Csukás
István
(1936–2020)
Csukás István: A kovács
Mázsás kalapácsod még mindig emelgeted,
dalolsz közben, mint régen, s az üllő dalol veled,
hallgatom, míg serceg, pöröl a láng,
fehérre izzik a vas s szerteröppen a csillagvilág.
Szemem elé teszem kezem, alóla figyelek –
Segítettem volna, de nem akartad, hogy kovács legyek,
mindig mondtad, azért ütöd, formálod a vasat,
hogyha felnő, több legyen a fiad…
Gyenge is voltam, mindig csodáltam izmos karod,
tudtam, nem mondhatok ellent, ha te így akarod.
Most könyvek mellett ülök, bent egy álom sajog:
formálnék vasat, izzó tűzön lelket – a fiad vagyok!
Csukás István minden életrajza azzal kezdődik, hogy „egy nehéz
sorsú kovácsmester fia”, ezért úgy gondoltam, érdemes a visszaemlékezést ezzel
a versével kezdeni.
Még csak négy
napja hagytál itt bennünket... figyeltem, már most szürkébb, szomorúbb,
ridegebb a világ Nélküled...
Egy utazásra
indultál szempilláid mögött, hogy megtaláld gyermekkori álmaid üveggolyóját...
és Neked mostantól örökké tart az a feledhetetlen nyár a szigeten…
Meséiden
derülve, ámulva, nevetve nőttek fel generációk – Süsü, Mirr-Murr, a Kiscsacsi,
a legkisebb Ugrifüles, Pom-Pom és Picur, Pintyőke és a cirkusza, a nagy
Ho-ho-ho-horgász és a Főkukac, Süni és barátai… Kece, Tuka, Cseppcsányi,
Bádogos, Szinyák és Palánk, Bagaméri, az elátkozott fagylaltos, Kisrece, Süle
és maga Lópici Gáspár, az utca hírmondója.
És hogy
kicsoda Pom-Pom? Ismerjük. Igazából mindenki ismeri.
Úgy hiszem,
én soha nem is fogom elfelejteni...
Csukás István: Hogyan is
felejthetném el
Hogyan is felejthetném el,
milyen ősszel a vérkék rét?
Csákós szamártövis illeg,
s lapulnak szeder venyigék.
Kanális partján vakond-domb
talpam rajzát árulkodja,
ugrál s rekeg, mint rossz kolomp,
a pojáca kecskebéka.
Vállamon mogyorófabot
s kóc-horgászfelszerelés ült,
madzagon törpehal lógott,
pirultam a dicsőségtől.
Elszorul a szívem, ha látom:
mezítlábas, eltűnt kölyök
csavarog a rétre omló
szelíd látomások között.
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése