Low Winter Sun s01e01-e03

Kivártam, hogy mikor írjak erről a soriról, mert nagyon vegyes érzelmeim voltak/vannak vele kapcsolatban.

Gondoltam, megnézek három részt, és akkor eldől, hogy széna-e, avagy szalma…

De, nem dőlt el, sőt… Több a kétségem, mint korábban. :-/

Egy viszont biztos: a következő részt is nézni fogom.

Ugyanis az alapfelütés nagyon erős: Frank (Mark Strong) és Joe (Lennie James) megölik Brendant (Michael McGrady).

A cselekedet igazi súlyossága pedig abban rejlik, hogy mindhárman rendőrnyomozók…

A film főszereplője Frank, akit Mark Strong nem túl erősen, de hűvös profizmussal hoz.

Ő lenne az a bizonyos „jó zsaru”, akinek nagyon erős személyes indíttatása volt ahhoz, hogy a kollegáját megölje.

Ellenben segítőtársa, felbújtója, Joe – na, ő a „rossz zsaru”, akiről hamarosan kiderül, hogy a gyilkosságban nem „pusztán” segített Franknek, hanem nagyon is az ő érdekeit szolgálta, sőt, az sem véletlen, hogy éppen Franket rántotta be ezzel a gyilkossággal maga mellé…

Az első két rész nekem határozottan tetszett: a macska-egér játék, az összenézések, a „tudom, hogy tudod” feeling, ahogy érezni, ahogy a tettestársak között gyökeret ver a kétely és a gyanakvás, ahogy mindenki éber, pengeéles tekintettel figyeli a másikat.

Ám van egy másik szál a filmben, a James Ransone által megformált feltörekvő bűnöző Damoné – ami szvsz nagyon unalmas eddig… :-/

Elsőre úgy jött le, hogy komoly kapcsolat van/lesz Damon bandája és a meggyilkolt Brendan között, de a második-harmadik részekben ennek már nyoma sincs – és sajnálatos módon önállóan nem áll meg a lábán ez a vonal. :-/

Néha úgy érzem, hogy nagyon jó ez a sorozat – néha meg úgy, hogy nagyon gagyi… és ez nem túl jó ómen. :-///

Ráadásul most, a harmadik rész végén, nem tudtak dobni valami húzó cliffet, valami jó kis WTF momentumot, hogy húzzák-rántsák magukkal az egyszeri nézőt.

Viszont a pusztuló, egyre kihaltabb Detroit, a „Rock City” ad egy nagy pluszt az élményhez.

És nekem nagyon bejövős a sorozat (36 mp-es) intrója is:

 

Katicámmal közösen nézzük, és folytatni is fogjuk – de nem vagyunk teljesen meggyőzve… ha mondhatom ezt.

Talán csak azért nézzük, mert nincs jobb átívelő, nyomozós sorozat a placcon… :-///

(A feliratok.hu-t naponta nézem, de oldalakat tudnék scrollozni, hogy eljussak egy értelmes-érdemes filmhez… :-/// Elég vérszegény a felhozatal, szvsz.)

Movie 43 – Botrányfilm & Iron Man 3. – Vasember 3.

Movie 43 – Botrányfilm

Egy igazi elvetemült geg- és szkeccsparádé: amikor a lovak közé dobják a nyerget, a patkót, az ekhót, a szekeret, a lőcsöt, a petrencésrudat, a zablát és a zabolát, meg a részeg kocsist és a… áááhhh, hagyjuk ;-) – szóval, amikor minden közreműködő eldobja az agyát. Be a lovak közé. :-DDD

Fájdalmas, kegyetlenül durva, övön aluli, véresre horzsoló poénok tömkelege – amit a jóérzésű, entellektüel nézők többsége természetesen nem tud értékelni, sőt, akár még megvetéssel és lenézéssel is tud illetni.

Szerencsére(?!) én és rajtam kívül még jónéhányan (Pooka, ColdW) nem vagyunk oly’ annyira „jóérzésűek”… :-DDD

Elképesztő, hogy jónevű hollywoody színészek tömkelegét képesek voltak a producerek rávenni egy ilyen elmebetegségre. :-)))

Mert hogy Stephen Merchant, Johnny Knoxville, Jason Sudeikis és Seann William Scott benne van egy ilyen eszelős, durvulós ökörködésben, az még rendben is van… :-)))

…de Dennis Quaid, Hugh Jackman, Kate Winslet, Richard Gere, Halle Berry és Gerard Butler is bevállal egy… _ilyet_... az azért döbbenet. És elismerés! :-DDD :respect:

Botrányos ökörbaromság – a szó jó értelmében véve. Ha egy ilyen szóösszetétel kapcsán egyáltalán lehet ezt mondani… :-)))

Aki vevő az elvetemült, hajletevős, (lovak közé ;-)) agybedobós poénokra, az ki ne hagyja! :sör:

A többiek pedig felemelt állal, orral, kocsirúddal ;-) ballagjanak tovább a tökéletes, emelkedett entellektüelségbe vezető úton…:-P ;-)

Iron Man 3. – Vasember 3.

Nem szeretem az „amcsi szuperhíró múvikat”. Nem és kész.

Ha nem lenne egy lassan 10 éves srác a családban, eszem ágában sem lenne ezekkel tölteni az időmet. (Bocsi, de a Transformers és a Pacific Rim véletlenül sem tartozik ebbe a körbe! Az a rögvalóság, a valódi élet vérverejtékes küzdelme – úgyhogy azokat nyugodtan szerethetem! :sör: :cool: :-DDD )

Szóval, Dávid miatt újra és újra totál egyvágányú, sablonos szuperhírós filmeket vagyok kénytelen nézni – így került sor a Vasember 3-ra.

Te… emberek… valahogy… egészen elment ez a marhaság. Persze, szódával – de azért elment, és nem feküdte meg a gyomromat.

Talán azért, mert kevesebb volt benne a zászlólobogtatós, melldöngetős, übermensch, amcsi győzelmi mámor és diadalmenet…

Nem azt mondom, hogy emberközeli, netán „emberi” lett volna… de valamit levetkezett az engem oly annyira irritáló felsőbbrendű, arcoskodó, tenyérbizsergető menőcsávó-feelingből.

Nem, nem csavarodtam rá a folytatásra, és nem, nem várom tűkön ülve, hogy Benjamin Géza Affleck-Boldt mikor ölti már magára a ciki, fekete gumiruhát…! :höhöhö:

…de azért…

Egynek elment, na.

;-)

Los Amantes Pasajeros – I’m So Exited! – Szeretők, utazók

Nos… igen. :-DDD

Mert vannak olyan humoros, „comedy” jelzővel feldíszített filmek, amiken el se nagyon tudok mosolyogni… vagy inkább sírni szeretnék… :-/

Másoknak meg az jön be, és hahotázva mesélik belőlük a poénokat – én meg értetlenül nézek, hogy „és ebben meg mi a vicces?!”.

A Los Amantes Pasajeros pedig éppen az, amit én tele szájjal képes voltam végigröhögni, és a térdemet csapkodtam :-DDD – de teljesen megértem, hogy másnál meg a biztosítékot csapkodja (ki) ez a film…

 

Ugyanis meglehetősen… hm… „erősek” a poénjai, határozottan szexisták, és… durván homoerotikusak. :-DDD

Javaslom, hogy a homofóbok messzire kerüljék ezt az alkotást ;-) – de akik bírják/bírták a „La Cage Aux Folles – Őrült nők ketrece” típusú filmeket, szerintem azoknak be fog jönni… mégha ez azért jóval… hm… „merészebb” poénokkal is operál. ;-) :-)))

A szereposztás valami eszméletlen: a három meleg utaskísérő már akkor humorforrás, ha csak szimplán megjelennek… és ráadásul nem is tudnak „csak szimplán megjelenni”. :-D

A Joserrát életre keltő Javier Cámara (ő volt Rafi a Torrentében), a Fajast alakító Carlos Areces, és az Ulloát megformáló Raul Arévalo valami fergeteges hármast hoznak, akik nem csak szövegükkel, de viselkedésükkel is eszméletlen poénokat szolgáltatnak. :-D :sör:

A többiek is nagyon jók, szó se róla: Lola Dueñas, Cecilia Roth, Hugo Silva, Antonio de la Torre, José Mária Yazpik – respect!

…de azok hárman nem csak viszik, de… szvsz el is lopják a showt. :-)

Őszintén szólva, most kezdhetném sorolni/idézni a poénokat, de leírva korántsem lehetne azokat annyira élvezni, mint ahogy a filmben ütöttek, ezért inkább bele sem kezdek.

A néha már-már szoftpornóba hajló jelenetek láttán ;-) többször is emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez egy Pedro Almodóvar film… :-)

…de úgy vagyok vele, hogy a Mester most aztán… elengedte magát, és az „istrángot gyeplőt a lovak nyakába dobva”… teljes erőből, gátlástalanul ökörködött. :-DDD

És szerencsére a manapság oly divatos, álszent, és szemforgató „polkorrektség” olyan távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől – így aztán felhőtlen lehet a műélvezetünk. :-DDD

Nagyon sokat röhögtem – régen tudtam ennyire felszabadultan nevetni egy filmen. :respect:

Whale Rider – A bálnalovas

„In the old days, the land felt a great emptiness. It was waiting... waiting to be filled up... waiting for someone to love it... waiting for a leader.

And he came on the back of a whale... A man to lead a new people. Our ancestor, Paikea.”

Egy régi elmaradás bepótlása…

Emberségről, szeretetről, a múlt tiszteletéről, a jelen bizonytalanságáról, a jövőbe vetett hitről.

A fafejűen konok, pengeéles nagyapáról, szerető nagymamáról, helyét kereső apáról, és megfelelni akaró kislányról – akik folyamatos konfrontációban állnak egymással.

Egy film az életről, egy olyan gyönyörű helyen, ahol az emberek még sokkal közelebb, sokkal közvetlenebb kapcsolatban élnek a természettel.

Már vannak nálam „betárazva” ismét „sötét, nyomasztó, ármánnyal, aljassággal és gyilkossággal” terhelt filmek is, nyugi :-P ;-) – de most még ilyen lélekemelő filmekre vagyok kiéhezve.

Új-Zélandon, Whangara faluban játszódik a film, ahol a maorik törzsfőnökei magukat a legendás Paikea egyenes ági leszármazottainak tartják. Valamint hiszik és vallják, hogy a főnöki vérvonalat az elsőszülött fiúk viszik tovább.

Itt születik meg a főnök családjában Paikea (Keisha Castle-Hughes) ikerbátyjával – ám a fiú testvére és édesanyja sajnos azonnal meg is halnak…

Az apa, Porourangi (Cliff Curtis) elkeseredésében elhagyja az országot, és a nagyvilágban keresi a boldogulását, és Paikeát a nagyszülőkre, a főnök Koróra (Rawiri Paratene) és feleségére Nannyre (Vicky Haughton) hagyja.

Koro elkeseredett az elsőszülött fiúunoka halála miatt, és Paikeára nem néz túl nagy szeretettel.

Paikea pedig elszánt daccal küzd, hogy kivívja nagyapja szeretetét és elismerését.

„He was calling to the ancient ones, asking them to help him... but they weren't listening.

So I tried... and they heard me.”

Nagybátyja Uncle Rawiri (Grant Thomas) a maga bumfordi módján segít a kislánynak, aki önmagát az ős Paikea méltó letéteményesének tartja és szeretné, ha a hagyománnyal ellentétben, lányként méltónak találnák a törzsfőnöki bálnafogra.

Egy szépen építkező, szeretetről, elutasításról, és egymásra találásról szóló film, ami elgondolkoztat…

Én például azon gondolkoztam el (a Song for Mariont is ideértve), hogy mi, férfiak, tényleg ennyire fafejűek és konokok lennénk…?! Minél idősebbek, annál begyepesedettebbek…?!

Jó, hogy „öreg kutya már nem tanul új trükköket”… de hogy az empátia és a megbocsátás – és a saját hülyeségünk belátása tényleg ilyen messze (fog) áll(ni) tőlünk…?!

…és a legnagyobb bajom ezzel az, hogy… teljesen hihető, hogy tényleg ilyenek vagyunk/leszünk. :-/

Talán csak akkor mondhatjuk magunkat szerencsésnek, ha áll mellettünk egy nő, aki szeretettel, de erős kézzel néha oldalba bök bennünket, amikor már teljesen belelovaltuk magunkat saját felsőbbrendűségünkbe, és mindent jobban tudásunkba…

…és akkor rájövünk, hogy mennyire szükségünk van a többi emberre, és hogy mennyire tehetetlenek vagyunk, ha nem jönnek a segítségünkre.

„- Get the men!

- They're stuffed! Half of them have been up all night.

- They'll do it for you!”

Csöndes, szép film a Whale Rider – gyönyörű tájakon játszódik, és valódi, hús-vér szereplők tűnnek fel benne.

…valahogy, úgy el tudnám képzelni magam, ahogy egynehány évet eléldegélek Whangara gyönyörű falujában…

(Klikk a képre - megéri.)

Song for Marion (Unfinished Song) – Dal Marionnak

…mert van, amikor az ember torkig lesz az aljassággal, a kegyetlenséggel, a gyilkossággal és a halállal.

…és az ilyen sötét dolgokat témául választó filmművészeti alkotásokkal.

Ilyenkor kell valami szívet melengető… valami felemelő… valami, ami tényleg azt sugallja, amit Dylan Thomas verse mond: „And Death Shall Have No Dominion”.

A Song for Marion egy igazi szívet melengető, lélekemelő alkotás – amit látva az emberen nem a nihilizmus és a fatalizmus lesz úrrá, nem fájdalmas üresség tölti el… hanem a remény, és az öröm.

Kellenek ilyen filmek is – nagyon kellenek, szvsz.

Nem akar ez a film világot váltani, nem mond friss és magvas igazságokat, nem pszichológiai szócső, és nem morális esettanulmány.

Két idős ember története, az egymás iránti elkötelezettségük és szerelmük története, a rideg elzárkózás és az őszinte nyitottság, a keserű harag és az egymás iránt érzett szeretet története.

Talán azért tetszett nekem annyira, mert teljesen azonosulni tudtam a Terence Stamp által megformált, mogorva és emberkerülő Arthurral – ha megérem azt a szép kort, tartok tőle, hogy én is hasonló öregemberré fogok válni… bááár… lehet, hogy már most olyan vagyok. :-/ :-S

Szerintem Terence Stamp eszméletlen jól hozta a karaktert: minden rezdülését élveztem, és minden tette, mozdulata, arcizomrándulása hihető és életszerű volt. Életre keltette Arthur figuráját. :respect:

Nagyszerű volt a két női főszereplő is, akik azt képviselték a filmben, amit a nők az életben is jobban tudnak, mint a fafejű, csökönyös férfiak: a feltétel nélküli szeretetet, az őszinte, érdeklődő nyitottságot, és a megbocsátást.

Vanessa Redgrave csodálatos volt Marionként – de a lelkes, életörömmel teli Gemma Arterton is nagyszerűen alakított. :flowers:

Akiket még mindenképpen meg kell említenem, ők Marion és Arthur fia, James, és unokájuk, Jennifer. Őket az általam nagyra becsült Christopher Eccleston és az aranyos Orla Hill formálják meg. :thumbsup:

A történet nem tartogat számunkra különösebb meglepetéseket: nagyjából az történik, amire az alapfelállás megismerésekor számítunk.

De azt mondom, hogy itt nem a befejezés, a film vége az, ami számít – hanem az Út, ahogy eljutunk oda… :respect:

Ha van kedvetek ebben a tipró-taposó, emberséget feledő, rohanó világban egy másfél órára megállni, és rácsodálkozni olyan értékekre, amikről azt hittük, talán már nem is léteznek… akkor érdemes rászánnotok az időt a Song for Marionra. :thumbsup:

 

The Field of Blood s01e01-e02

„Dead men naked

They shall be one

With the man in the wind

And the west moon.

When their bones are picked clean

And the clean bones gone”

Igazából nem tudom, miféle kategóriába lehetne húzni ezt a… Field of Blood-ot.

Mert azért erős túlzás lenne, ha ráaggatnánk a „minisorozat” jelzőt, a maga két részével…

…és ezt tartom még akkor is, ha van már máso… izé… csak ne mondjam már, hogy „második évad”!… szóval, van már újabb két rész belőle.

Mondjuk úgy, hogy ez egy egész estés film – amit kétfelé szedtek. De hogy akkor már mindjárt „sorozatnak” számítana…?! Na, ne vicceljünk már… :-P

De az imdb-n úgy van fent, hogy „TV Series” meg úgy, hogy „Season 1” és „Season 2” – így kényszerűségből maradok ennél az analógiánál. :-/

Ha valakinek (remélem: mindenkinek!!) megvolt a szerény, nyomott véleményem szerint brutális(an jó) három részes „Red Riding” sorozat (1974, 1980, 1983), akkor neki talán mond valamit, hogy nekem a Field of Blood alatt többször is az jutott az eszembe.

Nem volt _annyira_ komor, sötét, kegyetlen, és aljas, mint a Red Riding… de az ösvény, amin halad(t), ugyanazokkal a véres, hátborzongató kövekkel van kirakva – és emberi aljassággal van övezve.

A film főhősnője a fiatal újságíró gyakornok, Patricia „Paddy” Meehan, akit a szerintem rendkívül helyes és szerethető Jayd Johnson formál meg. (Igazából annyira szépnek találom őt, hogy személyes sértésnek vettem, hogy a film folyamán végig „lekövérezik” és „ledagadtozzák”… :-( )

A film 1982-ben játszódik, Glasgow-ban, főként a Glasgow Daily News újság szerkesztőségének háza táján – egy három éves kisfiú meggyilkolásának kapcsán.

Bitang egy felütés – húsbavágó, gyomrot felfordító téma…

Paddy mellett zúzós-karcos angol színészek keltik életre a karaktereket: David Morrissey – aki akkor sem tudna rosszul játszani, ha direkt akarna :thumbsup: ; Peter Capaldi – aki keveset szólt, de amikor játszott, senki nem tudott mellette labdába rúgni :respect: ; és az általam eddig nem ismert Ford Kiernan – aki úgy hozta a tenyérbemászó McVie-t, hogy legszívesebben bevertünk volna neki egyet. :-) :sör:

A fiatal újságíró gyakornok nyomozása olyan nyomasztó és sötét, olyan szívet dermesztő vizekre visz, hogy egymás után azonnal megnéztük mind a kettőt.

Így sem tudtunk elégedetten felkelni a képernyő elől: mert az ügy olyan sötét és aljas volt, hogy hiába sikerült „megoldani”, a történések még órákig nyomasztottak bennünket…

De az biztos, hogy nézni fogjuk a… ehh… a „következő évadot” :-P is.

Mert zúzós egy film volt. :respect:

„Though lovers be lost

Love shall not.

And death...

Shall know no dominion.”