végefőcímnél, és úgy érzi magát, mint akit leforráztak. Mert láttad, hogy hogyan b*szódik el egy ember egész élete… amit már soha nem lehet „megjavítani”.

Örökre ott kushad, nyű és nyiszog benne az a megalázott, kivetett, magára hagyott kisgyerek.

…

Hogy fájt-e ez az egész? Igen, eléggé. :-(((

Jumanji: Welcome to the Jungle – Jumanji: Vár a dzsungel

Sosem volt nagy kedvencem a ’95-ös Jumanji – de Robin Williams (RIP) szerethetővé tette. :sör:

Ez a 2017-es… mégcsak nem is szerethető. :-PPP :-///

A Szikla izmos benne, Karen Gillan nagyon szép, Jack Black és Kevin Hart viccesek – de ez csak a rutin, a külsőség, ami marhára nem elég egy jó mozihoz.

Igazából azon morfondíroztam a végén, hogy… mi a büdös francnak forgatnak le ilyen filmeket…?!

Asszem pénzért, hja… Bobby Cannavale (akit mindig is jobb sorsra érdemesnek hittem) lehet, hogy eladta valamelyik családtagját is érte. :thumbsdown: :-PPP

Hát, ez mindent megmagyaráz. :-PPP

De legalább a CGI állatok pont olyan szaharok benne (húsz évvel később…), mint a régi Jumanji-ban. Ez a tribute azért szép volt tőlük, meg kell hagyni. :-DDD :-PPP :-///