Zabos Géza és más horgászírók…

Az „otthon maradás” legjobb ajándéka számomra – Zabos Géza. :respect:

Kezdem az elején. A Pusztaberki Napló elnevezésű helyi újságunk szerkesztőségi ülését a községi könyvtárban tartottuk, és a velem szemben lévő polcon kiszúrtam egy könyvet.

Zabos Géza – Tiszahát

…és eszembe jutott a gyerekkorom… ifjúkorom…

Amikor horgászni… illetve, pontosabban pecázni kezdtem :-) és összevásároltam minden elérhető (és zsebpénzemből összegyűjtögetve megvehető) horgászati-témájú könyvet.

Antos Zoltán – A ponty és horgászata, A csuka és a süllő horgászata. Dr. Székely Ádám – A harcsa és horgászata.Vigh József – Vizek, halak, emberek. Molnár Aurél – Vízi zenebona. Zabos Géza – Horgászoknak a Tiszáról. És a kedvencem, a nagyszerű horgászíró: Szász Imre – Halakról és vadakról (amit ronggyá olvastam – jelenleg is két példány figyel belőle a polcomon, az a minimum, hogy annyi legyen itthon a kötetből :-) ). Szász Imréhez még tartozik egy történet*, de arról majd később.

És a gyűjteményes kötet, amit 1983-ban égen-földön kerestem és kerestettem mindenkivel, és csak hosszas „küzdelem” árán sikerült beszereznem: Fürdik a hal – horgásztörténetek (Szerkesztette: Szász Imre)

 

Nagyon sok könyvem „maradt le” itt-ott az életem során, amiket egyszer (hosszan és sokáig) nagyon szerettem, és most is szívesen emlékszem vissza rájuk… De a horgászkönyveimtől sohasem váltam meg: vittem „őket” minden költözésnél, minden albérletbe, minden munkásszállásra, minden lakásba és minden házba. Belőlük merítettem erőt, derűt… és merítek mostanában is. :respect:

…

És most, 2020-ban, Zabos Géza (számomra eddig ismeretlen :meaculpa: ) kötetét meglátva újra előtört bennem a horgászirodalom-imádó ifjúkori énem, és a szerkesztőségi ülés végén „saskeselyűként” csaptam le rá.

Itthon izgatottan habzsolva lapoztam fel – és egy kicsit elkedvetlenedve vettem tudomásul, hogy nem azért „Tiszahát” a címe, mert az ottani horgászatokról van szó benne.

Leginkább életrajzi novelláskötetnek nevezném, rengeteg történettel az állatorvoslásról – ugyanis Dr. Zabos Géza állatorvos volt –, ami annyira nem a kedvenc témám. :-/

Mégis megdöbbenve vettem észre, hogy első nekibuzdulásomban hajnal akármeddig olvastam a könyvet, és csak a szemem kiszáradása miatt tettem le… és igazából magam sem értettem elsőre, hogy miért kattantam ennyire rá. Nem vagyok a beteg állatok tudora, nem érdeklődöm az állati kórságok és kikezelésük iránt… Akkor meg mi a fenét „eszek” ezen a könyvön?

Aztán rájöttem: azért nem bírom letenni, mert rengeteget mesél orvoslás közben az emberekről, a korról, amiben éltek… amit próbáltak túlélni. És saját magáról, gondolatairól, érzéseiről – és kijött, hogy a női nemnek, a női szépségnek micsoda férfias, elkötelezett tisztelője: sosem mulasztja el, hogy egy-egy szépséges lányról, nőről megemlékezzen, akit látott, vagy megismert.

„Fiatal lány toppan be az ajtón.

– Anyu, most elmegyek… – mondja hangosan, de megakad, mert észrevesz.

– Kezét csókolom! – állok fel, hogy ne tűnjek neveletlennek.

– Ugyan! – szól közbe az anyja. – Kata még gyerek…

Nézem. Csinos arc, feszes, jól fejlett mellek, lágyan ringó fenék…

Nem hiányoznak a felnőttség kellékei. Tanácstalanul tipeg előttünk, majd elköszön.

– Szép lánya van! – bókolok az anyjának. Elmosolyodik.”

„Hogy ne mondhassák, hogy a munka könnyűjét keresem, Erzsébet nevű kísérőmmel, aki nagyon csinos fiatalasszony, a faluszegély házait választom a hegy tövén. Fél hétkor oltunk valamennyien.

(…)

A tyúkólat a hegy oldalába vájták valamikor, apró ajtó takarja a barlang bejáratát, az anyókától, aki évei súlya alatt éppen csak totyog, el nem várhatom, hogy bújjon a sötétségbe, és adogassa ki a tyúkokat. (…)

– Majd én bebújok, és kiadogatom – ajánlja fel Erzsébet, bár ez a keserves feladat nem tartozik a vállalt feladatai közé.

Letérdel, felső testét bepréseli az ajtón, odabent a tyúkok között nagy a riadalom, hamarosan nyakoncsíp egyet és kiügyeskedi a hóna alatt. A ki-becsúszkálástól egyre feljebb vándorol a szoknya a derekán, izgatottan nézem, bugyija nincs, fehér mezőben fekete folt mozog az orrom előtt. (…)

Erzsébet (…) észreveszi, enyhén elpirul, de a kacérság marad benne az úr.

– Aztán nehogy belém szúrja a tűt tévedésből, doktor úr! – figyelmeztet, miközben lesimítja a rakoncátlan ruhadarabot.”

De mindezek a női szépségről, a női erotikus kisugárzásról szóló pillanatok csak amolyan kikacsintások arra, hogy férfi az író, aki nem érzéketlen a női báj iránt…

…ám a kötet nagyrésze keserű, szomorú… talán mondhatom: kegyetlen, embertelen világot idéz elénk.

„Feláll, a falra akasztott megyei térképhez vezet.

– Ezek lesznek a községeid – mutat négy térképjelre Csát körül. – Talán hasznát veszed, ha elmondom róluk a legfontosabbakat. (…)

– Itt kell a legjobban vigyáznod! – figyelmeztet. – A falu besúgókkal van tele, akik lesni fogják minden mondatod. Ha elszólod magad, elsüllyesztenek…”

„Az első küldönc 11 órakor kopog. A párttól küldték. Néhány perc múlva egyenruhában a másik. A rendőrség üzent. Hadarják, azonnal induljak, Bábolna községben a téesz csordája felfúvódott és nincsen állatorvosuk. (…)

Érezhető a rendőrön, hogy másodszorra már nemcsak csevegni jött.

– Sajnálom, Berti – fordul később a csordás felé. – Parancsot kaptam, be kell vigyelek.

– Nem haragszom! – sóhajt a pásztor. – Tudtam, hogy ez következik. Indulhatunk…

A csordás arca kőkemény, szája egyetlen keskeny vonal. (…)

Nézem őket, riasztó a kép. A rendőr a kerékpárt tolja, mellette a csordás bandukol. Körülöttük az őszi pusztaság szomorkodik.

– Néhány évre becsukják… – szánakozik az ősz hajú. – Kár érte, eddig rendesen dolgozott…”

„– Akkor úgy volt vele, mint a nyilasok a háború után… – állapítja meg a gyógyszerész. – Tömegesen léptek be a kommunista pártba, ott egymást igazolták azzal az indoklással, hogy azért lettek nyilaskeresztesek, hogy az ellenség között belülről kémkedjenek…”

„– És az kizárt, hogy közöttünk – mondjuk – besúgó legyen? – teszi fel a kérdést inkább csak önmagának Mária.

Hökkenten nézünk valamennyien. (…)

– Csak azért említem – folytatja Mária –, mert néhány fiúban és lányban nagyot csalódtam az egyetemen, pedig úgy hittem bennük, mint önmagamban.

– Kemény kérdés, és nincs rá csalhatatlan felelet… – gondolkodik Andris csendesen.”

…és vannak benne saját hatalmuktól megittasult párttitkárok… csöndesen fenyegető rendőr nyomozók… ávósok…

De ír nyakas parasztokról is, akik keservesen, szótlanul küzdenek abban a világban, amit mi – de én bizonyosan – élhetetlennek tartanánk. Fogcsikorgatva, konokul, és akkor sem rogynak össze, amikor mi – de én bizonyosan – már zokognánk, vagy ordítva átkoznánk eget-földet.

Kemény, szikár, szívós emberekről ír, akik mellett egy kigyúrt, csillogó filmsztár olyan, mintha pincsi ölebet hasonlítanánk farkasölő pásztorkutyához.

Igazából… fájt ez a könyv. Még most is sajog a helye.

A téeszesítés, a Rákosi-korszak, az ÁVÓ és a pártkatonák kora, amikor az embert nem embernek, hanem darabnak számították. És egy tollvonással el lehetett tüntetni, örökre.

Amikor kiolvastam… furcsa dolog a lélek… még akartam ebből. Még akartam ennek a csodálatos embernek a szívéből, fejéből, lelkéből, tollából meríteni.

A Jó Isten mellém állt ebbéli törekvésemben: azonnal meg tudtam rendelni az antikvárium.hu-ról a másik novellagyűjteményét: „A kacagó harcsa”.

 

Rég volt ilyen becsapós című kötethez szerencsém. Igen, van benne egy olyan novella, aminek ez a címe, hogy „A kacagó harcsa” – de nem sok kacagás van a kötetben…

Inkább nagyon sok elgondolkodáshoz… keserűséghez… veszteséghez… elmúláshoz… Tragédiákhoz.

„Az Öreg hídnál egy német csapattal találkoztunk. (…) Fegyelmezett rendben meneteltek… (…)

Csak éppen, amikor mellettünk elhaladtak, megéreztem, hogy itt valami most nem természetes. Aztán rádöbbentem: azzal a fiúval, ott az első sorban, fegyver, váll-lap, szíjak nélkül, fedetlen fővel két szomorú katona között, azzal a fiúval valami baj lehet. Szőke volt, kék szemű, a bajusza éppen pelyhezni kezdett. Meg nagyon sápadt, és mintha támolygott volna a két másik között…

Gyerek-katona, csak azt nem tudtam, miben vétkezett… Talán azt mondta, az ölésből elég volt… Talán azt mondta, nem harcol tovább… Talán meggondolatlanul elhagyta őrhelyét… Vagy valami nagyobb értéket ellopott…

Szótlanul ballagtunk a réten. Olykor, lopva, hátra-hátranéztem, hogy megtudjam, mi lesz vele… Egészen a megdőlt fáig meneteltek, ott bekötötték a katona szemét.

– Nézd – mutattam anyámnak –, ebben a kora esti fényben milyen szép a házunk… Meg a két fenyőfa a ház előtt…

– Nagyon szép! – mondta az anyám is.

Akkor dördült el a sorozat.

Megtorpantunk, de már semmi sem látszott, a vékony test eltűnt a kora est, meg a távolság mögött.

(…)

A pincében ülök egyszál gyertyafénynél, az ökléket lesem, apró felkiáltójelek. Őket nézem, de a tál tükrében az öklék mögött az a gyermekarc lebeg.”

„Délelőtt, már túl voltunk az érkezésem okozta első örvendezéseken, megkérdezte édesapám, hogy merre jártam, és mi történt velem?

Gondolkodtam, hogy e néhány hónap szörnyűségeiből mit mondjak el? (…) Hogy tankcsapdákat ásattak velem Budapest körül? Hogy két hétig padlásokon bujkáltam nyilas suhancok körül? Hogy később katonaruhába öltöztetett a rettegés? Hogy negyvenen maradtunk életben négyszáz katona közül? (…)

Gondolkodtam és rádöbbentem, hogy ezt most nem szabad elmondani.

– Nehéz volt – válaszoltam. – Egyszer, talán majd évek múlva elmesélem. Most mindössze annyit kell tudnotok, hogy tiszta maradtam a szennyessé vált Budapesten… Hogy egy másodpercre sem lettem embertelen…”

…

Ezek nem horgásztörténetek. Ezek embertörténetek. Olyan embereké, akik néha… olykor-olykor… horgásznak is. De nem a horgászáson, a halakon, a halfogáson van a hangsúly. Hanem azon, hogy emberek vagyunk: hibákkal, erényekkel, és jól-rosszul tesszük a dolgunkat a Földön – nincs közöttünk koromfekete, nincs hibátlanul patyolatfehér.

…és a hibáinkat megszenvedjük, valamennyien. De élnünk kell „velük” együtt tovább… és visszük magunkkal mindet… míg le nem tehetjük „őket” a Végső Bíránk elé.

…

Az jutott eszembe, hogy számomra Zabos Géza (horgász)történetei olyanok, mint Máté Péter dalai.

Mind fáj, mind szívbe markol… mind elgondolkoztat… mind elszomorít… mind önvizsgálatra, számadásra késztet.

„Tisza…

Meleg, csendes július. Csak a sodrás tereli a csónakot. Ismerős partok között sétál velem a folyó.

Ezeken a partokon maradt mögöttem ez életem.

(…)

A Tisza-könyvben azt írtam, hogy talán én is hiányzom majd a folyónak, ha életnaptáramból kitépődik az utolsó oldal is…

(…)

Lassan visszafordulhatok.

A motor hátul halkan duruzsol, a csónak lusta V betűt szánt a tükörre.

A nap még nem kelt fel soha nyugaton, víz nem áramlott a folyók medrében a hegycsúcsok felé. Így kellett mindennek történnie, ahogy történt.

Már nem lázadozom. Béke úszik velem a folyón meg nyugalom. Menedékem lett ez a víz.”

…

Legkedvesebb novellám Zabos Gézától a „Kedves játékot adtál” című.

 

Először (egészen 2020-ig…) csak az 1983-ban megjelent, „Fürdik a hal” című válogatásban olvastam.

De most rátaláltam, hogy az 1987-es „A kacagó harcsá”-ban is megjelent – és itt (és most) már teljesen egyértelmű az, amit eddig csak sejtettem. Ugyanis Zabos Géza itt a novella címe alá azt írta:

„Édesapám emlékére”

…

Annyira szeretném, ha soha… de legalábbis nagyon sokáig… nem felejtenénk el Őt…

Zabos Géza

(1924–1999)

*= Szász Imréhez még egy kis adalék…

Valamikor régen előjegyeztem az antikvárium.hu-n az 1962-ben megjelent „Horgászbottal írtam…” című novelláskötetét – amikor pedig 2018-ban végre a kezembe foghattam… bevallom, tele szaladt könnyel a szemem. Egy régi álmom vált valóra akkor.

Szász Imre

(1927–2003)

**= még egy könyvem van, amiből állandóan két példányt tartok itthon, hogyha az egyik netalán elveszne (vagy elkérné valaki… és véletlenül nem adná vissza… :-P). Ez pedig „Széchenyi Zsigmond – Alaszkában vadásztam” című műve. Pontosan ez a kiadás – mert ehhez nőtt hozzá a lelkem.