Prisoners – Fogságban

Van olyan, amikor elég.

Van olyan, amikor a hányinger kerülget az undortól, és van olyan, amikor úgy érzem, hogy fojtogat a kegyetlenség képi ábrázolása.

Van olyan, amikor az emberi aljasság megjelenítése túlmegy azon a határon, amit még képes vagyok tolerálni.

Ezt éreztem a Prisoners megtekintése után.

…és még egy órát néztem a tévét, hogy valamilyen szinten megpróbáljam „kimosni” az agyamból ezt az… „élményt”.

Mert lehet ezt szvsz úgy ábrázolni is, hogy ne csak az ocsmányság maradjon meg utána az emberben.

Van erre példa a filmtörténelemben.

Mert bármennyire is akartam tiszta szívemből letagadni a neten olvasott analógiát, miszerint a Prisoners olyan, mintha a Killing lenne, 2,5 órában – tagadhatatlan a hasonlóság.

Mégis, a Killing nem tolakodott ilyen gusztustalanul az arcunkba, és nem próbálta sáros-vérmocskos, szöges bakanccsal letaposni a torkunkon a nyers, zsigeri gonoszságot. Hiába volt mindig borús az ég Seattle-ben, valahogy mindig ott volt benne, hogy egyszer ki fog sütni a nap…

A Prisoners nem ennyire engedékeny: itt az eső után zivatar jön, aztán felhőszakadás, hóvihar… azután pedig talán a Világ vége.

 

Én nagyon szerettem a rendező, Denis Villeneuve korábbi filmjét, az „Incendies – Felperzselt föld” –et, pedig az sem volt egy „könnyed filmélmény”.

Nagyon szeretem Jake Gyllenhaal korábbi filmjét, az „End of Watch – Az utolsó műszak”-ot pedig az is az emberi lélek legmélyebb bugyraiba visz.

Mégsem tudom szeretni a Prisoners-t.

Nem is akarom. Szeretném inkább elfelejteni.

Amikor látod, hogy az emberi gonoszság és aljasság milyen méreteket képes ölteni; amikor látod, hogy egy jó ember hogyan süllyed egyre mélyebbre, és olyan üldözőből, akiért kezdetben szorítottál, olyan taszítóvá válik, mint az aljas, akit üldözött… Az azért elég kegyetlen gyomros.

„Makes people lose their faith. Turns them into demons like you.”

Ez akár a film mottója is lehetne.

 

És nem a hívő keresztény ember üvölt és sír fel bennem ezt hallva – hanem csupán az _ember_.

Aki nem akarja elfogadni, hogy állattá is aljasulhatunk, egymás után, mint a veszett kutyák.

Ha nem lenne bennem Istenbe vetett hit, akkor is lenne _emberbe vetett_ - amit akkor sem engednék el, ha szöges-sáros bakanccsal taposnának a torkomon.

Mert nem lehet, hogy ilyen elégedett, ocsmány tort üljön felettünk az elaljasodás.

Hányok attól, hogy mostanában számtalan film és sorozat üzenete ez: a gonoszság úgyis eluralkodik, a rossz úgyis győzedelmeskedik, úgyis pokolra jut mindenki.

(Nem akarok most címeket sorolni – pedig tudnék…)

Ha egyedül maradok, akkor sem fogom ezt elfogadni.

Torz, beteg, aljas, ocsmány képet mutat a világról, és a benne élő emberekről a Prisoners – és utána minden jó érzésű szülő rettegni fog attól, hogy az utca túloldalára átengedje egyedül a gyerekét.

Biztos kell ez. Persze.

Egy nyomorult híreket nem lehet végighallgatni anélkül, hogy legalább egy Kolumbiában szakadékba zuhant buszról, és harminc halottról ne adnának hírt. Az USÁ-ban elvileg minden városban él egy sorozatgyilkos. Európában naponta találnak pincében állatként tartott embert. És nincs olyan nap, amikor ne derülne fény gyermekeket ért aljasságra. Tolják az arcunkba ezerrel a való élet borzalmait.

Biztosan kellett ez a film is, hogy teljes legyen a kép. Biztosan.

Mondjuk, szerintem annyira azért nem biztosan…

Az ilyen szintű mélység ábrázolása már nem „tanító-nevelő” jellegű, nem „érdekes”, legkevésbé „szórakoztató”.

Utoljára a „Prince of Darkness – A sötétség fejedelme” volt rám ilyen gyomorfelfordító, napokig vele rémálmodó hatással. Pedig az a film számomra maga volt a nyers, zsigeri, ördögi iszony.

A Prisoners képes volt ugyanezt emberi lényekből kihozni…

Én nem ajánlom ezt a filmet senkinek.