„My name is Perfidia Beverly Hills, and this is a declaration of war. We're here to right your wrongs, motherfucker. You've got an army growing in your fucking guts, and you put it there.”
Általában, ha alszok egyet a filmélményre, akkor másnap már józanabbul, letisztulva, kicsit eltávolodva – vagy még jobban bevonódva – tudok róla véleményt alkotni.
Már „kettőt aludtam” a One Battle After Another-re, de… még mindig… kicsit homályos… kicsit zavaros… kicsit… bizonytalan a kép.
Rohadt kíváncsi leszek, hogy 2026 januárjában, amikor a 2025-ös filmélményeimről fogok beszámolni, beveszem-e a toplistámba – és itt azért látszik, hogy nem vagyok teljesen meggyőzve.
Paul Thomas Anderson-tól az „Inherent Vice – Beépített hiba” is hasonló élmény volt: éreztem, hogy különleges, igazi unikum, lubickoltam az újszerűségében, az egyedi látásmódjában.
Ezt írtam róla: „Érdekes, jópofa egy marhaság – talán még feature is benne a zavarosság-ködösség-kábulat, és nem bug. ;-) :sör: ”
…de az év végi összegzésemben már nem éreztem annak „kényszerét”, hogy a címét feltüntessem…
Itt nem a fenti problémával („zavarosság-ködösség-kábulat”) szembesültem, hanem multilayer összetettségével: mert annyi mindenről és mindenkiről akar egyszerre mesélni, hogy a szálak szövevényében valahol elveszhet az egyszeri néző.
Ez most társadalomkritika? Forradalmárkritika? Amerikai erőszakszervezet kritika? Az USA (pontosabban: Trump) bevándorláspolitikájának kritikája és/vagy csődjének bemutatása? Családtörténet? Bosszúfilm? Groteszk humoreszk egy szétdzsangázott apáról, aki félig üres, drogtól és alkoholtól legyalult aggyal kénytelen a lánya megmentésére indulni? A fajtatiszta, white power csoportok ijesztő világának bemutatása és kigúnyolása? Egy hatalmas tabló az USÁ-ba bevándorókról, és a mellettük, valamint az ellenük harcolókról?
…
Én úgy döntöttem: családfilmként nézem. Apa vagyok: az, hogy együttérzek-lélegzek egy apával, aki a lánya megmentésére… nem annyira rohan, mint inkább botladozik, ügyetlenül, kétségbeesve – de egy kibaszott másodpercre fel nem adva!!! –, az nálam alapbeállítás.
(Istenem, ne engedd, hogy egyszer a kezem közé kapjak egy gyermekbántalmazót… mert ki fog jönni belőlem a vadállat…)
De a film sokszor vált fókuszt, viewpoint karaktert – sőt, főszereplőt –, de „Rakétás Bob” (Leonardo DiCaprio, akinek a rakétáit lehet így is, és úgy is érteni… ;-) ) története marad a biztos, átívelő szál a történetek kusza (de izgalmas, érdekes) halmazában.
Ám eleinte Perfidia (Teyana Taylor) a főhős, aztán Lockjaw ezredes (Sean Penn) veszi át ezt a szerepet...
...majd két marha érdekes viewpoint kerül elő: és mindkettő újra ellopja a showt Rakétás Bob elől: Willa (Chase Infiniti) és Sensei Sergio St. Carlos (Benicio Del Toro).
Mondjuk: a Szenszei-hez nagyon sok remek pillanat köthető – és pár remek mondat is tőle, vagy vele kapcsolatban. :-)
Rakétás Bob: „I need a weapon, man. All you've got are goddamn nunchuks here.”
Szóval… jönnek-mennek a szereplők, adják kézről-kézre a figyelmet, ami a történet szempontjából érdekes és különleges… de azért nem mondom, hogy néha nem zavaró.
Mondanám, hogy lubickolunk a filmben, de ez nem igaz – a film olyan, mint az a hegyi patak, amibe Butch Cassidy és a Sundance Kölyök beleesnek: „Segíts! Nem tudok úszni!” – „Akkor legalább engem hagynál!”. (RIP – Robert Redford…)
Nincs más dolgunk, nem tehetünk mást, minthogy a fejünket próbáljuk a víz felett tartani, és úgy terelgetni a kezünkkel magunkat, hogy el ne süllyedjünk, de a sziklafalnak se vágjon minket a sodrás…
…a film végén meg jön a hármas üldözés: rohadt erős, bőgő „muscle car”-okkal – azt már csak a szék elején ülve, szinte félig guggolva, a torkomban dobogó szívvel tudtam nézni… (de a film végén más nézőkkel beszélgetve, úgy tűnik, hogy ezzel nem voltam egyedül… :-) )
Nem szabad megfeledkeznem még két fontos és érdekes karakterről: akiket nekem, mint nagy filmrajongónak, régi, emlékezetes filmekből ismerős színészek formáltak meg.
Virgil Throckmorton szerepében Tony Goldwyn (Ghost (1990)– Carl Bruner), és Avanti szerepében Eric Schweig (The Last of the Mohicans (1992) – Uncas).
Basszus… de jó volt őket újra látni… ennyi év után. :respect: :sör:
...és igen: _hiszem_, hogy minden vadászban van szív és lélek – és amikor az megszólal, akkor elengedik a prédát. Vagy akár harcba is szállnak érte... :megarespect:
Összegezve ezt a szerte-szanaágazó élményt: nagyon érdekes volt, különleges – a 161 perces játékidő egy pillanatát sem untam és nem tartom feleslegesnek! és nagyon jó volt moziban megnézni! :leborul: –, de… nem tudom, hogy egyelőre hová tegyem a képzeletbeli rangsorban…
Majd az év végi toplistámig eldöntöm. ;-) :sör:
Várós...
VálaszTörlés