The Shack – A
viskó
Korábban kétszer találkoztam WM. Paul Young könyvével: először akkor olvastam el, amikor még nem
voltam hívő, aztán megtérésem után ismét elővettem, és újjászületett lélekkel
ismét elolvastam.
Mindkét alkalommal tetszett, de másként: szóval,
mondhatom, hogy pozitívan elfogult/elfogódott vagyok vele kapcsolatban.
Nagyon vártam a filmet is – főleg, amióta tudom, hogy Octavia Spencer (The Help, Hidden Figures, Red
Band Society) alakítja „Papát”, akinek a megszemélyesítését korábban
senkitől sem tudtam volna elképzelni – de amikor megtudtam, hogy Octavia Spencer alakítja, azonnal arra
gondoltam: „ő tökéletes lesz!”. :respect:
Gondolkoztam azon, hogy egyáltalán írjak-e valamit a
tartalomról, amikor a napjaink keresztény „bestsellerének” megfilmesítéséről
van szó – de úgy gondolom, a rövid tartalom felvázolásra csak érdemes időt
szánnom. Hátha közületek nem mindenki olvas keresztény műveket… ;-) :sör:
Mack Phillips
(Sam Worthington) tragikus
körülmények között elveszíti legkisebb gyermekét, ami miatt az addig hívő ember
meghasonul Istennel. Ám az egyik napon különös, megdöbbentő üzenetet kap
valakitől:
„Mackenzie!
Hosszú idő telt el.
Hiányzol.
Ha akarod, hogy
újra találkozzunk, a következő hétvégén ott leszek a viskóban.
Papa”
Ez a levél több okból is döbbenetes Mack számára, de a
két legfontosabb: „a viskó” arról nevezetes, hogy eltűnt gyermekének véres
kardigánját ott találták meg… és hogy a családban csak egy valakit emlegetnek
úgy, hogy „Papa” – Istent.
Mack egyszerre dühös, sértett, bosszúvágyó és zavarodott,
de elhatározza, hogy fegyverrel a kézben elmegy a tragédia legemlékezetesebb,
központi helyszínére – mert várakozásai szerint a gyermekének gyilkosa fogja
ott őt várni…
Ám ott egy (az?!) é(É)denkertet talál(ja), ahol jelen van
Papa (Octavia Spencer/Graham Greene), Jézus (Avraham Aviv Alush)
és Saruyu (Sumire Matsubara)…
…és Mack minden elfojtott haragja, mélyben izzó érzelme a
felszínre tör – és Isten, Jézus, meg a Szentlélek körbeveszik és beszélgetnek
vele.
Egyszerre zavarba ejtő és megrendítő ez a találkozás – és
nem mondom, hogy hívőként nem vágytam/vágyok erre minden pillanatban, hogy
egyszer én is beszélhessek Velük…
Nem szeretnék ehhez valami szörnyű tragédiát (mint Macké…),
de nem is bánnám, ha még életemben történne velem ilyen – ami után azonnal nem
kell meghalni.
Különös „fintora” a sosnak, vagy a Szentléleknek, hogy
egyszerre tudom elmondani, hogy mit jelentett ez a könyv nekem ateistaként és
hívőként.
Felkavaró volt. Megrázó. Ami egyszerre taszított és
egyszerre vonzott. Nem akartam elfogadni Isten érveit – de valahol… mélyen,
legbelül… megértettem Őt, és az igazságát.
A könyvet olvasva elmentem a falig, fejemben ordítottam
az _én_ olvasatomat, az _én_ „igazságomat”… És a végén nem „koppantam
a falon”, hanem rájöttem, csak nálam, bennem van a fal.
Istennél nincsen.
Ezt pedig évekbe(!!!) tellett megérteni és feldolgozni.
Sokszor még most sem vagyok képes felfogni: de tudom, hogy így van.
A színészek csodálatosan festették a vászonra ezeket a
megfoghatatlan Megtestesüléseket.
Octavia Spencer
és Graham Greene olyan csodálatos
emberek, színészek, akik képesek elhitetni a nézővel, hogy ők a Mennyei Atya.
Avraham Aviv Alush
pedig, mint Jézus… hááát… nem kicsit rendültem meg, valahányszor megszólalt,
vagy csak ránézett, rámosolygott Mackre.
Mondjuk, ez nyilvánvalóan belőlem fakad – annyira
szeretem Jézust, hogy minden egyes alkotás, amiben megjelenik, az számomra
hatalmas pozitívummal esik latba: és minden színészt imádok, aki megpróbálja
megszemélyesíteni Őt.
Igen azt hiszem, hogy ez egy outcomingolás volt. Jól
esett kimondani. :-)
…
Elfogódottra sikeredett ez a rivjú, tudom. Túl „keresztényiesre”,
túl „hívősre”.
Az ateisták megnyugtatására ;-) mondanám, hogy
keresztényi berkekben nem egyértelműen pozitív a regény fogadtatása: sokan még
eretnekségnek is kikiáltották (most klikkeltem csak rá néhány nevében keresztény
oldalra – hááát… legalábbis ijesztő, amit az ott publikáló keresztények(?!)
láthatóan/érezhetően habzó szájjal és Isten bocsássa meg, gyűlölettel
írnak/mondanak A Viskó kapcsán…).
…ha pedig nem tudjuk elfogadni, hogy WM. Paul Young ilyennek képzeli az Istennel való találkozást (ami
szvsz egyáltalán nem eretnek, vagy blaszfémia, ami ellen fel kellene lépni),
akkor ne nagyon verjük a mellünket arra, hogy (mekkora „Nagy”) keresztények
vagyunk. :-(((
Szerintem „A Viskó”
mindenkinek képes mondani valamit: hívőnek, nem hívőnek egyaránt.
Érdemes próbát tenni vele, hogy neked mit mond. :sör:
Wazir – Vezér
Igen, a Pink
után rákerestem, hogy milyen Amitabh
Bachchan film van, amit szívesen megnéznék: így találtam a Wazir-re. :sör:
Amitabh Bachchan
egy amputált lábú sakknagymester alakít, aki összebarátkozik egy gyermekét
gyászoló, feleségétől különélő, antiterrorista különítményes rendőrrel (Farhan Akhtar)… és lassan mindkettejük
számára kiderül: van egy közös ellenségük.
Igazából kellemes, érdekesen izgalmas a film – de nem túl
izgalmas… és egészen végéig nem tartogat különös fordulatot: ám akkor viszont
ad egy elég jó gyomrost. ;-) :sör:
Nem lesz nekem túl meghatározó élmény a Wazir, de a csoda vigye el, jó volt
látni Amitabh Bachchan-t egy újabb
karaktert megszemélyesíteni: megszerettem ezt a színészt, na, nincs mese. :sör:
És a végefőcímre most egy dalt tartogattak nekünk, amit a
két főszereplő adott elő, közösen: és ami olyan volt számomra, mint hab a
tortán…
Jó film volt a Wazir.
:sör:
Amitabh Bachchan.
:rulez:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése