Utol kell érnem magam, ezért ma két posztot fogok tolni
egymás után: elsőnek a „kevésbé jó” filmekkel kezdem, utána lesznek a „jók” –
hogy inkább azok figyeljenek fent a blog elején a következő posztolásomig.
Tudjuk le akkor először… őket.
Ida
A lengyelek is megcsinálták a maguk
szembesülését/szembesítését a zsidó vallású polgárainak elveszejtéséről.
Ám úgy gondolom, hogy a mi 1945 című filmünk sokkal erőteljesebben, hatásosabban ragadta meg a
témát, és úgy, hogy utána nem nagyon tudott aludni az ember pár napig.
Az 1945 egy
meg nem nevezett magyar kisváros egész lakosságát szembesíti a deportálásokkal
és a holocausttal – az Ida egy
család drámáját követi le, a nagynéni, és a túlélő lány szemszögéből.
Az Idában nem
csak a brutális múlt a fontos, hanem legalább olyan erővel van jelen az apácák
által nevelt, éppen szent fogalomra készülő lány egyéni élete, vágyai, ahogy a
világi nagynéni hatása alatt lassan ő maga is szeretne még a szent fogadalom
előtt egy teljes szerelmi egyesülésben lenni egy férfival.
…és ez utóbbi klisés. Sajnos. Felépítése várható,
kiszámítható, lineális – mint a belőle levont konzekvencia sem tartogat
semmiféle meglepő revelációt.
De arra legalább „jó” ez a magánéleti/szerelmi vonal,
hogy tompítsa a lemészárolt zsidó család fölötti fájdalmat, katarzist… Mintha
nem csak a főszereplő Ida, de maguk a filmesek sem szerettek volna ebbe úgy
komolyan belemerülni.
Pedig a belemerülés megtisztulást is hordoz. Legalábbis úgy
tartják…
Sajnos, a főszereplő Ida
(Agata Trzebuchowska) sem sokat
segít abban, hogy elmélyüljünk a tragédiában. Nem tudom, hogy rendezői, vagy
önnön instrukciók alapján forgatott, de az alapvetően „közömbös” arckifejezése
(mind a sír kiásása során, mind a szerelmi együttlét folyamán), mind a
minimalista színészi teljesítménye egy közönyös, érdektelen nőt mutatnak
felénk, akit nem tud megindítani semmi, akinek nincsenek érzelmei, érzései.
Ezt a közömbös nőt mi is csak amolyan kívülálló hűvös
távolságtartásával néztük, de talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, mégis
bennünket (nézőket) jobban megérint a dráma, a tragédia, mint őt magát. Szomorú
és elkeserítő, hogy – a filmesek szerint – egy keresztény apáca képes ennyire
érzéketlen maradni saját családja, önmaga tragédiájával szemben.
Talán jobb is, ha egy ilyen ember a zárda falai között marad,
ahol nincs más, csak Isten és ő. Ott szerethetik egymást békében, és nem kell
törődni senkivel, mintha a világ nem is lenne…
Régóta szerettem volna látni ezt a filmet – de határozott
csalódás lett.
Az 1945 százszor jobban az ember húsába mar. :respect:
Le Grand Bain –
Sink or Swim – Szabadúszók
Olvastam, hogy a franciák is megcsinálták a maguk „férfi
szinkronúszócsapatos” filmjüket – és azt is olvastam, hogy „mennyivel jobban sikerült ez nekik, mint az angoloknak a Swimming with Men-nel”.
Hát, Testvéreim az Úrban – ízlések és pofettádák ugye
vannak, meg minden.
Én mégis azt mondom, hogy a francia változat csak
halovány árnyéka az angolnak, amin rengeteget röhögtünk – míg a francia verzión
legfeljebb pár kesernyés mosolyt nyomtunk el.
Ami nekem még nem volt oly annyira szimpi, hogy a
franciák a film végén (SPOILER ON) magukat hozták ki bajnoknak (SPOILER OFF),
míg az angolok úgy tisztelegtek mindkét film(!) ihletője, a svéd férfi
szinkronúszó válogatott előtt, hogy a filmben is ők az első helyezettek.
Nem tudom, de az angolok megoldása szerintem igazi
tisztelgés volt, igazi gentleman kalapemelés, míg a franciáké… hááát… nem
különösebben az. :-PPP
Mondanám, hogy nézzétek meg mindkettőt és döntsétek el ti
magatok, hogy melyik is a jobb – de nem mondom. :-PPP :-)
Nézzétek meg a Swimming with Men-t :sör:, a Sink or Swim-et
meg simán hagyjátok ki… :-PPP
The Boy and the
Beast
Annyira vártam volna már egy jó animét, mint egy falat
kenyeret…!
Az első fele, sőt, a háromnegyede(!) nagyon tetszett!
Eredeti volt, karcos és harcos, jó poénokkal, remek beszólásokkal, nagyon jó
interakciókkal a két főhős között! :sör:
De a végére… basszus… átmentünk egy didaktikus
tanitómesébe.
„Hogy a Fiú soha
többé nem fogott kardot a kezébe, jó tanuló lett és jó sportoló, remek állást
szerzett egy irodában, ahol éhbérért napi 12-14-16 órába húzhatta az igát,
otthon meg egy boldogtalan feleség, és két elhanyagolt gyerek várta. Szóval,
beállt ő is a sorba, és hétköznapi szürke – de legalább roppant sokat dolgozó! –
ember lett, hagyjuk ezt a fantázis marhaságot.”
:eeekkk:
Mondtam is magamnak: köszönöm ezt a tanulságot,
kellőképpen visszarántott a földre, mint kábé a 100. emeletről kiugorva a gravitáció.
:-PPP
Kár érte, pedig egész remek kis film lehetett volna. :-///
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése