Valahogy vágytam volna egy jó kis „üsd-vágd, nem apád!”-filmre
(igen, a fusztráció, meg a felgyülemlett feszültség, meg ilyenek… :-P ;-) ),
ezért rákerestem párra.
Nem egy etapban tudtam le le őket, hanem szépen,
adagonként: mégsem tudom őket felhőtlenül dicsérni.
Mint, amikor a jeles tanuló négyest visz haza: jó, jó az
is, semmi gond vele… de ha máskor simán kitűnőre, kiválóra lehet teljesíteni,
akkor… ez azért mégis csalódást okoz.
Mert mindhárom film remek alappal rendelkezik, színészi-rendezői-forgatókönyv
írói fronton mindegyik nagyon komoly neveket vonultat fel… mégis, mindegyik
kapcsán maradt bennem hiányérzet.
Jûsan-nin no
shikaku – 13 Assassins
Rendező: Takashi
Miike – Ichi, the Killer. Ennél többet nem is kell mondani. :respect:
:leborul:
Tizenhárom halálraszánt szamuráj összefog, hogy megöljék
a sógun fogadott öccsét: aki egy elmebeteg szadista állat…
Sajnos, a hangsúlyok eltolódása nekem nem tetszett benne.
:-///
Az elmebeteg nagyúr kegyetlenkedése és szadizmusa,
meglehetősen plasztikusan lett ábrázolva – nem túl sok(k) is volt. :-///
A tizenhárom harcos összeszedése meg úgy indult, hogy „akkor
az embereimmel együtt alapból vagyunk nyolcan, és szedjünk össze még pár embert”.
:eeekkk: :-///
Milyen jó, hogy a hét mesterlövész nem úgy indult anno,
hogy „akkor alapból vagyunk öten, és még kéne egy-két ember”…
…mert ilyen esetben elég könnyen lepattintja magáról a
film a karakterizálást. És akkor hogyan azonosuljak, miért szorítsak valakiért,
ha azt se tudom, kicsoda…?!
A tizenhármakból (akik igazából tizennégyen vannak, de a
plusz egy fő, ő nem szamuráj, hanem „erdei ember”) három főt ismerünk meg
igazán, a többiek meg simán összekeverhetőek, felcserélhetőek és… felejthetőek.
:-///
Ez különösen annak a fényében esik rosszul, hogy az „erdei
ember” meg annyira markánsan karakteres, hogy a fal adja a másikat. A film
végére teljesen rányomja a jelenléte a bélyegét – és hülyére (viccesre) veszi a
szamurájok végső harcát: ami egyrészt jó… másrészt meg marhára nem az. :-///
Vannak benne még szerintem értelmetlen húzások (eleinte a
tetőről nyilazzák a szamurájok a csapdába esett kétszáz(!!!) ellenséges
szamurájt, de egyszer csak abbahagyják(!!!) – még van nyiluk, és esélyük is
bőven! –, mert ez így „nem elég szamurájos harc”(!!!) és lemennek a bőven 10x-es
túlerőben lévő ellenség közé kardozni!!! miért, anyám?!?! :-OOO), de úgy
döntöttem, hogy ezek a régi szamurájok ennyire hüly… izé… hűek voltak a bushidó-hoz. :-/ :-P
Nem volt rossz film – de sokkal jobb is lehetett volna.
Ajeossi – The
Man from Nowhere – Bácsi
Egy visszavonult, meghasonlott, családját gyászoló
szuperkatona összeismerkedik egy kislánnyal, akit szervkereskedők elrabolnak.
És a „bácsi” erre megrázza magát, és beindul, mint egy egyszemélyes halálosztó
gépezet.
Brutálisan és döbbenetesen remek pusztakezes harcok
vannak benne, a végső leszámolás a fogadócsarnokban meg valami… szégyellem egy
kicsit magam, de… igazi gyilkolásorgia, amit csak leesett állal tudtam bámulni.
:amazing:
De.
Valahogy zavart benne valami, és erre csak a végén jöttem
rá: hogy a „bácsi” jócskán tehet róla, hogy a kislány sorsa majdnem végzetesre
fordul – mert fájdalmában-vakságában addig-addig lökdöste el magától a
közeledő, szeretetre vágyó kislányt, hogy jócskán sáros abban, hogy a végén az a
zugorvos boncasztalán találja magát… :-///
Oké, persze, értem én, a gyász, meg minden – és ha nem
így, akkor nem lett volna belőle film, oké, oké, oké... :-P
Mégis. :-/
Bazi jó film az Ajeossi…
de nekem valahogy mégsem lett tökéletes az élmény.
Headshot
Most ugrott a majom a vízbe.
Hogy Iko Uwais
megindul-e a Tony Jaa-féle lejtőn – és hogy a „The Mo Brothers” (Kimo
Stamboel és Timo Tjahjanto)
mennyire tudnak jó filmet rendezni…
Verdiktem pedig a következő: Iko Uwais nem ment tovább a lejtőn – és a Mo Brothers tudnak jó filmet rendezni… de többet várok el
mindegyiküktől.
A történet pedig: hogy a gonosz mester legyőzésére
igyekvő harcosnak végig kell verekednie magát a gonosz mester legjobb
tanítványain – akik közül ő is egy volt, valaha –, már egy elég régi klisé a
harcművészeti filmek műfajában.
Alapjában véve tetszhetett volna az esetlegessége is,
hogy sokszor a mázlin, meg a rögtönzésen múlik, hogy egy-egy mesteri tanítványt
végre legyőzzön a főhős… de engem ez speciel pont zavart. :-///
Én azt szeretem, ha azt érzem-látom, hogy a tudása
nagyobb Ikónak, hogy nagyobb harcművész, profibb, menőbb – nem pedig azt, hogy…
„szerencsésebb”. :-S
Mint ahogy azt a régi mondást se szeretem, hogy „nem az a
legény, aki üt, hanem, aki állja!” – ez a film meg egyértelműen erre feküdt rá.
:-/// Hogy Iko, mint annak idején Keoma
:respect: :thumbsup:, egyre szakadtabban, egyre véresebben kerül elő egy-egy
harcból, és csak a végtelennek tűnő életereje és állhatatossága viszi előre a
csaták során.
És egyre fáradtabban, több sebből vérezve jut el végül a
legerősebb ellenség elé… :-///
Értem én azt is, hogy egy ilyen harcművészeti film
túlmutat a realitáson, és tudom, hogy egy-egy ilyen harcművész tényleg szinte
emberfeletti erővel bír – mégis soknak éreztem ezt valahol…
Főleg akkor, amikor az egyik harcos a machete(!!!)
csapását a puszta alkarjával(!!!) védi ki(!!!), majd kicibálja a csontjába
ékelődött pengét(!!!), és tovább harcol – úgy, hogy a sérült kezét pont úgy és
annyira használja, mint a sérülés előtt! :eeekkk: :-OOO
Nanemár… :-PPP
Én elhiszek mindent, és látom, hogy ezek milyen kemény
csávók… de ez azért túlzás. :-///
Igazából elég sokat fanyalogtam közben, az ilyen számomra
nem tetsző dolgok felett – ám a végére húztak egy olyat, amivel megbocsátottam
mindent.
Mert emberi volt, szerethető – és szívet melengető.
:respect:
Hogy a legvégső csatából nem azért kerül ki élve a szinte
félholt harcos, mert egy ütéssel tovább bírta – hanem mert a szerelmes nő harcol
érte. :amazing:
Gyönyörű, felemelő húzás volt ez a végére – megvett
kilóra. :sör:
Ikó és a Mo testvérek (hála Istennek!) feljebb
emelték saját mércéjüket – de még van feljebb.
Hajrá, én szurkolok nektek. :sör:
