Megint két régi filmet csíptem fel, amik – ahogy nyilván
a címből is egyértelmű – szervesen összetartoznak.
Kár, hogy eddig kimaradt az életemből, de jó, hogy most
végre mindkettőt be tudtam pótolni. :sör:
Nagyon nyomasztó, nagyon sötét film mindkettő – két egymást
követő estén megnézni pedig, hát… legalábbis eléggé súlyos teher…
Jägarna (1996) –
The Hunters – Friss nyomon
„Az a bajom vele, hogy
a többi „eszement gyilkolós” filmedet
azért tudom megnézni, mert annyira elrugaszkodnak a valóságtól, hogy nem
érintenek meg. Ez viszont nagyon durva volt, mert el tudom képzelni, hogy
megtörtént… vagy megtörténhet” – mondta a végén, mintegy összegzés gyanánt
Katicám. :-)
És nem tudok nem egyetérteni a mondandójával.
Engem utoljára az 1971-es Sam Peckinpah és Dustin
Hoffman fémjelezte „Straw Dogs – Szalmakutyák” vágott
ennyire gyomron, ahogy látod benne az egyre jobban kitüremkedő, lassan mindent
elborító erőszakosságot, kegyetlenséget és végtelen emberi aljasságot. Amitől
szvsz az ember legszívesebben hányna, annyira fáj nézni a kiszolgáltatottak
nyomorát… és olyan tehetetlen düh gyűlik össze az egyszeri néző gyomrában, hogy
napokig nem tud tőle aludni. :-OOO
Eszméletlenül ijesztő, amikor látod, hogy valakik, akiknek
megvan az eszköze/fegyvere, a gátlástalansága, az önzősége, az aljassága,
valamint morális és erkölcsi kérdésekben a béka segge alatt vannak, ha falkában/csoportban
vannak, és erőfölényükkel visszaélve lehetőségük nyílik más emberek testi-lelki
kihasználására, testi-lelki eltiprására, akkor azt habozás nélkül meg is
teszik.
Ettől az embertípustól kell talán a legjobban félni:
akinek fizikai ereje, fegyvere, hatalma van – de erkölcsi-emberi normái meg
nincsenek.
Kjell Sundvall
rendezte a filmet, aki Björn Calström-mel
a forgatókönyvet is jegyzi: nem annak nem találtam nyomát, hogy netalán tényleg
megtörtént esetet dolgoztak volna fel…
…de ettől függetlenül bitangul horzsol a végeredmény.
:respect:
Erik (Rolf Lassgård), stockholmi rendőr,
erőszakos apja temetésére hazautazik a messzi északra, Lappföldre, a
szülővárosába, Älvsbyn-be, ahol öccse, Leif
(Lennart Jähkel) jelenleg is él.
A
temetés után kiderül, hogy Erik (egy stockholmi lövöldözés miatt, ahol szolgálat
közben megölt egy embert) áthelyezésre került a helyi rendőrségre, ahol rögtön
orvvadászok után kell nyomoznia – akik (ez már a kezdet-kezdetén nyilvánvaló)
régi cimborái, rokonai közül kerülnek ki.
És mivel Erik nem egy megalkuvó-szemet hunyó, sógor-koma
típus, így az összeütközés elkerülhetetlen.
Elképesztő látni, ahogy a könnyű pénzhez szokott,
brahiból-vagánykodva, mindent és mindenkit lesza… harva, a helyi lakosok hallgatólagos szimpátiáját élvezve, a rénszarvasokat
szórakozva lemészárló „vadász-gang” saját hülyesége miatt, és a megszokott
vastag pénz féltése okán hogyan süllyed egyre mélyebbre, és a „Vezér” nyomában
hogyan követnek el egyre kegyetlenebb, elvetemültebb tetteket, csak hogy a lebukást
elkerüljék, és Eriket ellehetetlenítsék, elüldözzék.
Ijesztő, sötét film, az emberi lélek _emberi_, legsötétebb bugyrából tör elő – nem csoda, hogy
Katicámnak a „torkán is akadt” ez a teljes elembertelenedés, ez a zsigeri
lecsupaszítás.
De mégis, mindkettőnknek tetszett annyira, hogy látni
akarjuk a „sequelt”:
Jägarna 2.
(2011) – False Trail – Hamis nyomon
A filmek „idejében” is eltelt 15 év, és Erik (Rolf Lassgård) kiemelt gyilkossági nyomozóként Stockholmban
dolgozik – és ismét szülővárosába, Älvsbyn-be szólítja a rendőri szolgálat.
Ugyanis egy hajtóvadászat során gyilkosságra utaló
jeleket találnak a helyiek: és bár tudják, hogy ki lehet az áldozat, de sem annak
holttestét, sem a gyilkos fegyvert nem találják.
Erik hazaérkezése, és a nyomozás megkezdése után rögtön
találkozik a város „legkeményebb” zsarujával, Torsten-nel (Peter Stormare),
akivel – mint kiderül – nem egyezik sem a nyomozásról, sem a feltételezett
elkövetőről alkotott képük.
Ám családi kapcsolat is van köztük, ugyanis Torsten a
mostohaapja Erik unokaöccsének, Peter-nek
(Kim Tjernström) – és ettől csak
fokozódik kettejük között a „ki az erősebb kutya” című villongás.
Ezt a filmet is Kjell
Sundvall jegyzi, a forgatókönyvet pedig ismét Björn Calström írta, de ebben ezúttal Stefan Thunberg a partnere.
Úgy érzem, próbálták még brutálisabbra venni a
történetet, mint az 1996-os „alapfilmet”, de úgy érzem, hogy talán ez csak a
gyomorforgatásban sikerült: az első rész „falkája” szvsz jóval fenyegetőbb,
mint a magányos, ám de mégoly brutális gyilkos a sequelben.
Valamint, míg tetszett és helyénvalónak éreztem (itt
álljunk meg! „tetszett” és „helyénvalónak éreztem” – kérem, hogy ezt kezeljétek
a helyén: a film történéseinek előrehaladtával megértettem és elfogadtam, nem
pedig…! ugye, megvan ez? köszönöm! :sör: ) az első rész végén történteket, a
második rész végén mindezt (valamilyen szinten) megismételni… hááát… legalábbis
egy hümmögős szemöldökráncolásra késztetett.
A Jägarna 2. elvetemült
gyilkosa kellően erőszakos, hatalommal bíró, és pszichés eset: mindent és
mindenkit eltipor, ha a saját biztonságáról van szó.
Nem tudom elhinni, hogy abban a svéd faluban minden
eszement, gátlástalan gyilkos a legvégén ugyanarra a döntésre jut…
Nyomasztó, sötét film volt ez is: másként nyomasztó, mint
a ’96-os, de ugyanúgy az emberi lélek legmélyebb, legfeketébb bugyraiba vitt…
amit az egyszeri néző nem bír látni sem, mert olyan, mintha maga az ördög nézne
vissza rá belőle.
Megérte megnézni: de álmomban se jöjjön elő.
(Szép egy ajánlás, tudom: de most ez a legtöbb, ami tőlem
telik. :sör: )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése