Phoenix – Phoenix bár & Away We Go – Továbbállók

Két teljesen eltérő műfajú film, de maga nemében mindkettő remek. :sör:

Phoenix – Phoenix bár

Éppen csak véget ért a második világháború, amikor Lene (Nina Kunzendorf) az autóján éppen a kórházba szállít egy gyakorlatilag szétlőtt arcú nőt, Nellyt (Nina Hoss), aki csak valami csodával határos módon maradt életben az auschwitz-i koncentrációs táborban.

Nellyt egy gyakorlott plasztikai sebész veszi a kezei alá, akitől a nő azt kéri, hogy igyekezzék a lehető legjobban rekonstruálni a régi arcát, mert szeretne visszatérni a férjéhez.

Ez a kívánságát sem az orvos, sem a barátnő, Lene, nem támogatják, de Nelly ragaszkodik hozzá.

Így az orvos a lehető legjobban visszaadja Nelly régi arcát, és a nő rögtön szalad is, hogy újra találkozzon a férjével, Johnny-val (Ronald Zehrfeld), aki viszont egyáltalán nem ismeri fel, még így sem.

Nelly-ben egy világ omlik össze, de fogcsikorgatva küzd azért, hogy a férje mégis ráismerjen: ám kiderül, hogy az csupán azért figyel fel rá, mert csak lát némi hasonlóságot benne a volt feleségével, és ezáltal bízik abban, hogy Nelly kellő felkészítés után el tudná játszani a felesége szerepét – így Johnny végre hozzájuthat felesége vagyonához.

És ami a legnagyobb feszültséget okozza ebben a helyzetben: Lene szerint maga a férj adta fel a feleségét, Nellyt a náciknak, amit persze Nelly nem akar elhinni…

…ezért igyekszik minél jobban a férje kedvére tenni, és minél jobban Nellyvé, a régi Nellyvé válni a kedvéért. Még akkor is, amikor maga is megrökönyödik azon, ahogy a férje eltervezi a „nagy hazatérés belépőjét”.

Nelly: „Ez lesz rajtam? Párizsi cipő és piros ruha? Maga szerint így érkeznek az emberek a lágerből? Ezt… ezt senki nem fogja elhinni.”

Johnny:  „Maga is látta milyen emberek járkálnak itt. Hazatérők, sebesültek, megégve, szétlőtt arccal. Senki nem néz rájuk. Senki semmit nem akar kezdeni velük. De a maga arcába bele fognak nézni! És azt majd mondják: ő Nelly! Nelly él! Visszatért és örül! Lenge ruhát vett fel és csodás cipőt, mert örül! …Csak így érjük el, amit akarunk.”

Nyomasztó film, ahogy a néző és Nelly együtt járjuk végig az utat a közös múltban, és egyre nyomasztóbb, ahogy közeledünk a végső revelációhoz…

…de talán az a legnyomasztóbb, ahogy a környezet, a régi barátok, ismerősök reagálnak Nellyre.

Tényleg, mintha senki nem akarna tudni semmit, mintha mindenki legszívesebben homokba dugná a fejét.

Komoly, elgondolkodtató, zavaró és nyugtalanító a film.

Maradandó élmény. :respect:

Away We Go – Továbbállók

Egy babát váró, szeretni való házaspár, szeretni való, kedves, könnyed road movie-ja. :-)

Burt (John Krasinski – The Office) és Verona (Maya Rudolph – The Way Way Back) költözni „kényszerülnek”, ezért végiglátogatják barátaikat és rokonaikat: Phoenix, Tucson, Madison, Montreal, Miami – hátha valamelyik hely (barát/rokon) meggyőzi őket, hogy oda költözzenek, és ott neveljék fel születendő gyermeküket.

Rengeteg jópofa, vagy éppen idegesítő-irritáló helyzet vár rájuk, rengeteg példát (pozitívat és negatívat) látnak, miközben egymást, egymás vágyait és érzéseit is jobban megismerik.

Nagyon szórakoztató film, rengeteg nagyszerű sorozatos arccal (Allison Janney, Melanie Lynskey, Carmen Ejogo, Jim Gaffigan, Josh Hamilton, Paul Schneider), és pár moziszínész remek mellékszereplésével (Catherine O’Hara, Jeff Daniels, Maggie Gyllenhaall) – és számomra a döbbenet, hogy Sam Mendes rendezte az egészet ilyen remekre, akiből ki nem néztem volna eddig egy ilyen könnyed vígjátékot. :shameonme: :eeekkk: :respect:

Egy határozottan kellemes, könnyed, felüdítő élmény volt. :-)

Un cuento chino – Kínai, elvitelre & Le gamin au vélo – Srác biciklivel

Megint két remek, elgondolkodtató, emberi film. :sör:

Érdekesség, hogy mindkettő 2011-ben készült, szóval, megint igazolom, mennyire is nem vagyok „naprakész” blogger. :-P ;-)

De annak nagyon örülök, hogy mostanában valahogy majdnem mindig sikerül jóba nyúlnom. :-)

Un cuento chino – Kínai, elvitelre

Egy argentin-spanyol film, ami Buenos Airesben játszódik, és egy olasz, valamint egy kínai bevándorlóról szól. Micsoda színes alaphelyzet, nem?! ;-) :-)

A film főszereplője a magának való, egyedül élő, különc Roberto (Ricardo Darín – magyarul Borbiczki Ferenc szólaltatja meg), aki olasz bevándorló – és egy napon összehozza a sors a Kínából érkezett Jun-nal (Ignacio Huang), aki egy kukkot sem beszél a mandarinon kívül más nyelven.

Roberto megpróbálja „ignorálni” a szerencsétlen, magára hagyatott kínait, de erre valahogy még az ő kérges lelke sem bírja rávinni, így kénytelen-kelletlen „felkarolja” Junt.

Nagy szerepet játszik még a filmben a nyitott szívű, kedves, egyedülálló Mari (Muriel Santa Ana), aki nem is annyira titokban rajong a szűkszavú, zárkózott Robertóért. :-)

 

Egy nagyon kedves-kellemes, szerethető film bontakozik ki ebből, amin nagyon sokszor lehet derülni – de akad benne jó pár olyan pillanat is, amikor elszorul az ember szíve…

Bevallom, meglepően remek alkotás lett – bíztam benne, hogy kellemes kikapcsolás lesz, de hogy ennyire nagyszerű élményt okozzon, arra nem számítottam. :respect:

Mindenképpen érdemes a rá szánt időre. :sör:

Le gamin au vélo – Srác biciklivel

 

Nagy hatású film – de nem mondom, hogy nem fájt…

Nem mintha „rossz” lett volna, félreértés ne essék! A témaválasztása miatt fájt: a főszereplő „srác” Cyril (Thomas Doret) sorsa miatt fájt. :-(

Ugyanis a fiút apja magára hagyja, és állami nevelőintézetbe adja, de Cyrilnek meggyőződése, hogy a dolog átmeneti, és minden fusztráltságát, konokságát, haragját „latba veti” azért, hogy mielőbb újra apjával lehessen.

Egy szökése alkalmával találkozik a barátságos fodrásznővel, Samathával (Cécile De France), akit valahogy megérint a fiú mufurcsága, elszántsága, és elhatározza, hogy hétvégente magához veszi.

 

Ebből alakul a történet, ami… hááát… nem egyszerű, és nem is könnyen emészthető.

Mert zsigeri és fáj. :-(

Cyrilre sok mindent lehetne mondani, speciel azokat nem, hogy könnyen kezelhető, kedves, barátságos, udvarias…

…de mivel lassan kiderül a néző számára, hogy milyen helyzetben is van, lassan azért elkezdünk valamiféle szimpátiát érezni vele szemben: miközben ő mindent megtesz azért, hogy ezt a szimpátiát kiirtsa belőlünk. :-///

 

A „Short Term 12” című remek mozihoz tudnám hasonlítani – de annak minden könnyedsége, és humora nélkül. Ez a film nem idealizálja, vagy szépíti a dolgokat, és rávilágít, hogy a „megsebzett” gyerekek vadságát és dühét csak türelemmel, és szakadatlan, megingathatatlan szeretettel lehet csak tompítani.

És hogy piszokul nehéz egy mindenre elszánt, leszegett fejű utcagyereket „kihozni” abból a mélységből, ahol van, ahová került…

Fájdalmas alkotás volt – mégis nagyszerű. :respect:

A Walk in the Woods & Infinitely Polar Bear – Életünk Apuval

Két nagyszerű film…! :sör: Nagyon örülök, amikor ilyenekről „kell” ;-) hírt adnom.

A Walk in the Woods

 

Emlékszem, hogy az 1973-as „The Sting – A nagy balhé” volt az első film, amit Robert Redfordtól láttam. És eszméletlenül tetszett. :sör:

De nem akarok, és szerencsére nem is kell belemennem a „régen minden jobb volt”-című keserédesen borongós-vernyogós nosztalgiába, mert „A Walk in the Woods” remekül sikerült alkotás, és nagyon jól áll a 79 éves(!) Robert Redfordnak és a 75 éves(!) Nick Nolte-nak. :respect:

(A rend kedvéért megjegyzem, hogy emlékeim szerint Nick Nolte-t az 1982-es „48 Hrs. – 48 óra” című filmben láttam először… Hja, az évszámok a filmek készítési dátumai, nem pedig az, amikor én láttam azokat! :-P ;-) Mert arra aztán már tényleg nem emlékszem… :-S )

Szóval, remek egy alkotás lett a „Walk” :sör: – én rengeteget röhögtem rajta, aranyos volt, kedves, megkapó, ironikus, karikírozó, és csipkelődő. Imádtam. :respect:

Két öreg (mert azokat is játszanak – legyen ez bármennyire is meglepő ;-) ) nekiindul az Appalache-hegységet átszelő 3500 kilométer hosszú „Appalachian Trail”-nak, hogy bizonyítsanak valamit – leginkább önmaguknak.

Ez a túra eszméletlen sok jópofa kalandot, élményt, rácsodálkozást hoz magával, és a végén a két barát egészen másként tekint már a világra, egymásra, és önmagukra.

Nem nagyon lehet, és nem is kell mást mondani erről a filmről. :sör:

Must see. :thumbsup:

Infinitely Polar Bear – Életünk Apuval

Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire szeretem Mark Ruffalót :respect: végtelenül szimpatikus színész. (Ahogy a pénztárca-elvesztéses esetei mutatják, nagy valószínűséggel a tényleg ilyen a való életben is: ami eszméletlenül ritka, szvsz. :sör: :-) )

Ezt csak azért szögezem le az elején, hogy tudjátok – nekem aligha tud ez az úriember… hm… „mellérúgni” egy-egy alakításával. ;-)

De itt tényleg ;-) remek, na! Megint. :-)

Nekem azonnal a „Kramer vs. Kramer” című Dustin Hoffman, Meryl Streep film jutott eszembe a „Polar Bear” végén – azon túl, hogy a témájában hasonló, a tetszésében is, mert a „Kramert” is nagyon szerettem anno. Pedig kamasz fejjel azért nehéz volt megfogni az embert egy ilyen drámával, de engem akkor sikerült – és most is átütő élményként emlékszem vissza rá. :sör:

Mint mondtam, a „Polar Bear” témája erősen hasonló, de mégis más – itt az apa mániás depresszióval küzd (kezelik, és saját erejéből is próbál dolgozni rajta), míg az anya (Zoë Saldana) azért/azon dolgozik, hogy lányaikat eltartsa, felnevelje, megóvja őket férje „nehezebb időszakaitól”, és megmentse a férjét, és lehetőleg a házasságát is.

Igen, ebből, amit leírtam, talán az jön le, hogy Zoë Saldana a főszereplő, de nem így van: a film az apára és a két lányára fókuszál.

Ugyanis az anya a pénz és a magasabb végzettség megszerzése miatt kénytelen egy másik városba menni tanulni, és a lányokat a javulás-gyógyulás útjára lépett, de azért még önmagával küzdő férjére hagyni.

Ennek a közös életnek a küzdelmeit, minden örömét-bánatát kísérjük figyelemmel – és az eredmény egy végtelenül szimpatikus, szerethető, megindító történet, amin az ember nevet és sír egyszerre.

:respect:

Nagyon szerettem ezt a filmet, számomra igazán emlékezetes alkotás lett.

Jó szívvel ajánlom. :sör:

The End of the Tour – A turné vége & Sicario – A bérgyilkos

 The End of the Tour – A turné vége

 

Igazából… nem tudom, mit mondjak… vagy hogyan mondjam…

Nagyon nagy hatású film. :respect:

Az ember először csak nézi, és várja két nagyon okos íróember szellemi párbaját, összefeszülését – és várja, hogy „hú, a végén majd biztos lesz egy nagy reveláció! egy csattanó, hogy hű, meg hahhh!”.

Aztán nézed, nézed, és eleinte úgy vagy vele „hadd mondja csak ez a két beképzelt, nagyképű kultúrsznob! csak jártassák a lepénylesőjüket, verjék a nyálhabot a nyelvükkel: _én_ úgyis több/jobb/okosabb/erősebb/szerényebb ;-) vagyok náluk!”.

…ezek meg mondják, aztán néha csak nagyokat hallgatnak.

És észre sem veszed, hogy elhallgat-elhallgatott az agyadban a lenéző kultúrsznob :-P – mert rájössz, hogy valójában te vagy az… :-PPP –, és egyre inkább elbűvöltebben nézed/hallgatod ezt a két íróembert…

Pedig nem mondanak ám „nagyokat”! Nem tódítják-lódítják a mindentudást a képedbe, nem mondanak magvas egysorosokat, vagy körmönfont körmondatokat… és mégis, amit mondanak, az valahogy… piszokul elgondolkoztat.

Talán igazán íróként nézve üt ez a film, hogy te is író vagy, és „wannabe…” – valami. Mert szeretnél te is valamit elérni azzal, hogy írsz. És naná, hogy van ilyen! Kell, hogy legyen, különben nem írnál!

És így egészen más füllel, más szemszögből hallgatod-hallhatod a két író párbeszédét.

Sosem rejtettem véka alá, hogy szeretem Jesse Eisenberget :sör: – de arról nem nagyon beszéltem eddig, hogy Jason Segelt meg nagyon nem szerettem. :-P

Már úgy értem, hogy _eddig_. :sör:

Mert Jason Segel marha jó a híres író, David Foster Wallace szerepében. Számomra legalábbis lenyűgözően remekel. :respect:

Talán érdemes megemlíteni, hogy David Foster Wallace és David Lipsky valóban létező személyek, valóban együtt töltöttek öt teljes napot, és valóban léteznek azok a magnókazetták, amire a beszélgetésüket rögzítette Lipsky.

Marha jó film volt, na. :sör:

Volt olyan rész, amit visszatekertem, és újra megnéztem: mert annyira hihetetlenül megérintett. :respect:

A végén pedig a stáblista alatt a Tindersticks „Here” című száma – lúdbőröztető élmény. :thumbsup:

„Come join us in a prayer
We'll be waiting, waiting where
Everything's ending here”

…és ha már a stáblista: van egy „easter egg” is a végén, csak szólok. Totál illik a film milliőjébe. :sör:

Számomra meghatározó, emlékezetes alkotás lett. :respect:

ÁPTUDATE! :-)

Most találtam egy posztot a könyves blogon: Kemény_Lili_fordításában_jön_az_Infinite_Jest!

„Sárközy Bence, a Jelenkor főszerkesztője a Facebookon jelentette be, hogy Kemény Lili lesz az a bizonyos fordító, az Infinite Jest pedig a Jelenkornál érkezik. Mit lehet erre mondani? Soha jobb karácsonyi ajándékot.”
:-DDD

Atomkirályság. :sör:

Ugyanis ez az a könyv, ami körül a „The End of the Tour” cselekménye zajlik, és a film miatt piszokul kíváncsi lettem rá. Erre tessék. :-) :sör:

Sicario – A bérgyilkos

Nem tetszett. :-///

Igazából nem érdekelt benne egyik főszereplő sorsa sem: különösen Emily Blunté, akit amolyan tehetetlen bábuként végigrángattak az egészen. :-/

Josh Brolin, vagy Benicio Del Toro lehettek volna érdekes központi karakterek – de őket meg olyan balladai homályban tartották végig, hogy az embernek esélye sem volt megkedvelni, pláne megszeretni őket. :-///

Úgy gondolom, hogy azért jöhetett be az embereknek, mert illik a Savages, a The Equalizer, és John Wick alkotta erőszakfilmek sorába.

Nekem meg szerintem pont ezért nem tetszett. :-P :-(