Jûsan-nin no shikaku – 13 Assassins & Ajeossi – The Man from Nowhere – Bácsi & Headshot

Valahogy vágytam volna egy jó kis „üsd-vágd, nem apád!”-filmre (igen, a fusztráció, meg a felgyülemlett feszültség, meg ilyenek… :-P ;-) ), ezért rákerestem párra.

Nem egy etapban tudtam le le őket, hanem szépen, adagonként: mégsem tudom őket felhőtlenül dicsérni.

Mint, amikor a jeles tanuló négyest visz haza: jó, jó az is, semmi gond vele… de ha máskor simán kitűnőre, kiválóra lehet teljesíteni, akkor… ez azért mégis csalódást okoz.

Mert mindhárom film remek alappal rendelkezik, színészi-rendezői-forgatókönyv írói fronton mindegyik nagyon komoly neveket vonultat fel… mégis, mindegyik kapcsán maradt bennem hiányérzet.

Jûsan-nin no shikaku – 13 Assassins

Rendező: Takashi Miike – Ichi, the Killer. Ennél többet nem is kell mondani. :respect: :leborul:

Tizenhárom halálraszánt szamuráj összefog, hogy megöljék a sógun fogadott öccsét: aki egy elmebeteg szadista állat…

Sajnos, a hangsúlyok eltolódása nekem nem tetszett benne. :-///

Az elmebeteg nagyúr kegyetlenkedése és szadizmusa, meglehetősen plasztikusan lett ábrázolva – nem túl sok(k) is volt. :-///

A tizenhárom harcos összeszedése meg úgy indult, hogy „akkor az embereimmel együtt alapból vagyunk nyolcan, és szedjünk össze még pár embert”. :eeekkk: :-///

Milyen jó, hogy a hét mesterlövész nem úgy indult anno, hogy „akkor alapból vagyunk öten, és még kéne egy-két ember”…

…mert ilyen esetben elég könnyen lepattintja magáról a film a karakterizálást. És akkor hogyan azonosuljak, miért szorítsak valakiért, ha azt se tudom, kicsoda…?!

A tizenhármakból (akik igazából tizennégyen vannak, de a plusz egy fő, ő nem szamuráj, hanem „erdei ember”) három főt ismerünk meg igazán, a többiek meg simán összekeverhetőek, felcserélhetőek és… felejthetőek. :-///

Ez különösen annak a fényében esik rosszul, hogy az „erdei ember” meg annyira markánsan karakteres, hogy a fal adja a másikat. A film végére teljesen rányomja a jelenléte a bélyegét – és hülyére (viccesre) veszi a szamurájok végső harcát: ami egyrészt jó… másrészt meg marhára nem az. :-///

Vannak benne még szerintem értelmetlen húzások (eleinte a tetőről nyilazzák a szamurájok a csapdába esett kétszáz(!!!) ellenséges szamurájt, de egyszer csak abbahagyják(!!!) – még van nyiluk, és esélyük is bőven! –, mert ez így „nem elég szamurájos harc”(!!!) és lemennek a bőven 10x-es túlerőben lévő ellenség közé kardozni!!! miért, anyám?!?! :-OOO), de úgy döntöttem, hogy ezek a régi szamurájok ennyire hüly… izé… hűek voltak a bushidó-hoz. :-/ :-P

Nem volt rossz film – de sokkal jobb is lehetett volna.

Ajeossi – The Man from Nowhere – Bácsi

Egy visszavonult, meghasonlott, családját gyászoló szuperkatona összeismerkedik egy kislánnyal, akit szervkereskedők elrabolnak. És a „bácsi” erre megrázza magát, és beindul, mint egy egyszemélyes halálosztó gépezet.

Brutálisan és döbbenetesen remek pusztakezes harcok vannak benne, a végső leszámolás a fogadócsarnokban meg valami… szégyellem egy kicsit magam, de… igazi gyilkolásorgia, amit csak leesett állal tudtam bámulni. :amazing:

De.

Valahogy zavart benne valami, és erre csak a végén jöttem rá: hogy a „bácsi” jócskán tehet róla, hogy a kislány sorsa majdnem végzetesre fordul – mert fájdalmában-vakságában addig-addig lökdöste el magától a közeledő, szeretetre vágyó kislányt, hogy jócskán sáros abban, hogy a végén az a zugorvos boncasztalán találja magát… :-///

Oké, persze, értem én, a gyász, meg minden – és ha nem így, akkor nem lett volna belőle film, oké, oké, oké... :-P

Mégis. :-/

Bazi jó film az Ajeossi… de nekem valahogy mégsem lett tökéletes az élmény.

Headshot

Most ugrott a majom a vízbe.

Hogy Iko Uwais megindul-e a Tony Jaa-féle lejtőn – és hogy a „The Mo Brothers” (Kimo Stamboel és Timo Tjahjanto) mennyire tudnak jó filmet rendezni…

Verdiktem pedig a következő: Iko Uwais nem ment tovább a lejtőn – és a Mo Brothers tudnak jó filmet rendezni… de többet várok el mindegyiküktől.

A történet pedig: hogy a gonosz mester legyőzésére igyekvő harcosnak végig kell verekednie magát a gonosz mester legjobb tanítványain – akik közül ő is egy volt, valaha –, már egy elég régi klisé a harcművészeti filmek műfajában.

Alapjában véve tetszhetett volna az esetlegessége is, hogy sokszor a mázlin, meg a rögtönzésen múlik, hogy egy-egy mesteri tanítványt végre legyőzzön a főhős… de engem ez speciel pont zavart. :-///

Én azt szeretem, ha azt érzem-látom, hogy a tudása nagyobb Ikónak, hogy nagyobb harcművész, profibb, menőbb – nem pedig azt, hogy… „szerencsésebb”. :-S

Mint ahogy azt a régi mondást se szeretem, hogy „nem az a legény, aki üt, hanem, aki állja!” – ez a film meg egyértelműen erre feküdt rá. :-/// Hogy Iko, mint annak idején Keoma :respect: :thumbsup:, egyre szakadtabban, egyre véresebben kerül elő egy-egy harcból, és csak a végtelennek tűnő életereje és állhatatossága viszi előre a csaták során.

És egyre fáradtabban, több sebből vérezve jut el végül a legerősebb ellenség elé… :-///

Értem én azt is, hogy egy ilyen harcművészeti film túlmutat a realitáson, és tudom, hogy egy-egy ilyen harcművész tényleg szinte emberfeletti erővel bír – mégis soknak éreztem ezt valahol…

Főleg akkor, amikor az egyik harcos a machete(!!!) csapását a puszta alkarjával(!!!) védi ki(!!!), majd kicibálja a csontjába ékelődött pengét(!!!), és tovább harcol – úgy, hogy a sérült kezét pont úgy és annyira használja, mint a sérülés előtt! :eeekkk: :-OOO

Nanemár… :-PPP

Én elhiszek mindent, és látom, hogy ezek milyen kemény csávók… de ez azért túlzás. :-///

Igazából elég sokat fanyalogtam közben, az ilyen számomra nem tetsző dolgok felett – ám a végére húztak egy olyat, amivel megbocsátottam mindent.

Mert emberi volt, szerethető – és szívet melengető. :respect:

Hogy a legvégső csatából nem azért kerül ki élve a szinte félholt harcos, mert egy ütéssel tovább bírta – hanem mert a szerelmes nő harcol érte. :amazing:

Gyönyörű, felemelő húzás volt ez a végére – megvett kilóra. :sör:

Ikó és a Mo testvérek (hála Istennek!) feljebb emelték saját mércéjüket – de még van feljebb.

Hajrá, én szurkolok nektek. :sör: