Jojo Rabbit –
Jojo Nyuszi
Nekem azt mondták, hogy ne írjak ilyen történetet: hogy
egyszerre vicces, drámai és tragikus.
Azt mondták, döntsem el: vagy viccelődök és komolytalan
leszek – vagy komolyra fordítom a szót, de akkor semmi tréfálkozás.
Nos, Taika Waititi-nek
és Christine Leunens-nek egész más elképzelésük van a történetmesélésről: és elképesztően jól csinálják.
:respect:
Nézi az ember a Jojo
Nyuszit, és olyanokat röhög, hogy leesik a székről – majd elhallgat, a
mosoly eltűnik az arcáról… és lassan elkomorul – végül sírva fakad (már a
szentimentálisabbja, mint én…), miközben majd’ meghasad a szíve…
Hogy lehet ezt keverni-kevergetni-váltogatni?! Ki az, aki
így mer játszani az egyszeri néző érzelmeivel…?!
Taika Waititi (rendező,
főszereplő, forgatókönyvíró) – Christine Leunens (regényíró)
:respect:
Meggyőződésem volt, hogy a Jojo Nyuszi egy fergetes vígjáték – egy kisfiú képzeletbeli barátja
maga a führer…! mekkora ötlet már…! :-DDD –, de már belátom, nagyon
beszorítottam egyetlen egy fakkba ezt az összetett művet.
Sokan mondták, mondják és fogják is majd még mondani,
hogy semmi tréfás, vagy vicces nem volt a második világháborúban, főleg a
nácizmusban. De én meg azt mondom, hogy az is egyfajta „szembenállás” az
egésszel, ha gúnyt űzünk belőle és kiröhögjük.
És a Jojo nem marad meg, nem ragad le a gúny és a
kiröhögés szintjén – hanem néha olyan jeges simasággal szúrja az egyszeri
nézőbe a nácizmus zsigeri valóját, hogy az ember vére megfagy…
De számomra a legnagyobb hatású jelenet mégis az volt,
amikor a város ostroma során Jojo egy robbanástól átmenetileg elveszti a
hallását, és külső zajok helyett „Michael
Giacchino – The Kids All Are Reich” című dalát halljuk, és közben látjuk a
rengeteg értelmetlen halált…
Ahogy nők, gyerekek, csonkolt katonák, parasztemberek
fognak fegyvert, és mennek a pusztulásba… ahogy fanatikus nácik kötöznek
gyerekekre kibiztosított kézigránátot, és küldik őket az oroszokra…
...hogy mekkora kib*szott mocskos aljasság is ez...
És közben látni a száz és száz arcot, amik vagy
fanatizmust… vagy teljes zavart és értetlenséget tükröznek, ahogy belehullanak a hiábavaló, értelmetlen halálba…
Az ostrom végén pedig az oroszok által elfogott katonák
között ott látjuk a veterán Klenzendorf kapitányt (Sam Rockwell – egyszerűen nem tud hibázni… :respect: ), aki utolsó
cselekedetével megmenti Jojo-t a biztos haláltól…
A „sok nevetés” után a film végére szinte kiürül az ember:
mert olyan érzelmi hullámvasúton ment keresztül, annyi érzést megélt, hogy már
nem is tud reagálni.
Én végignéztem az end creditet is… csak bámultam a
képernyőre, és mozdulni sem bírtam.
Jó filmet vártam a Jojo
Rabbit-től – de tökéleteset kaptam.
10/10 – Már januárban. :respect:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése