Hát igen… :-/// Mert nem nagyon vetik elém magukat egymás
sarkát taposva a jobbnál-jobb filmek, hogy „nézz
meg! nézz meg!”, és próbálkozok a magam szerény, egyvágányú kútfejem után
menve keresni-kutatni utánuk.
Amikor meg nem találom „őket”, akkor… hát… meglehetősen
enervált leszek. És kevéssé lelkes. :-///
Aztán meg egyre próbálom-próbálom gyűjteni-gyűjtögetni a
filmélményeket, hogy majd akkor adjam ki magamból mindet – rivjú formájában –,
amikor végre egy _tényleg jó(!)_
kerül az utamba.
És most megesett az az eset, hogy túl sok… hm… kevésbé
fellelkesítő, és… hm… nem annyira lelkesen ajánlható megnézett film gyűlt össze
nálam, mire – végre…! VÉGRE…!!! – beesett a várva-várt remekmű.
Ezért most letudom a… a fene egye meg, ne kerülgessem már
a forró kását… letudom végre a középszert, az átlagost, a „futottak
még”-kategóriát, hogy utána (egy önálló posztban) végre írhassak a
nagyszerűről.
Mert ez a három fenti (lenti) film korántsem nyerte el a
tetszésemet. :-///
És ezért én kérek elnézést. :-P
Mowgli – Maugli
Mindig is (de legalábbis a Disney 2016-os újrája óta…
:-PPP :diedisneydie: :-OOO ) egy ilyen Dzsungel
könyvét vártam: ami visszaadja – de legalábbis _megpróbálja_ visszaadni a Dzsungel könyve novellák sötét
keménységét.
Félreértés ne essék: imádom a 67-es rajzfilmet, és elég
gyakran rázendítek arra a dalra, hogy „Amíg
van egy-két jó falat, s egy jó falat az csak akad…” :-DDD.
De ha már annyi újrát készítenek manapság: nem lehetne
végre egy, csak egyetlen egy, ami megpróbálja követni az eredeti novellákat?!
Andy Serkis
tiszteletre méltó igyekezettel erre tett most kísérletet, Callie Kloves segítségével – de szvsz felemás végeredmény
született. :-PPP
Egyáltalán: miért éppen Callie Kloves kellett „segítségnek”, bonyek?! Nem tűnik annyira
biztos kezű forgatókönyvírónak – mivel az imdb szerint is ez az első(!) ilyen
jellegű munkája. Más meg nem is nagyon van, filmes berkekben… :-///
Szerencsére (NEM!!! :-PPP) kitalált egy új szereplőt a
történetbe, aki kurrr… tára nem hiányzott eddig belőle, de legalább a hideg
kirázza tőle az embert, olyan viszolyogtató a nyomorult.
Igen, Bhoot az, a nyomorult, albinó, pária farkas – igen,
úgy hiányzott ő a Dzsungel könyvéből,
mint üveges tótnak a hasra esés. :-PPP
Azt sem értem, hogy Tabaki, a sakál (eredetiben:
„jackal”) mi a francnak lett egy idegbeteg, punk _hiéna_ (eredetiben: „hyena”)?! Ez is valami művészi át- és
újraértelmezés?! Fontos dramaturgiai szerepe van?! Annak, hogy _sakál_ helyett ez most _hiéna_?! Vagy mi a nyű…?!
És ami még rajtuk kívül kicsapta-csapkodta a
biztosítékomat: a CGI állatok emberi arckifejezései.
Idegesítő volt, zavaró és kellemetlen, ahogy állatok
arcát emberi grimaszokba kényszerítette a számítógép.
Miatta nem állatoknak éreztem Bagheerát és Baloot, hanem
valami állati testbe száműzött embereknek – és ez nagyon zavart. :-///
Hathi volt számomra (egyedül) hiteles – és ő meg sem
szólalt végig, de legalább pofákat sem vágott.
Amit még egy nüansznyira megemlítenék: Mauglit ki fogadja
be Messuaként a faluban?! Hát egy (nyilván száműzött és inkognitóban élő) indiai
szépségkirálynő: a gyönyörű Freida Pinto.
Nem, nem a gyönyörűségével van a baj (sőt! :-) ), csak
azzal, hogy annyira kirívó(an szép) az Isten háta mögötti faluban, hogy… azt
érzi az ember… „nanemááár…!”.
Történetileg (a nyomorult, viszolyogtató Bhoot
kivételével... :-P) nem volt baj a „Mowgli”-val.
Igaz, nem adta vissza „A vörös kutya”, a dekkáni dól vonulásának iszonyatát, és azt az
élet-halál harcot, amit a Csapattal vívtak a puszta létükért – és amikor Akela, a
Ridegfarkas, meghal a csatában.
„– Ugye megmondtam, hogy ez lesz az utolsó
harcom? – lihegte Akela. – Jó vadászat volt. Hát te hogy vagy, testvérkém?
– Élek, és sokat megöltem.
– Én is. Most pedig meghalok, és szeretném, ha melletted halhatnék meg, testvérkém.
Maugli a térdére fektette a rettentően
összeszabdalt fejet, s átkarolta a megtépett nyakat.”
…
Nem adta vissza a „Rátok
szabadítom a dzsungelt!” rettentő haragját sem, amikor Maugli, egy ember küldi
az emberek ellen a dzsungel minden lakóját.
„– Meneküljenek, ahogy a burtpuri mezőkről
menekültek az emberek – amíg nem szántja földjeiket, csak az eső, s az orsóik
pergése helyett csak az esőcseppek peregnek a vastag levelekről –, amíg Bagira
meg én a pap házában nem ütünk tanyát, s az őzbak a templom mögötti víztartóhoz
nem jár inni! Szabadítsd rájuk a dzsungelt, Háti!”
…
Ám benne volt nagyon sok sötétség, fenyegetettség, szikár
(már-már rideg) dzsungeltörvények – nem csak valami könnyed énekelgetés és
gyermekbarát báj lengte be az egészet.
De lehetett volna még jobb is.
És kár volt egy újonnan kitalált karaktert belehozni – főleg olyat,
aki/ami semmi pluszt nem adott a történethez, csak megkönnyíteni hivatott a
forgatókönyvíró (és a rendező) dolgát. :-PPP
Bird Box –
Madarak a dobozban
Sokáig kerültem ezt a filmet, mivel úgy éreztem (érzem),
hogy ez a történet John Krasinski „A Quiet Place” alkotásának… hm…
„újraértelmezése”.
Oké, valójában a „Bird
Box”-ot 2014-ben írta Josh Mallerman
– Bryan Woods és Scott Beck pedig 2016-ban adta el a
Paramount Pictures-nek „A Quiet Place”
forgatókönyvét, szóval, utóbbiak olvashatták és kaphattak ihletet az előbbitől…
Mégis: először John
Krasinski filmje került elénk, így Sandra
Bullock második megfilmesítésként az első árnyékában jár, akármit is
csinálok. :-/
Szóval, kerültem egy ideig a „Bird Box”-ot, aztán csak rászántam magam.
…és vegyes érzéseim vannak.
Könnyen lehet, hogy „A
Quiet Place” miatt, de nagyon sok jelenetnél éreztem, hogy… „ezt mintha már
láttam volna valamikor”.
Az elszigetelt túlélők közössége, ahol mindenki a saját
pecsenyéjét sütögeti/csak a saját túlélése érdekli, mindenki más dögöljön meg –
szülő nők itt is (mint „A Quiet Place”-ben…):
és hogy ember nagyobb farkasa az embernek, mint a szörny – ezt a
klisét/archetipizálást meg már láttuk rengeteg „túlélős” filmben/sorozatban.
A kisgyerekek itt is értetlenek (mint „A Quiet…” bla-bla-bla :-P ), és _alapvető_ szabályokra hánynak fittyet:
miközben évek óta ezek a szabályok teszik lehetővé a túlélésüket. :-OOO
Azt meg kifejezetten utálatos filmkészítési módszernek
tartom, hogy bemutatnak egy jelenetet a „jelenből” (Sandra Bullock csónakon elindul a folyón a két gyerekkel, hogy a
„Menedékbe” érjen), és utána elkezdik mesélni, hogyan is kezdődött, és hogy
jutottunk el idáig – de közben mindig kapunk egy-egy jelenetet a csónakos
hánykolódásból.
Szóval, kaptunk már némákat és vakokat is, akiknek az
érzékelésük hiánya teszi lehetővé túlélésüket az idegen fenyegetéssel szemben…
és bármit is csinálok, újra és újra Galla
Miklós remek jelenete jut eszembe erről az egészről. :-)))))
„(…) Tom sajnos vak
volt, s eme csapást nagy állhatatossággal viselte, kivált, ha figyelembe
vesszük, hogy süketség is sújtotta. (…)
Az élet sötétjében
Tomot barátja, Dick kalauzolta. Dick kiválóan látott, és boldogan elvezette
volna Tomot bárhová, de sajnos Dick is süket volt, így nem hallhatta, hogy Tom
merre akar menni. Dick Tomhoz hasonlóan sosem panaszkodott fogyatékosságáról.
Nem is tehette, mert néma volt. (…) E két barát, akik a külvilág zajából semmit
sem hallhattak, abban a szerencsében részesülhettek, hogy barátjuk volt Harry. Harry
azt is meghallotta, ha egy tű esett a földre. Igaz, mivel vak volt és néma,
megkeresni nem tudta, másokat pedig nem figyelmeztethetett, hogy ne lépjenek
rá. Tehát külön-külön súlyos fogyatékosságokkal küzdöttek, de együtt minden
érzékelés a birtokukban volt.
(…)
Dick látta, hogy
jön a kombájn, Harry hallotta, hogy jön a kombájn, de egyikük sem tudott
felkiáltani. Tomnak, aki fel tudott volna kiáltani, halvány fogalma sem volt
arról, hogy mi ment nekik.”
/Galla Miklós: Az
anglikán egyházi beszéd/
:-DDD
Na most, ha a végén a „kombájn” szót behelyettesítjük
azzal, hogy „szörny”… megkapjuk „A Quiet
Place” és a „Bird Box” alaptörténetét.
:-)))))))
Oké, beismerem, hogy a Bird Box vége tetszett. Valahogy felemelő volt. :sör:
…ám nem megy ki a fejemből, hogy hamarosan a
halláskárosultak is megkapják saját szörnyfilmjüket, amiben csak azért
élik-élhetik túl az inváziót, mert hang érzékelésük nincs, vagy erősen
korlátozott.
:-PPP :-)))
The House with
a Clock in Its Walls – A végzet órája
Őszintén szólva, már elfáradtam, gondolom, ti is (ma már
semmi kedvem/erőm nem lesz rivjúzni a _jó_(!)
filmről…), és ezért ezt az utolsó élménybeszámolót össze fogom csapni.
De sajnos nem is nagyon van rajta mit magyarázni: egy
annyira sablon varázslós tinifilm, sablon gonosszal, hogy a fal adja a másikat.
És nem, sajnos Jack
Black sem tudja megmenteni az érdektelenségtől és a középszertől. :-(((
Egy(!) dolog miatt volt – számomra – érdemes megnézni: Cate Blanchett olyan gyönyörű benne,
mint még soha egyetlen egy filmjében sem.
Egész egyszerűen lenyűgözve gyönyörködtem a szépségében.
Nem is kellett volna film köré (főleg nem ez… :-PPP),
elég lenne elnézni egész nap az otthonában, ahogy tesz-vesz a házban. Én
már attól elalélnék. :-)))
Így viszont a film egészen nagy teher Cate Blanchett szépségének vállán… amit
nem is bír el.
Ez egy marha halovány, sablon, gyermek (vagy inkább _gyermeteg_ :-P ) fantasy. Ennél sokkal
jobbak vannak a palettán. Ha már, ugye…
Sajnos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése