Shadows in the Sun – Árnyak toszkán verőfényben & Silver Linings Playbook – Napos oldal

Két könnyű kis „csf”… :-) Mert kell néha ilyen is… és családi béke is van a világon, vagy mi a szösz. :-)

Shadows in the Sun – Árnyak toszkán verőfényben

Szeretem ennek a filmnek mindhárom főszereplőjét. :sör:

Joshua Jackson alakítja a fiatal, törekvő szerkesztőt, akit megbíznak azzal, hogy a 30 évvel korábban csupán egy zseniális regényt az asztalra tevő írót, Harvey Keitelt, visszarángassa toszkán visszavonultságából az írógép mellé – és Claire Forlani az író lányát formálja meg.

A történet meglehetősen szélesre taposott ösvényen halad előre, nem tartogat túl sok meglepetést, vagy ilyesmi – de mégis eladja magát. :sör:

Egyrészt: a toszkán táj valami gyönyörű, valami egészen csodaszép.

Másrészt: Harvey Keitel nagyon jó a részben mogorva és beforduló, részben vidám és életigenlő írófejedelem szerepében.

Harmadrészt Joshua Jackson csetlése-botlása is szerethető, és ketten egészen mozgalmas párost alkotnak Harvey Keitellel. Nekem például az éjszakai tehénlopás és a karaoke-est voltak a kedvenceim… :-) :-)

Claire Forlani meg szükséges „rossz” egy ilyen „csf”-ben… :-)

…és akadtak azért nem szándékoltan poénos jelenetek is, amiken jókat derültünk.

Például az, hogy Toszkánában a tévében esténként (még mindig) fekete-fehér olasz filmeket adnak :-) és még mindig (nosztalgia) gőzmozdonyok húzzák a vonatokat… :-)

Oké, oké, hogy Olaszország némely tájai olyan érintetlenek, mintha megállt volna az élet… Node ennyire?! :-)

Nem volt rossz, hogy bántsam – de nem is volt olyan jó, hogy lelkesen dicsérjem. Egynek simán elment. :-P :-)

Silver Linings Playbook – Napos oldal

Ez viszont a végére egészen kellemes élmény lett! :-)

Mondjuk, egy azért jól jött mellé: mégpedig az NFL rajongásom… :-)

Ugyanis így könnyen tudtam azonosulni a Robert De Niro által alakított apával – így sikeresen be is vonódtam a filmbe, különösen annak második felére.

Bradley Cooper alakította Pat éppen kijön nyolc hónap után a pszichiátriáról, és miközben megpróbálja visszaszerezni régi életét és feleségét (aki távoltartási végzést kért ellene…), összeismerkedik a lelkileg szintén nem éppen a topon lévő Tiffany-val, Jennifer Lawrence, és kölcsönösen csiszolva egymást szépen összemelegednek.

Ez azért lehet, hogy a női olvasóimat feldobja – de talán a férfiakat nem annyira: ám! Hoppá! :-)

Ha a férfi olvasó egyben szereti az NFL-t, akkor mindjárt fellelkesül Robert De Niro óriási Philadelphia Eagles rajongásán. 

„My father is the explosion guy. He got kicked out of that stadium he beat up so many people at Eagles games, he's on the exclusion list.”

:-)

Miközben sajnos egy NFL meccsből sem „terhelik” részletekkel az egyszeri, NFL-ért nyilván nem oly’ annyira lelkesedő női nézőt… :-P

Mindegy, jópofa film lett a végére: nevettünk, szerettük, feldobódtunk – igaz, a Kedvesem a tánc miatt, én meg az NFL kapcsán… :-) de lényeg az, hogy mindketten fülig vigyorral álltunk fel a film elől. :-)

Nem dobálóznék sem tojáslabdával :-) sem a nagy szavakkal, de egy egészen kellemes filmélmény kerekedett ki belőle. :sör:

Még az is lehet, hogy nektek is bejön... :-)

The Sessions – A kezelés

Most már csak azon gondolkozom, hogy én találom-e meg állandóan ezeket a filmeket… vagy ők találnak rám? :-)

Újabb nehéz sorsú emberről készült film, újabb többszörösen hátrányos helyzetű, gyermekbénulásos, vastüdős fiatalember/férfi – akinek célkitűzése újra: „A Nő”.

Azon gondolkozom, hogy ez egyrészt a Nők megdicsőítése – hisz’ nincs egyetlen egy még oly’ sérült férfiember, akinek ne a Nő lenne álmai netovábbja; másrészt meg a férfiak egyvágányúságának szatírája: mert mindegyiküknek csak _azon_ jár az esze. Illetve csak Rajtuk, Nőkön. :-)

Mindenesetre, legyen így, vagy akár úgy, ez megint egy határozottan kellemes, szerethető film lett.

Köszönhetően ez szvsz két dolognak: egyrészt az igaz történetnek – másrészt pedig a nagyszerű színészeknek. :respect:

A film Mark O’Brien és Cheryl Cohen-Greene történetét meséli el – akiket John Hawkes és Helen Hunt formálnak meg emberséggel, érzéssel, átéléssel. :sör:

Fontosnak tartom még kiemelni a Brendan atyát megszemélyesítő William H. Macy-t, aki éppen olyan szerethetően és kedvesen formálja meg Mark lelki atyját… mintha Pál Feri atya lenne. :respect: :-)

Ahogy segítői, társai, barátai végtelen kedvességgel, emberséggel, szeretettel kísérik Mark-ot élete talán legnagyobb kalandján, az önmagában egy csodálatos lelki élmény – miközben azért valamennyien tudjuk, sejtjük, hogy… ennek az „utazásnak” a végén csak egyfajta bizonyosság állhat…

John Hawkes-t több film mellékszerepében láthattuk már, és azt mondom, kitűnő választás volt a főszerepre: ha egy színész megformált karakter miatt csak az arcával játszhat, és ezt hitelesen, szerethetően teszi – az már önmagában óriási teljesítmény. :respect:

Helen Hunt-ot pedig az 1997-es „As Good as It Gets – Lesz ez még így se!” óta a szívembe zártam, így őt eleve pozitív elfogultsággal fogadtam. És az, hogy most a „The Sessions” kedvéért milyen jeleneteket vállalt be… azon egész egyszerűen leesett az állam.

De bármennyire is szeretem és tisztelem, nem tudok szó nélkül elmenni egy dolog mellett: ez pedig a plasztikai műtét… :-/

A filmben nagyon sok „total plan”, „nagyközeli” van, és ezekben sokszor szinte fájdalmasan látszik, ahogy Helen Hunt bájos arca egy-egy arckifejezés, grimasz alatt több műtéti beavatkozás helyét villantja fel… :-/

Értem én, hogy színésznő, értem én, hogy az arcából (is) él, de… a kikerülhetetlen „valamit-valamiért” elv itt sem sérült, és a szépség, ifjúság (álcájának?) árát Helen Hunt-nak is meg kellett fizetni.

Kérdés, hogy megérte-e…?

Ettől eltekintve egy valóban kedves, szerethető filmhez volt szerencsénk: amit én a Női Nemhez szóló ódaként fogok fel – és lelkesen csatlakozok a piedesztálra emeléshez. :thumbsup:

Végezetül egy kép az 1999-ben elhunyt Mark O’Brien-ről, és a filmben szintén megjelenő barátnőjéről, Susan Fernbach-ról…

Cloud Atlas – Felhőatlasz

Nyílt levél Fiamnak, Dávidnak! (2034. évben kézbesítendő)

Mivel jelenleg még csak kilenc éves vagy, időben egy kicsit „előrecélzom” ezt a levelet – egy olyan időpont környékére, amikor már képes leszel megérteni, és reményeim szerint éretten fogadni, amiről beszélni akarok.

Te már most úgy szereted a filmeket, mint jó apád, így azt hiszem, legalább tíz évvel korábban eljutsz arra a pontra, abba a lelkiállapotba, ahova én – éppen tegnap este.

Tudod, láttam már pár filmet, de negyven év alatt egy sem volt, ami ilyen lelkiállapotba juttatott volna, mint tegnap este a „Cloud Atlas – Felhőatlasz”…

Persze, 2034-re biztosan vannak már színes-szagos-tapintható-ízlelhető filmek, amiket Te nyilván mindet láttad és kóstoltad, és nyilván egyik nagyobb dobás a másiknál – de hidd el, 2013 februárjáig a te szentimentális (2034-re lehet, hogy már szenilis … ;-) ), vén apád még nem látott olyat, ami ilyen megrendítő hatással lett volna rá.

A film után csak feküdtem az ágyon, néztem az ablakon túl a holdfényben szikrázó hóval borított világot, hallgattam, ahogy Kati és Te szuszogtok és mocorogtok álmotokban… és arra gondoltam, hogy milyen jó nekem.

Hogy jó helyen vagyok, hogy jó élni, hogy elégedett lehetek, mert nyilván igazán rosszul mégsem csináltam semmit, ha Itt és Most itt lehetek, Veletek…

Aztán azt vettem észre, hogy folynak a könnyeim…

És ezt a ráeszmélést a „Cloud Atlas – Felhőatlasz”-nak köszönhetem.

Mert vannak olyan filmek, amik erős érzelmi választ váltanak ki az emberből, belőlem: amikor a harag, a fájdalom, a veszteség, a beteljesedés vagy az öröm érzése kibuggyan az emberből – a szemén keresztül…

…de olyan, ami a karjába vesz és elringat, miközben a füledbe suttogja, hogy nézz körül, szép az Élet, érdemes élned, és eddig sem éltél hiába – hát olyannal nem találkoztam még.

Lehet, hogy csak most, éppen most ért meg az idő rá, most lettem elég vén és elég érett szellemileg, hogy ez az élmény elérjen, megérintsen… nem tudom.

Ezt a részét talán nem is kell, nem is érdemes elemezgetni, csak örülnöm kell annak, hogy most rám és eltalált.

Egy-egy jó filmélmény után úgy szoktam vele lenni, hogy igyekszem megosztani az élményt mindenkivel, rábeszélni minden barátomat egy-egy általam értékesnek ítélt alkotásra, de a „Felhőatlasz” kapcsán furcsa kettősség támadt bennem.

Mert féltékeny vagyok arra az intimitásra, amit a film alatt átéltem: ezért nem akarom, hogy más is lássa – míg a másik oldalról az dübög bennem, hogy mindenkinek látnia kell! Olyan ez, mint a szerelmeskedés, amikor valami csak arra a két emberre tartozik… miközben az abból fakadó örömöt, a boldogságot szeretné megosztani, szétkiabálni, a felhőkre írni.

Azt hiszem… nem, inkább azt mondom, hogy biztos vagyok abban, 2034-ben is mondani fog valamit az embereknek a következő néhány név:

Tom Hanks, Halle Berry, Jim Broadbent, Hugo Weaving, Jim Sturgess, Hugh Grant, Doona Bae, Ben Whishaw, Susan Sarandon, James D’Arcy, Keith David

Mindegyikük fantasztikus volt a maga szerepében: szerintem Hugh Grant most hagyta maga mögött végleg az „aranyifjú/sármos szingli” szerepkört – és valami durva volt, ahogy a vadember „Kona Chief” szerepében megjelent.

Ott lehet, hogy sok korombeli lánynál/asszonynál eltört valami… de én a döbbeneten túl csak elismeréssel tudok rá emlékezni.

Mindenkit dicsérhetek ebből a filmből, és hidd el, egyik szavam sem lehetne túlzó – de amit Tom Hanks mutatott, az valami… egészen elképesztő.

Tudod, én ezt a színészóriást már leírtam párszor, de újra és újra megmutatja, hogy nem pusztán mindent tud a színészmesterségről, de felsőfokon is űzi azt.

Mindenképpen szót kell ejtenem még Hugo Weaving-ről, aki amikor „Ol’ Georgie”-t személyesítette meg, olyan volt… hogy a hátam borsódzott a megjelenésétől… És a hideg verejték kivert minden egyes kiejtett szavától.

És ami a legjobb egy filmben, amikor a remek színészek egy nagyszerű rendezéssel és merész, megrendítő forgatókönyvvel találkoznak. Ez a filmvilágban nagyon-nagyon-nagyon ritkán adatik meg, szóval, nagyon-nagyon-nagyon meg kell becsülni. Talán 2034-ben már másként lesz, de 2013 elején még ez a keserű rögvalóság.

A „Felhőatlasz” éppen egy ritka, szerencsés csillagzat alatt született film: Tom Tykwer és a Wachovski-testvérek írták és rendezték ezt az alkotást… és emiatt most, az én fiatal felnőttségém nagy dobása, a „Mátrix” csak egy nagyon vérszegény gurításnak tűnik mellette.

Írtam azt az imént, hogy „merész”: „micsoda hülyeség!” – gondolhatod…

Mert mi más is lenne a haszna és értelme egy filmnek, ha nem az, hogy merész, eredeti ötletet valósítson meg?!

Nos, mostanság ez sem így van – a „franchise”-ok (remélem, 2034-ben Te már nem is ismered ezt a taszító szót…), a „sokadik” folytatások tobzódásának korában.

Ezért ünneplek én minden merész és újszerű filmet zászlólobogtatással és ujjongással.

Tudom, kicsit szánalmas annak örülni, aminek természetesnek kellene lenni… de ilyen időket élünk.

Merész és meghökkentő az a hat(!) idősík, ahol a cselekmény játszódik (1849 – South Pacific, 1936 – Scotland, 1973 –San Francisco, 2012 – England, 2144 – Neo Soul, 2321 – After the Fall) és még inkább elrugaszkodott az, hogy az idősíkokat milyen merészen váltogatja: szinte úgy, hogy az egyik korban belép valaki egy ajtón – és egy másik korban lép be a szobába…

…de erre már a film elején figyelmeztet az egyik karakter.

„While my extensive experience as an editor has lead me to a disdain for flashbacks and flash forwards, and all such tricksy gimmicks, I believe that if you, dear reader, can extend your patience for a just a moment, you will find there is a method to this tale of madness.”

Ám én épp ezt szerettem benne! Remélem, ha már Benned is folyik némi vér apádéból, Te is tudod majd élvezni és értékelni ezt.

Minden idősík története érdekes, izgalmas és élvezetes, igazi ínyencség.

És – bár nem függ össze minden-mindennel, de – a történetek mondanivalója, tanulsága, értelme valahogy egy irányba mutat… és ez az irány, legyen bár dráma, tragédia, vagy önfeláldozás a befejezés, mind-mind azt sugallják, hogy…

…érdemes. Hogy megéri. Hogy van értelme.

„- No matter what you do, it will never amount to anything more than a single drop in a limitless ocean!

- What is an ocean but a multitude of drops?”

Szeretem az ilyen üzeneteket, Kölyök… remélem, Te is hasonlóképpen leszel vele.

Remélem, érted és megérted, hogy miért levélben mondom el mindezt, és miért épp a harmincadik születésnapod évében. Bízom benne és tudom, hogy megérted, miért tettem így.

Kell egy kis élettapasztalat ehhez a filmhez: de szerintem Neked már tíz évvel kevesebb kell majd, mint nekem.

Nagyon örülnék, ha Neked is olyan végtelen örömöt és örömteli rácsodálkozást okoz(ott) ez a majd' három óra, mint az öregednek. És talán egyszer majd Te is írsz egy ilyen levelet az Unokámnak...

Szeretlek, Fiam.

Áldás kísérje minden léptedet.

Csókollak,

Apád

John Dies at the End

„Solving the following riddle will reveal the awful secret behind the universe, assuming you do not go utterly mad in the attempt.

Say you have an ax... just a cheap one from home depot. On one bitter winter day you use said ax to behead a man. Don't worry... the man's already dead. Maybe you should worry, 'cause you're the one who shot him. He'd been a big twitchy guy with veined skin stretched over swollen biceps, tattoo of a swastika on his tongue. And you're chopping off his head because even with eight bullet holes in him, you're pretty sure he's about to spring back to his feet and eat the look of terror right off your face. You now have a broken ax. So you go to the hardware store... explaining away the dark reddish stains on the handle as barbeque sauce. The repaired ax sits undisturbed in your house until the next  spring when one rainy morning... So you grab your trusty ax and chop the thing into several pieces. On the last blow, however... Of course a chipped head means yet another trip to the hardware store…  As soon as you get home with your newly-headed ax though... You meet the reanimated body of the guy you beheaded last year, only he's got a new head stitched on with what looks like plastic weed-trimmer line and wears that unique expression of you're-the-man-who-killed-me-last-winter resentment that one so rarely encounters in everyday life. So you brandish your ax…

„That's the ax that slayed me!”

Is he right?”

:-)

A fenti rövid, könnyű kis bevezető után :-) ami a film narrátorának első monológja, le kell szögeznem egy fontos dolgot: „guilty pleasure”. :coool: :-)

Mert erre a filmre anyukám (ha kénytelen lenne valamilyen érthetetlen okból kifolyólag végigszenvedni…) maga egyszerű, szókimondó módján azt mondaná: „Na, ez jó nagy baromság volt.”. :-)

…és nem is tévedne nagyot. ;-)

Csak az van, hogy én, a magam elvetemült módján, valahol egészen élveztem ezt a marhaságot… :-)

Valahol, az alkotás mélyén, a magjában, atomi szinten, biztosan van elrejtve valami épkézláb történet – de ez a filmből nem derül ki. :-/

Olyan sötét, darkos gegek halmaza, amiken nem annyira röhög az egyszeri néző a térdét csapkodva nyerítve (a Kedvesem is gyanakodva érdeklődött a szobából: „Horror-vígjáték?! Nem nagyon hallom, hogy nevetgélnél…” :-) ), de gerjeszt egy amolyan belső vigyort, ami azért néha kiül az elvetemült néző kaján képére is. :-)

Dave (Chase Williamson) és John (Rob Mayes) amolyan „szörnyirtó Bill és Ted”-karakterekként nyomulnak, felpörgetve egy újfajta „élő” droggal, ami által látják azt is, ami a normál halandó ember számára láthatatlan, vagy csak a szeme sarkából láthat meg olykor-olykor – pedig egyébként nem is vágyna oly’ nagyon látni…

A Paul Giamatti által alakított, szkeptikus nyomozó újságírónak mesélik el a film során a történetüket, akinek néha nem árt egy kis… hm… „bizonyíték”.

„- You see it?

- No. Or, you know, it's an empty cage.

- Turn your head so you're looking at me.

- Yup.

- Now you should see the box just out of the corner of your eye. Now, without turning your head, look at the box.

- Ah! Shit! Oh shit shit! Shit! What the shit is that? How the fuck did you do that? What the fuck is that thing?

- There's no name for it in this world. It's pretty freaky though, right?”

 :-)

És persze – mert miért is ne…?! ;-) Ebből a „szörnydimenzióból” egyre több, és furcsább dolgok szivárognak át, és egyre inkább úgy tűnik, határozott leigázási céllal…

Dave és John persze felveszik a kesztyűt – valamint az ótestamentumi szentírás lapjaival burkolt és szögekkel kivert bunkót, és a propánnal felturbózott paintball fegyvert :-) – és nem „csak” szembeszállnak, de ellentámadást is indítanak a Főgonosz ellen.

A harcban segítségükre van a különös, szimpatikus kutya, Bark Lee :-) és a tévés szörnyirtó és démonűző showman, Dr. Albert Marconi (Clancy Brown). :cool:

 A paradoxonokkal tűzdelt kalandok során számos „creepy” és vigyorgásra alkalmas helyzet alakul ki, amiket én nagyon élveztem. :-)

„- Did you say we're going to the mall or coming back from it?

- Going!

- Yeah, that's right, 'cause Fred's still alive.

- What?!”

:-)

Összességében: tényleg  jó nagy marhaság :-) de ha nincs az ember ellenére egy kis kusza, zűrzavaros, könnyed horror-ökörködés – akkor a „John Dies at the End” egy ennek megfelelő időtöltés. :sör:

Persze, ellenkező esetben viszont megakad az egyszeri néző torkán… szóval, csak szőrmentén ajánlom. :-)