Avengers: Endgame – Bosszúállók: Végjáték

Megérte rá várni… Megérte kivárni. :respect: :leborul:

(A film elején előttem mindenki dumált a moziban – igen, kedvenc gödöllői mozim, még Pusztaberkiből is odajárok vissza: mert szeretem :sör: –, már pörögtek az első képkockák, mentek a dialógusok: és ezek meg pofázmányoztak. Én meg már szívtam fel a vizet, hogy kinek szóljak (be) először… és arra gondoltam: „na, ezért nem szeretek moziba járni”. :-OOO)

Nem akarok, de szerintem – spoiler nélkül – nem is lehet a filmről beszélni: inkább beszélek arról, hogy milyen hatással volt rám. Ha ez nem érdekel valakit, megértem, nincs harag. :sör:

Fájdalom.

Basszus, az elején annyi fájdalom volt bennem, hogy azt el nem lehet mondani. Mert átéltem és átéreztem, amit ők – és nekik nagyon fájt.

Mindenki próbálja valahogy feldolgozni a fájdalmat… kinek jobb, kinek rosszabb ötlete van erre…

De a veszteség érzete átitat mindent, hogy valami elmúlt… hogy valami nincs többé.

Remény.

Aztán jött, és felcsillant valami. Egy szalmaszál lebegett az égen, hogy aztán a kétségbeesetten kapálózó keze mellé essen a tóba.

És megragadtuk, valamennyien.

Nevetés.

Nevettem hosszan, sokat, önfeledten. Mert tudtak olyan poénokat adni közben, amin felderült a lelkem.

…de a lényeg közben nem veszett el, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodunk. A tét közben nem vált kicsinnyé, bagatellá.

Könnyeztem.

Igen. Mert megindító volt, ami történt. Nem szuperhősös, nem übermensch, nem földönkívüli – egyszerűen emberi. Szerethető, megérthető… átérezhető.

…és jött „A Csata”.

Életem legepikusabb, legheroikusabb, legmonumentálisabb Csatája. Egy olyan Csata, amikor az ember egyszerre akar sírni, nevetni, kiáltozni és ujjongani.

Megismételhetetlen. Feledhetetlen.

Aztán megint sírtunk… azt hiszem, többen is…

A mozi elcsendesedett: nem motoszkált, nem köhögött, nem rágcsált senki – vágni lehetett a csöndet, és érezni, ahogy 160 ember visszafojtott lélegzettel él együtt a filmmel.

(Ekkor arra gondoltam – büszkén és elégedetten –, „na, ezért szeretek moziba járni! az ilyen pillanatokért!”.)

Aztán megint nevettünk, nevettünk. :-DDD

…majd ismét csöndes elégedettséggel dőltünk hátra, ahogy egy csodálatos karakter csodálatos befejezést kap. Már nem sírtunk, nem nevettünk – csak elomlott közöttünk „A Jó”.

Hogy Jó az Élet… hogy a helyére kerül minden… hogy a Hősök Emberek is… és hogy senki sincs egyedül a harcban…

Jó, jó, az ember ezt tudta-hitte eddig is: de az, hogy egy szuperhős film erre erősít rá… nekem gyönyörű.

„Szuperhős film”… nem tudom, nekem ez degradálóan hangzik az Avengers utolsó két részével kapcsolatosan.

Sokkal emberibb, sokkal emberközelibb ez az alkotás, mint bármelyik – annyi érzelemmel, érdemmel, és humánummal megpakolva, mint még soha más.

Csodálatos lezárása a Avengers-sagának – vártam és hittem, hogy jó lesz… de túlszárnyalta minden várakozásomat.

Jó volt látni, öröm volt részese lenni, élmény volt együtt menni vele az úton.

Köszönet érte, Mindenkinek, akinek része volt benne.

:megarespect: :leborul: