Hááát… pár szó egy remek filmről, és két olyan másikról,
amikben több az ígéret, mint a megvalósulás… :-/
Stoker –
Vonzások
István ajánlotta :sör:
Chan Wook-park
(Oldboy,
etc.) rendezte film, amit Wentworth
Miller (Prison Break) írt.
Eeeekkkk… – mondom én erre.
De nagyon gyomorbavágó, zúzós film lett belőle, és teljesen
illik Chan Wook-park
bosszútrilógiájának folyamába – Wentworth
Miller története méltó társa/partnere. :respect:
Ahogy István mondta: „az idegesítő, jellegzetes ázsiai
filmes _elhajlások_ nélküli, teljesen európai/amerikai film”.
A történetről nem nagyon kéne beszélni, mert szépen
előttünk bomlik-nyílik ki az egész, gyönyörűen felépítve… :sör:
A képi világa valami gyönyörűen megkomponált – és a
lélegzetelállító, csodaszép képeket eszméletlenül nyomasztóan ellenpontozza a
végtelenül sötét, és vérfagyasztó történet…
Matthew Goode -ról
én eddig nem nagyon hallottam – de amit ebben a filmben nyújtott, az szinte
hitchcock-i alakítás… És ezzel azt hiszem mindent elmondtam róla. :respect:
Fel kell erre a filmre készülni idegekkel – de látni
kell. :sör:
What We Do in the
Shadows – Hétköznapi vámpírok
Ez 7,6 az imdb-n…?! Eeez…?!
Bakker… Nagyon alacsony az ingerküszöbe akkor
mindenkinek. :-P Szerintem, nektek a Limonádé című magyar szituációs
komédia is bejönne! Ugorjatok már rá, mint tyúk a meleg tak… tak… taktaharkányi
orrváladékra, oké?!
:-PPP
A nyomába nem ér a Shaun of the Dead-nek, a lába nyomát
sem közelíti meg a porban. :-PPP
Az alapötlet pedig nagyszerű, az indítás remek – de onnan
aztán folyamatos lejtmenetbe kapcsolunk, és meg sem állunk a vakond klotyójának
az aljára épített fúrótorony legmélyebb pontjáig. :-PPP
Mert nekem piszokul elegem van már a „lúzerek
szerencsétlenkednek, egyre nagyobb blődségeket elkövetve, egyre nagyobb hülyét
csinálva magukból, és ez a poén, ha-ha”-típusú filmekből/sorozatokból. :suxxx:
Köszi, nekem az effélékkel már tele van a tök… tök…
tökfödőm – és marhára nem találom humorosnak. :-PPP
Nézzétek, ha akarjátok, de én, amikor erre a filmre áldozott
időmre gondolok, Stan bácsi
véleményét osztom a Gravity Falls-ból
(s02e06 Rémségek kis ajándékboltja),
amit akkor mondott, amikor kénytelen volt megnézni Mabel kedvenc (infantilis) filmjét:
„Hát, kilencven perccel közelebb kerültem a
halálhoz.”
:-))))
Rigor Mortis
Justin ajánlotta :sör:
…de nálam nem verte át a falat. :-/
Egyrészt túl besza… túl beijesztős volt a félénk, óvodás
lelkemnek ;-) másrészt, amikor már kezdtem ráérezni a bukéjára – úgy éreztem,
hogy szétesik-szétmállik az egész, mint a torta, amibe az óvodás kisgyerek
belemarkol-beletapicskol. :-/
Pedig külön-külön mindenkinek a története érdekes lett
volna: a Főhős srácé, a fürdőköpenyes, láncdohányos szellemvadászé, a fekete
mágusé, a magányos (félőrült) anyáé, és a fehér hajú kisgyereké, az
ikerszellemeké…
De ahogy „össze lettek eresztve”, az egész egybe lett „katyvasztva”,
valahogy nem felerősítették, és kiegészítették egymást, hanem mindegyik
személyes dráma… elsikkadt, elfonnyadt… elhalt…
A végén volt egy oltári jó fantasy-hirig a folyosón – de azt
igyekezett a felirat is kellően érthetetlenné igázni, másrészt a készítők is
úgy voltak/lehettek vele, hogy „mi fél szavakból is megértjük egymást,
havernéző!”. Nos, csöndesen jelentem innen a végekről, hogy ez nem így történt,
apafejek… :-P
A „végső” lezárás meg visszamenőleg is szemenköpte azt,
ami korábban jó volt – és én a végén azt nyögtem magam elé: „ez egy elmebeteg
faxság volt…”. :-PPP
Mondjuk, ez sem így van azért, mert tényleg voltak nagyon
jó pillanatai a filmnek – csak az egész nem állt össze, és a végére meg…
szóval, a vége aztán végképp nem sikerült. :-///
Kár érte. :shameonthem:
:-/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése