Tokyo Ghoul s01 & Overlord s01

Nemrégiben olvastam a sorozatjunkie-n egy cikket „Animék mostanság?” címmel. :sör:

Már a jó múltkor is nagyon örültem az „Anime: melyikkel kezdjem?” című posztnak – és annak a cikknek, valamint természetesen  a hozzászólóknak :sör: köszönhetően fedeztem fel magamnak az „Attack on Titan”-t. :thumbsup:

Szóval, kösz Winnie, hogy időről-időre felbolygatod ezt a dolgot. ;-) :sör:

A februári cikk alatti hozzászólásokból szemezgetve a címben említett két szériát csíptem ki magamnak, és elmondhatom, hogy az egyik brutálisan bejött  – a másik meg inkább ígéret maradt…

Bár a „brutálisan bejött”-höz hozzátartozik, hogy nálam még mindig (eddig…) a „Titan” maradt a numero uno. :sör:

(És nem, a filmváltozat nem tetszett :-/ néztem-nézegettem… aztán kikapcsoltam. :-((( )

Tokyo Ghoul s01

Huhhh… Nagyon ütős volt, nagyon véres és nagyon brutális. :eeekkk: Már az elején tudtam-vártam, hogy ez lesz, ezért mertem is remélni, hogy amolyan „felnőtteknek szóló” animét fogok ki.

De amennyi gyerek és ijfú/fiatal felnőtt karakter volt benne, szvsz ez is megmaradt „young adult” szinten, amit azért egy kicsit csalódásként éltem meg: ám egyébként meg teljesen normális, hogy egy _animét_ (ember! egy animét! :-) ) nem a 40 fölötti, „gyermeklelkű, rajzfilmrajongó, félig infantilis” vénekre lőjenek be. ;-)

Ám korántsem bántom ezért a szériát! Elég komoly, néha már-már horrorba forduló képi világával, és döbbenetesen mély, morális és erkölcsi vívódásaival a gyermek/ifjú felnőtt szereplők ellenére inkább az „old adult” :-P nézők lehetnek igazi befogadói ennek a szériának, ami jóval többről szól, mint puszta, véres hentelés. :respect:

Na, most akkor young vagy old adult? Döntsem már el végre… :-P ;-) Oké: legyen mégis – a rengeteg tizenhuszonéves karakter ellenére – jobban az idősebbeknek szóló: egyrészt véressége, másrészt morális kérdései, nyomasztó miliője miatt. :sör:

Most, hogy ez ilyen jól megbeszéltem magammal :-P ;-) talán köhöghetnék végre pár szót a szériáról is. :-)

Tokióban (naná, hogy ott! :-P ;-) ) az emberek napi szinten együtt élnek a ghoul bűncselekményekkel, és – tudtukon kívül – a ghoulokkal is, akik elrejtik valódi mivoltukat, és elvegyülnek.

Ám mivel a ghoulok _csak_ emberhússal tudnak táplálkozni, így vannak a „békés egymás mellett élésben” némi nehézségek.

Különösen úgy, hogy vannak ghoulok, akik konkrétan az „élelemforrás” (aka. az emberek) feletti uralomra törnek – míg mások megpróbálnak beilleszkedni az emberi közösségbe, és napi táplálékforrásukat nem gyilkolással, hanem… hm… „egyéb módokon” beszerezni.

Ebbe a szubkultúrába kerül be főhősünk, Kaneki, aki egy műtét után vesz észre magán furcsa jeleket, és hamarosan rádöbben, hogy félig ghoullá változott, és korábbi (emberi) életének vége.

Így kerül be az Anteiku kávéházba, ami egyfajta menedéke a beilleszkedni kívánó, vagy éppen menekülő-bujkáló ghouloknak, ahol ember és ghoul egyaránt megfordul.

Kaneki hamarosan megismeri az Anteiku ghouljait, valamint a speciálisan ghoulokra vadászó különleges szervezetet, a „Comission of Counter Ghoul”-t, vagy másnéven a „Gerléket/Galambokat”.

…és végül természetesen megismeri az emberek leigázására törekvő ghoulok szervezetét, „Aogiri Tree”-t is.

 

Igazából nem nagyon érdemes mást mondani az alapfelálláson kívül. Talán csak még annyit, hogy nem egy „egyvágányú” a sztori, és a nézőpontváltásokkal jó pár karakter motivációit megismerhetjük, amik egészen új megvilágításba helyezik a tetteiket – sőt, menet közben korábban még „fixen jónak” vagy pont „fixen rossznak” _elkönyvelt_ szereplőkről változik meg a véleményünk: és ezt roppantul élveztem. :sör:

Nagyon remek kis széria, pörgős-nyomasztó-izgalmas – néha kényszerítenem kellett magamat, hogy a részek végi cliff ellenére SE nyomjam rögtön a következő részt, hanem menjek végre aludni… :-)

 

De így is volt olyan, amikor 3-4 rész egyszerre „szaladt le a torkomon”, mert nem lehetett abbahagyni! :thumbsup:

Már beszereztem a második évadot is: folytatom tovább.

Kell-e ennél nagyobb elismerés?! ;-) :sör:

 Overlord s01

 

Nagyon remek felütés, marha érdekes alaphelyzet: egy fantasy rajongó (netalán szerepjátékos, vagy gémer) részére igazi lubickolás – ám mégis úgy érzem, hogy a java még benne maradt a témában, és igazából csak egy el(túl?)nyújtott felvezetést kaptunk.

Egy Yggdrasil nevű számítógépes, online, fantasy-szerep-kalandjáték (talán az MMORPG a szakkifejezés erre?) utolsó óráját (perceit) éli, és egy Momonga nevű szerepjátékos elhatározza, hogy a szerverek lekapcsolásáig a játékban marad.

Nem is csoda, hiszen a játékban gyakorlatilag a „csúcson” van: egy Nazarick nevű klán vezére, egy brutálisan feltápolt lícs képében.

Főhősünk nosztalgikus szomorúsággal végigjárja a hűséges (és néma) NPC-i körében a vára termeit – majd döbbenettel tapasztalja, hogy a szerverek lekapcsolását követően is „él” a játék: és elképedését látva az NPC-k érdeklődni kezdenek hogyléte felől.

Amitől persze menten leesik az álla…

…ám utána már nyomban elkezdi felmérni a helyzetét, és klánjának minden (szintén irtózatosan feltápolt) NPC „floor guardian”-ját összehívja, és örömmel észleli, hogy azok hűsége és lojalitása töretlen maradt (karaktere) irányába, valamennyien megadóan-behódolva esküdnek fel neki.

 

De persze a játékban Nazarick-on kívüli világ is változhatott, ezért főhősünk óvatosan kezdi felmérni a külvilágot, és megtapasztalni saját erejét, lehetőségeit és korlátait.

Nem is nagyon merülnék bele jobban a leírásba, viszont nagy szeretettel ajánlom minden érdeklődő figyelmébe az AnimeAddicts oldalán lévő Overlord ismertetőt, ami szerintem páratlanul részletes és átfogó. :respect:

Viszont a saját benyomásaimat megosztanám veletek.

Az volt a legnagyobb bajom, hogy olyannak éreztem (az utolsó két rész kivételével) az egész sorozatot, mintha a brutálisan feltápolt, világhódításra méretezett és termett, elit harci gárda mindössze a szomszéd falu meghódítását merné felvállalni… :eeekkk:

 

Oké, én értem, hogy a főhős óvatosan „tapogatja” a korlátait és lehetőségeit, és nem nagyon akar fejjel a falnak rohanni – de a szomszéd falu temetőjében a helyi nekromantával és havercsajával való tökölődés… hááát… legalábbis kiábrándító (ha nem egyenesen unalmas… :-/ ) volt.

Mint ahogy viccesnek találtam a „kalandozóként” való elhelyezkedését is, egyetlen testőrrel: miközben ketten nem pusztán elfoglalhatták volna, de akár földig is rombolhatták volna az egész várost… :-P

Azt hittem, hogy a kalandozás ad valami pluszt a történethez – mint amikor Mátyás király vándordiák képében járja az országot –, de valahogy sehogy sem éreztem benne azt, amit a főhősünk emlegetett, hogy azért fontos, hogy „elterjedjen a neve”. Basszus! Ha megjelenik teljes haderővel, és legyak egy-két sereget, akkor nem terjed el?! Csak akkor, hogy átkíséri a vajákos segédjét a kísértetjárta erdőn?! :eeekkk:

Mintha az oroszlán bolhára vadászna… :-/

Demiurge és Cocytus elhanyagolását meg személyes sértésnek éltem meg. :-PPP

Szvsz ők voltak a két legtökösebb-legígéretesebb „floor guardians”, erre bakker, semmit nem kellett csinálniuk! Totál háttérbe voltak szorítva – el voltak felejtve… :-///

Node! Mindezek ellenére azt hiszem, hogy belevágnék az esetleges második évadba (ha lenne/ha lesz), mert továbbra is érzem a „szunnyadó oroszlánt” ebben a történetben, és azt hiszem, hogy remek összecsapásokra, csatákra, varázspárbajokra lenne még itt lehetőség: hiszen bitang brutális a felvonultatott erő és arzenál. :sör:

Ám persze az is benne van, hogy csak a következő faluig jutnak ott is, és a helyi boszorkányt kell majd elkergetniük egy légycsapóval… :-SSS :-)

Sokat ígért – keveset adott ez a sorozat, de a fene egye meg: akkor is van benne potenciál.

Nem bántam meg a rá szánt időt. :sör:

Phoenix – Phoenix bár & Away We Go – Továbbállók

Két teljesen eltérő műfajú film, de maga nemében mindkettő remek. :sör:

Phoenix – Phoenix bár

Éppen csak véget ért a második világháború, amikor Lene (Nina Kunzendorf) az autóján éppen a kórházba szállít egy gyakorlatilag szétlőtt arcú nőt, Nellyt (Nina Hoss), aki csak valami csodával határos módon maradt életben az auschwitz-i koncentrációs táborban.

Nellyt egy gyakorlott plasztikai sebész veszi a kezei alá, akitől a nő azt kéri, hogy igyekezzék a lehető legjobban rekonstruálni a régi arcát, mert szeretne visszatérni a férjéhez.

Ez a kívánságát sem az orvos, sem a barátnő, Lene, nem támogatják, de Nelly ragaszkodik hozzá.

Így az orvos a lehető legjobban visszaadja Nelly régi arcát, és a nő rögtön szalad is, hogy újra találkozzon a férjével, Johnny-val (Ronald Zehrfeld), aki viszont egyáltalán nem ismeri fel, még így sem.

Nelly-ben egy világ omlik össze, de fogcsikorgatva küzd azért, hogy a férje mégis ráismerjen: ám kiderül, hogy az csupán azért figyel fel rá, mert csak lát némi hasonlóságot benne a volt feleségével, és ezáltal bízik abban, hogy Nelly kellő felkészítés után el tudná játszani a felesége szerepét – így Johnny végre hozzájuthat felesége vagyonához.

És ami a legnagyobb feszültséget okozza ebben a helyzetben: Lene szerint maga a férj adta fel a feleségét, Nellyt a náciknak, amit persze Nelly nem akar elhinni…

…ezért igyekszik minél jobban a férje kedvére tenni, és minél jobban Nellyvé, a régi Nellyvé válni a kedvéért. Még akkor is, amikor maga is megrökönyödik azon, ahogy a férje eltervezi a „nagy hazatérés belépőjét”.

Nelly: „Ez lesz rajtam? Párizsi cipő és piros ruha? Maga szerint így érkeznek az emberek a lágerből? Ezt… ezt senki nem fogja elhinni.”

Johnny:  „Maga is látta milyen emberek járkálnak itt. Hazatérők, sebesültek, megégve, szétlőtt arccal. Senki nem néz rájuk. Senki semmit nem akar kezdeni velük. De a maga arcába bele fognak nézni! És azt majd mondják: ő Nelly! Nelly él! Visszatért és örül! Lenge ruhát vett fel és csodás cipőt, mert örül! …Csak így érjük el, amit akarunk.”

Nyomasztó film, ahogy a néző és Nelly együtt járjuk végig az utat a közös múltban, és egyre nyomasztóbb, ahogy közeledünk a végső revelációhoz…

…de talán az a legnyomasztóbb, ahogy a környezet, a régi barátok, ismerősök reagálnak Nellyre.

Tényleg, mintha senki nem akarna tudni semmit, mintha mindenki legszívesebben homokba dugná a fejét.

Komoly, elgondolkodtató, zavaró és nyugtalanító a film.

Maradandó élmény. :respect:

Away We Go – Továbbállók

Egy babát váró, szeretni való házaspár, szeretni való, kedves, könnyed road movie-ja. :-)

Burt (John Krasinski – The Office) és Verona (Maya Rudolph – The Way Way Back) költözni „kényszerülnek”, ezért végiglátogatják barátaikat és rokonaikat: Phoenix, Tucson, Madison, Montreal, Miami – hátha valamelyik hely (barát/rokon) meggyőzi őket, hogy oda költözzenek, és ott neveljék fel születendő gyermeküket.

Rengeteg jópofa, vagy éppen idegesítő-irritáló helyzet vár rájuk, rengeteg példát (pozitívat és negatívat) látnak, miközben egymást, egymás vágyait és érzéseit is jobban megismerik.

Nagyon szórakoztató film, rengeteg nagyszerű sorozatos arccal (Allison Janney, Melanie Lynskey, Carmen Ejogo, Jim Gaffigan, Josh Hamilton, Paul Schneider), és pár moziszínész remek mellékszereplésével (Catherine O’Hara, Jeff Daniels, Maggie Gyllenhaall) – és számomra a döbbenet, hogy Sam Mendes rendezte az egészet ilyen remekre, akiből ki nem néztem volna eddig egy ilyen könnyed vígjátékot. :shameonme: :eeekkk: :respect:

Egy határozottan kellemes, könnyed, felüdítő élmény volt. :-)

Un cuento chino – Kínai, elvitelre & Le gamin au vélo – Srác biciklivel

Megint két remek, elgondolkodtató, emberi film. :sör:

Érdekesség, hogy mindkettő 2011-ben készült, szóval, megint igazolom, mennyire is nem vagyok „naprakész” blogger. :-P ;-)

De annak nagyon örülök, hogy mostanában valahogy majdnem mindig sikerül jóba nyúlnom. :-)

Un cuento chino – Kínai, elvitelre

Egy argentin-spanyol film, ami Buenos Airesben játszódik, és egy olasz, valamint egy kínai bevándorlóról szól. Micsoda színes alaphelyzet, nem?! ;-) :-)

A film főszereplője a magának való, egyedül élő, különc Roberto (Ricardo Darín – magyarul Borbiczki Ferenc szólaltatja meg), aki olasz bevándorló – és egy napon összehozza a sors a Kínából érkezett Jun-nal (Ignacio Huang), aki egy kukkot sem beszél a mandarinon kívül más nyelven.

Roberto megpróbálja „ignorálni” a szerencsétlen, magára hagyatott kínait, de erre valahogy még az ő kérges lelke sem bírja rávinni, így kénytelen-kelletlen „felkarolja” Junt.

Nagy szerepet játszik még a filmben a nyitott szívű, kedves, egyedülálló Mari (Muriel Santa Ana), aki nem is annyira titokban rajong a szűkszavú, zárkózott Robertóért. :-)

 

Egy nagyon kedves-kellemes, szerethető film bontakozik ki ebből, amin nagyon sokszor lehet derülni – de akad benne jó pár olyan pillanat is, amikor elszorul az ember szíve…

Bevallom, meglepően remek alkotás lett – bíztam benne, hogy kellemes kikapcsolás lesz, de hogy ennyire nagyszerű élményt okozzon, arra nem számítottam. :respect:

Mindenképpen érdemes a rá szánt időre. :sör:

Le gamin au vélo – Srác biciklivel

 

Nagy hatású film – de nem mondom, hogy nem fájt…

Nem mintha „rossz” lett volna, félreértés ne essék! A témaválasztása miatt fájt: a főszereplő „srác” Cyril (Thomas Doret) sorsa miatt fájt. :-(

Ugyanis a fiút apja magára hagyja, és állami nevelőintézetbe adja, de Cyrilnek meggyőződése, hogy a dolog átmeneti, és minden fusztráltságát, konokságát, haragját „latba veti” azért, hogy mielőbb újra apjával lehessen.

Egy szökése alkalmával találkozik a barátságos fodrásznővel, Samathával (Cécile De France), akit valahogy megérint a fiú mufurcsága, elszántsága, és elhatározza, hogy hétvégente magához veszi.

 

Ebből alakul a történet, ami… hááát… nem egyszerű, és nem is könnyen emészthető.

Mert zsigeri és fáj. :-(

Cyrilre sok mindent lehetne mondani, speciel azokat nem, hogy könnyen kezelhető, kedves, barátságos, udvarias…

…de mivel lassan kiderül a néző számára, hogy milyen helyzetben is van, lassan azért elkezdünk valamiféle szimpátiát érezni vele szemben: miközben ő mindent megtesz azért, hogy ezt a szimpátiát kiirtsa belőlünk. :-///

 

A „Short Term 12” című remek mozihoz tudnám hasonlítani – de annak minden könnyedsége, és humora nélkül. Ez a film nem idealizálja, vagy szépíti a dolgokat, és rávilágít, hogy a „megsebzett” gyerekek vadságát és dühét csak türelemmel, és szakadatlan, megingathatatlan szeretettel lehet csak tompítani.

És hogy piszokul nehéz egy mindenre elszánt, leszegett fejű utcagyereket „kihozni” abból a mélységből, ahol van, ahová került…

Fájdalmas alkotás volt – mégis nagyszerű. :respect:

A Walk in the Woods & Infinitely Polar Bear – Életünk Apuval

Két nagyszerű film…! :sör: Nagyon örülök, amikor ilyenekről „kell” ;-) hírt adnom.

A Walk in the Woods

 

Emlékszem, hogy az 1973-as „The Sting – A nagy balhé” volt az első film, amit Robert Redfordtól láttam. És eszméletlenül tetszett. :sör:

De nem akarok, és szerencsére nem is kell belemennem a „régen minden jobb volt”-című keserédesen borongós-vernyogós nosztalgiába, mert „A Walk in the Woods” remekül sikerült alkotás, és nagyon jól áll a 79 éves(!) Robert Redfordnak és a 75 éves(!) Nick Nolte-nak. :respect:

(A rend kedvéért megjegyzem, hogy emlékeim szerint Nick Nolte-t az 1982-es „48 Hrs. – 48 óra” című filmben láttam először… Hja, az évszámok a filmek készítési dátumai, nem pedig az, amikor én láttam azokat! :-P ;-) Mert arra aztán már tényleg nem emlékszem… :-S )

Szóval, remek egy alkotás lett a „Walk” :sör: – én rengeteget röhögtem rajta, aranyos volt, kedves, megkapó, ironikus, karikírozó, és csipkelődő. Imádtam. :respect:

Két öreg (mert azokat is játszanak – legyen ez bármennyire is meglepő ;-) ) nekiindul az Appalache-hegységet átszelő 3500 kilométer hosszú „Appalachian Trail”-nak, hogy bizonyítsanak valamit – leginkább önmaguknak.

Ez a túra eszméletlen sok jópofa kalandot, élményt, rácsodálkozást hoz magával, és a végén a két barát egészen másként tekint már a világra, egymásra, és önmagukra.

Nem nagyon lehet, és nem is kell mást mondani erről a filmről. :sör:

Must see. :thumbsup:

Infinitely Polar Bear – Életünk Apuval

Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire szeretem Mark Ruffalót :respect: végtelenül szimpatikus színész. (Ahogy a pénztárca-elvesztéses esetei mutatják, nagy valószínűséggel a tényleg ilyen a való életben is: ami eszméletlenül ritka, szvsz. :sör: :-) )

Ezt csak azért szögezem le az elején, hogy tudjátok – nekem aligha tud ez az úriember… hm… „mellérúgni” egy-egy alakításával. ;-)

De itt tényleg ;-) remek, na! Megint. :-)

Nekem azonnal a „Kramer vs. Kramer” című Dustin Hoffman, Meryl Streep film jutott eszembe a „Polar Bear” végén – azon túl, hogy a témájában hasonló, a tetszésében is, mert a „Kramert” is nagyon szerettem anno. Pedig kamasz fejjel azért nehéz volt megfogni az embert egy ilyen drámával, de engem akkor sikerült – és most is átütő élményként emlékszem vissza rá. :sör:

Mint mondtam, a „Polar Bear” témája erősen hasonló, de mégis más – itt az apa mániás depresszióval küzd (kezelik, és saját erejéből is próbál dolgozni rajta), míg az anya (Zoë Saldana) azért/azon dolgozik, hogy lányaikat eltartsa, felnevelje, megóvja őket férje „nehezebb időszakaitól”, és megmentse a férjét, és lehetőleg a házasságát is.

Igen, ebből, amit leírtam, talán az jön le, hogy Zoë Saldana a főszereplő, de nem így van: a film az apára és a két lányára fókuszál.

Ugyanis az anya a pénz és a magasabb végzettség megszerzése miatt kénytelen egy másik városba menni tanulni, és a lányokat a javulás-gyógyulás útjára lépett, de azért még önmagával küzdő férjére hagyni.

Ennek a közös életnek a küzdelmeit, minden örömét-bánatát kísérjük figyelemmel – és az eredmény egy végtelenül szimpatikus, szerethető, megindító történet, amin az ember nevet és sír egyszerre.

:respect:

Nagyon szerettem ezt a filmet, számomra igazán emlékezetes alkotás lett.

Jó szívvel ajánlom. :sör: