„In the old days, the land felt a great emptiness. It was waiting... waiting
to be filled up... waiting for someone to love it... waiting for a leader.
And he came on the back of a whale... A man to lead a new people. Our
ancestor, Paikea.”
Egy régi elmaradás bepótlása…
Emberségről, szeretetről, a múlt tiszteletéről, a jelen
bizonytalanságáról, a jövőbe vetett hitről.
A fafejűen konok, pengeéles nagyapáról, szerető nagymamáról,
helyét kereső apáról, és megfelelni akaró kislányról – akik folyamatos
konfrontációban állnak egymással.
Egy film az életről, egy olyan gyönyörű helyen, ahol az
emberek még sokkal közelebb, sokkal közvetlenebb kapcsolatban élnek a
természettel.
Már vannak nálam „betárazva” ismét „sötét, nyomasztó,
ármánnyal, aljassággal és gyilkossággal” terhelt filmek is, nyugi :-P ;-) – de most
még ilyen lélekemelő filmekre vagyok kiéhezve.
Új-Zélandon, Whangara faluban játszódik a film, ahol a
maorik törzsfőnökei magukat a legendás Paikea egyenes ági leszármazottainak
tartják. Valamint hiszik és vallják, hogy a főnöki vérvonalat az elsőszülött
fiúk viszik tovább.
Itt születik meg a főnök családjában Paikea (Keisha Castle-Hughes)
ikerbátyjával – ám a fiú testvére és édesanyja sajnos azonnal meg is halnak…
Az apa, Porourangi
(Cliff Curtis) elkeseredésében
elhagyja az országot, és a nagyvilágban keresi a boldogulását, és Paikeát a
nagyszülőkre, a főnök Koróra (Rawiri Paratene) és feleségére Nannyre (Vicky Haughton) hagyja.
Koro elkeseredett az elsőszülött fiúunoka halála miatt, és
Paikeára nem néz túl nagy szeretettel.
Paikea pedig elszánt daccal küzd, hogy kivívja nagyapja
szeretetét és elismerését.
„He was calling to the ancient ones, asking them to help him... but
they weren't listening.
So I tried... and they heard me.”
Nagybátyja Uncle
Rawiri (Grant Thomas) a maga
bumfordi módján segít a kislánynak, aki önmagát az ős Paikea méltó letéteményesének
tartja és szeretné, ha a hagyománnyal ellentétben, lányként méltónak találnák a
törzsfőnöki bálnafogra.
Egy szépen építkező, szeretetről, elutasításról, és egymásra
találásról szóló film, ami elgondolkoztat…
Én például azon gondolkoztam el (a Song for Mariont is
ideértve), hogy mi, férfiak, tényleg ennyire fafejűek és konokok lennénk…?!
Minél idősebbek, annál begyepesedettebbek…?!
Jó, hogy „öreg kutya már nem tanul új trükköket”… de hogy az
empátia és a megbocsátás – és a saját hülyeségünk belátása tényleg ilyen messze
(fog) áll(ni) tőlünk…?!
…és a legnagyobb bajom ezzel az, hogy… teljesen hihető, hogy
tényleg ilyenek vagyunk/leszünk. :-/
Talán csak akkor mondhatjuk magunkat szerencsésnek, ha áll
mellettünk egy nő, aki szeretettel, de erős kézzel néha oldalba bök bennünket,
amikor már teljesen belelovaltuk magunkat saját felsőbbrendűségünkbe, és
mindent jobban tudásunkba…
…és akkor rájövünk, hogy mennyire szükségünk van a többi
emberre, és hogy mennyire tehetetlenek vagyunk, ha nem jönnek a segítségünkre.
„- Get the men!
- They're stuffed! Half of them have been up all night.
- They'll do it for you!”
Csöndes, szép film a Whale
Rider – gyönyörű tájakon játszódik, és valódi, hús-vér szereplők tűnnek fel
benne.
…valahogy, úgy el tudnám képzelni magam, ahogy egynehány
évet eléldegélek Whangara gyönyörű falujában…
(Klikk a képre - megéri.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése