Napfelkelte Berkiben - és egy őszi (búcsú?)peca az Ipolyon

A tegnapi élményeimről egy kis képgaléria. :sör:

Reggel napfelkeltét néztem a kert végéből - délután meg kiugrottam két órára az Ipolyra. Igen, csak két órára, de az Ipolyon ebből is profitálsz, hidd el. Nem a halfogással - az a legkevesebb :-P ;-) -, hanem azzal, ahogy gyönyörködsz, ahogy elandalodsz, ahogy átadod magad az Ipoly varázsának...

Mindig keveslem azt az időt, amit a partján töltök, mert gyógyítja a lelket - és bőven rám fér a gyógyulás... -, de amikor kijutok, az mindig Ünnepnap. :leborul:

"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. - "

Petőfi Sándor: A Tisza

 

Hikaru ga Shinda Natsu – A nyár, amikor Hikaru meghalt s01 & The Woman in Cabin 10 – A nő a tízes kabinból

Hikaru ga Shinda Natsu – A nyár, amikor Hikaru meghalt s01 

Egy rendkívül különleges anime. :sör:

Nem mondom, hogy olyan nagy anime-bubus/tudor vagyok, aki mindent pontosan, érdemei szerint el tud helyezni egy ranglistán, de amiket láttam, azokhoz képest… egy igazi unikum.

Utoljára a „Singeki no kjodzsin – Attack on Titan” volt rám ilyen hatással: hogy meglepően újszerű, és ez a „ritka gyöngyszem”-érzés  igen sokat dobott a tetszési indexemen.

Az sem volt egy megszokott húzás, hogy már az elején tisztázzuk a felállást – és már ettől leesett az állam.

„- You're not Hikaru, are you?

- How did you… I thought I copied him perfectly.”

Nos, igen. Hikaru egy hétre eltűnt a falu fölötti tiltott hegyen, és amikor visszatért… a barátja, Yoshiki egy idő után rájön: aki lejött a hegyről, az már nem Hikaru.

Innen indul a sorozat: a fiú és a fiú bőrbe bújt entitás… hétköznapjai. Amiben nagyon sok a megszokott, régi emlék, érzés, rutin, szóval, az átlagos hétköznap – de mindent átsző benne a misztikum, a szellemvilág, és a Hikaruban  lévő entitás „útkeresése”: aki szinte tökéletesen mímeli Hikarut, de közben lát-tud-érez emberen túli dolgokat, de azt nem tudja, hogy ő maga micsoda…

A falu, a környékbeli falvak régóta tisztelnek-félnek egy istent, ami a hegyen lakik: a Hatalmas Nonukit – és most sokan úgy érzik, hogy olyan lett a világuk, mintha a Hatalmas Nonuki lejött volna a hegyről…

Nagyon fontos szereplő még Kurebayashi néni, a Látó – és Tanaka, a Démonvadász. De Yoshiki és Hikaru osztálytársa, a misztikus dolgokra érzékeny Asakó is sok mindent észrevesz…

A sorozat előrehaladtával ismerjük meg a falut, a falvakat sújtó átkot – és a családok generációról-generációra átadott titkait. És közben Yoshiki és „Hikaru” mindketten gondolkoznak azon, hogyan is álljanak egymáshoz, a másikukhoz…

Néha rohadt ijesztő tud lenni (Katicám rám is szólt, hogy ne nézzem akkor, amikor ő ébren van, mert rémálmai lesznek tőle…), de máskor olyan erővel süt belőle a humánum, a szeretet és a barátság fontossága… hogy ez a kettősség ki is csaphatná a biztosítékot. De nekem nem csapta ki: imádtam. :sör:

Mint ahogy azt is, hogy több viewpointot is megismerhetünk: halljuk Yoshiki, „Hikaru”, Tanaka, Kurebayashi néni, és Asakó gondolatait is – így több szemszögből vizsgálhatunk meg egy-egy problémát, helyzetet.

A sorozat befejezése pedig: igazából nem „befejezés”, csak egy megálló az úton, ahol kiszálltunk, levegőzünk, és kinyújtóztatjuk elgémberedett tagjainkat – és milyen jó tudni, hogy berendelték a második évadot. :thumbsup:

De visszatérve: az évad lezárása… nekem nagyon sokat adott, nagyon sokat jelentett. Mert Yoshiki és „Hikaru” elmennek az óceán partjára… és egy csomó mindenről kiöntik egymásnak a lelküket.

Majd a végefőcím alatt/közben látunk egy utolsó jelenetet: Yoshiki és „Hikaru” ülnek egy padon, és nézik az óceánt, amikor odajön hozzájuk valaki, aki azt úszógumi-szalamandrát cipeli, amit Yoshiki vett a kishúgának – és az a valaki… nem egyértelmű, de nekem nagyon úgy tűnt, hogy nem más, mint Tanaka, a Démonvadász.

És ezt végtelenül pozitívnak éreztem. :sör:

9/10 – várom a folytatást. :respect: 

Hja, és a sorozat végefőcímét, end credit-jét mindig megnéztem: mert imádtam. :sör: 

„Anata wa Kaibutsu – You Are My Monster” 

 

The Woman in Cabin 10 – A nő a tízes kabinból 

Mit keresett ebben a filmben David Morrissey?!

Egy könnyű, esti krimit vártunk Katicámmal, és ez a másfél órájával pont megfelelőnek ígérkezett.

Szerintem erős, bántó túlzás az imdb-s 5,9… :-P

Nem ígért sokat, nem adott sokat – de amit adott, az kellemes volt, elnézegetős, kicsit izgulós.

De mit keresett ebben a filmben David Morrissey?!

Elvileg egy újhullámos szerző krimijéből készült, Ruth Ware, akiről olyanokat írnak, hogy „ő az új Agatha Christie” – mondjuk… én ezzel nem tudok egyetérteni. Valahogy kevés volt benne a Christie-féle feszültség, és a karaktereket is jóval sekélyesebbnek éreztem, mint a nagynevű írőnőnél.

Inkább gondolnám a „Knives Out”-sorozatot Agatha Christie letéteményesének – bármennyire is antipatikus Rian Johnson.

De, mint mondtam, én nem vártam világmegváltást ettől a filmtől, ezért nem is kerestem benne Christie-t: és így nem csalódtam, azt kaptam, amire nagyjából számítottam.

De mit keresett ebben a filmben David Morrissey?!

És most már ki is fejteném, miért ismételgetem ezt a kérdést. Szerintem nagyszerű színész David Morissey, én nagyon bírom mindenben. :sör:

De az a nulla, zéró karakter és szerep, amit itt ráosztottak – azt eljátszhatta volna Jóska Pista is, a horpácsi műkedvelő színkörből, és nem kellett volna hozzá a fent említett úriember.

Oké, élnie kell valamiből… de azért ez a szerep… nagyon a vödör alja. És ha már csak ebből/ilyenekből válogathat, akkor… valami nagyon el van cseszve. :-PPP

Nem rossz film, de nem is valami átütően jó. Kellemesen átlagos Columbo, vagy Poirot epizód. Mesterdetektív nélkül, egy feszült és feszengő oknyomozó újságíróval.

Ám ha nem akartok egy Peter Falk, vagy egy David Suchet alakítást megnézni sokadjára (pedig… már miért is ne?! ;-) ), akkor nyugodtan leülhettek Keira Knightley filmje elé. Belefér(het). ;-)

De mit keresett ebben a filmben David Morrissey?!?!?!

:-PPP

 

The Holdovers – Téli szünet & The Lost Bus

Két jó film – nem szenzációs, vagy feledhetetlen, _csak_ „szimplán” jó. Ám sokszor az is elég. :sör:

The Holdovers – Téli szünet 

Már majdnem két éve fent van a listámon, hogy megnézem, de csak most kerítettem sort rá, amikor a Netflix felvette a kínálatba. :shameonme: 

Paul Giamatti nagy kedvencem a „The Lady in the Water” óta (rohadjatok meg, hater-ek… :-PPP ), és nagyon vártam az újabb főszerepét. 

Nem lett akkora élmény, mint a „Lady” (ott a fantasy nekem/nálam nagyon sokat dobott az élvezeti értékén – és szeretetre méltó, feledhetetlen Józsa Imre szinkronhangja… :RIP: ), de határozottan kedves/kellemes, szívderítő filmet sikerült összehozni. 

Persze, az egyszeri néző tudja, érzi, hogy a három főkarakter a film végére össze fog csiszolódni… de így is szép az út, amin végigmegyünk. :thumbsup: 

Talán lehetett volna még szebb is a befejezés… én örültem volna, ha az… de talán túlzás azt kérni, hogy tökéletes happy end legyen egy film vége, ami igyekszik két lábbal állni a valóság talaján. 

Így is szép lett, és kerek egész. :sör: 

Ha valami csendes, jól érzést akartok magatoknak – akár Karácsony idején… – én jó szívvel ajánlom a „Téli szünet”-et. :sör:

 

The Lost Bus 

Két dolog, ami miatt elfogult vagyok – és ezeket számítsátok be. 

1.) Paul Greengrass szerintem zseniális a dokumentarista drámákban: Bloody Sunday (2002), United 93 (2006) – és a The Lost Bus illik ebbe a sorba.

2.) Imádom a tűzoltókról szóló filmeket – alsó hangon Hősöknek tartom őket :respect: Ez 1991-ben kezdődött a „Backdraft – Lánglovagok” filmmel, ami új erőre kapott 2018-ban az „Only the Brave”-vel. :leborul: 

A Lost Bus igazából nem „tűzoltós”, nem ők a főszereplők – de ott vannak mindig a képeken… 

…amikor pedig nincs egy tűzoltó sem: akkor csak a tűz iszonyata van. A magára hagyatott, tehetetlen emberrel szemben… Ez olyan borzalom, amit soha, senkinek nem lenne szabad átélnie. 

És ott van 22 (huszonkettő!) rettegő gyermek, akiknek te vagy a felelős az életéért – akiknek benned van az utolsó reményük. És csak te állsz köztük, és az eleven tűzhalál között… Soha ne kerüljön ekkora felelősség senki emberfiára… 

Előzetesen tudtam, miről fog szólni – mégis: kiszáradt szájjal, torkomban dobogó szívvel néztem végig… és potyogtak a könnyeim… 

Nem Matthew McConaughey és nem America Ferrera „adták el” a filmet – hanem a brutális, szívszorító történet. 

Mondhatni: egy „egyszerű” film. Rám mégis nagy hatással volt. :respect: 

Álljon itt most annak a három nagyszerű felnőttnek a neve, akik megmentettek huszonkét ifjú életet. :megarespect: 

Abbie Davis (kindergarten teacher), Mary Ludwig (2nd grade teacher)

Kevin McKay (bus driver)

 

One Battle Atfer Another – Egyik csata a másik után

 

„My name is Perfidia Beverly Hills, and this is a declaration of war. We're here to right your wrongs, motherfucker. You've got an army growing in your fucking guts, and you put it there.”

Általában, ha alszok egyet a filmélményre, akkor másnap már józanabbul, letisztulva, kicsit eltávolodva – vagy még jobban bevonódva – tudok róla véleményt alkotni.

Már „kettőt aludtam” a One Battle After Another-re, de… még mindig… kicsit homályos… kicsit zavaros… kicsit… bizonytalan a kép.

Mert, hogy:

- tetszett? Határozottan.

- különleges volt? Egyértelmű.

- kellőképpen bevonódtam? Az nem kifejezés.

- akkor…?! …hát… ez az…

Rohadt kíváncsi leszek, hogy 2026 januárjában, amikor a 2025-ös filmélményeimről fogok beszámolni, beveszem-e a toplistámba – és itt azért látszik, hogy nem vagyok teljesen meggyőzve.

Paul Thomas Anderson-tól az „Inherent Vice – Beépített hiba” is hasonló élmény volt: éreztem, hogy különleges, igazi unikum, lubickoltam az újszerűségében, az egyedi látásmódjában.

Ezt írtam róla: „Érdekes, jópofa egy marhaság – talán még feature is benne a zavarosság-ködösség-kábulat, és nem bug. ;-) :sör: ”

…de az év végi összegzésemben már nem éreztem annak „kényszerét”, hogy a címét feltüntessem…

Itt nem a fenti problémával („zavarosság-ködösség-kábulat”) szembesültem, hanem multilayer összetettségével: mert annyi mindenről és mindenkiről akar egyszerre mesélni, hogy a szálak szövevényében valahol elveszhet az egyszeri néző.

Ez most társadalomkritika? Forradalmárkritika? Amerikai erőszakszervezet kritika? Az USA (pontosabban: Trump) bevándorláspolitikájának kritikája és/vagy csődjének bemutatása? Családtörténet? Bosszúfilm? Groteszk humoreszk egy szétdzsangázott apáról, aki félig üres, drogtól és alkoholtól legyalult aggyal kénytelen a lánya megmentésére indulni? A fajtatiszta, white power csoportok ijesztő világának bemutatása és kigúnyolása? Egy hatalmas tabló az USÁ-ba bevándorókról, és a mellettük, valamint az ellenük harcolókról?

…

Én úgy döntöttem: családfilmként nézem. Apa vagyok: az, hogy együttérzek-lélegzek egy apával, aki a lánya megmentésére… nem annyira rohan, mint inkább botladozik, ügyetlenül, kétségbeesve – de egy kibaszott másodpercre fel nem adva!!! –, az nálam alapbeállítás.

(Istenem, ne engedd, hogy egyszer a kezem közé kapjak egy gyermekbántalmazót… mert ki fog jönni belőlem a vadállat…)

De a film sokszor vált fókuszt, viewpoint karaktert – sőt, főszereplőt –, de „Rakétás Bob” (Leonardo DiCaprio, akinek a rakétáit lehet így is, és úgy is érteni… ;-) ) története marad a biztos, átívelő szál a történetek kusza (de izgalmas, érdekes) halmazában.

Ám eleinte Perfidia (Teyana Taylor) a főhős, aztán Lockjaw ezredes (Sean Penn) veszi át ezt a szerepet...

...majd két marha érdekes viewpoint kerül elő: és mindkettő újra ellopja a showt Rakétás Bob elől: Willa (Chase Infiniti) és Sensei Sergio St. Carlos (Benicio Del Toro).

Mondjuk: a Szenszei-hez nagyon sok remek pillanat köthető – és pár remek mondat is tőle, vagy vele kapcsolatban. :-)

Rakétás Bob: „I need a weapon, man. All you've got are goddamn nunchuks here.” 

Sensei: You know what freedom is?

Rakétás Bob: What?

Sensei: No fear. Just like Tom „fucking” Cruise.

Szóval… jönnek-mennek a szereplők, adják kézről-kézre a figyelmet, ami a történet szempontjából érdekes és különleges… de azért nem mondom, hogy néha nem zavaró.

Mondanám, hogy lubickolunk a filmben, de ez nem igaz – a film olyan, mint az a hegyi patak, amibe Butch Cassidy és a Sundance Kölyök beleesnek: „Segíts! Nem tudok úszni!” – „Akkor legalább engem hagynál!”. (RIP – Robert Redford…)

Nincs más dolgunk, nem tehetünk mást, minthogy a fejünket próbáljuk a víz felett tartani, és úgy terelgetni a kezünkkel magunkat, hogy el ne süllyedjünk, de a sziklafalnak se vágjon minket a sodrás… 

…a film végén meg jön a hármas üldözés: rohadt erős, bőgő „muscle car”-okkal – azt már csak a szék elején ülve, szinte félig guggolva, a torkomban dobogó szívvel tudtam nézni… (de a film végén más nézőkkel beszélgetve, úgy tűnik, hogy ezzel nem voltam egyedül… :-) )

Nem szabad megfeledkeznem még két fontos és érdekes karakterről: akiket nekem, mint nagy filmrajongónak, régi, emlékezetes filmekből ismerős színészek formáltak meg.

Virgil Throckmorton szerepében Tony Goldwyn (Ghost (1990)– Carl Bruner), és Avanti szerepében Eric Schweig (The Last of the Mohicans (1992) – Uncas).

Basszus… de jó volt őket újra látni… ennyi év után. :respect: :sör:

 ...és igen: _hiszem_, hogy minden vadászban van szív és lélek – és amikor az megszólal, akkor elengedik a prédát. Vagy akár harcba is szállnak érte... :megarespect:

Összegezve ezt a szerte-szanaágazó élményt: nagyon érdekes volt, különleges – a 161 perces játékidő egy pillanatát sem untam és nem tartom feleslegesnek! és nagyon jó volt moziban megnézni! :leborul: –, de… nem tudom, hogy egyelőre hová tegyem a képzeletbeli rangsorban…

Majd az év végi toplistámig eldöntöm. ;-) :sör: 

Rakétás Bob: Be careful.

Willa: I won’t.

(last lines)