Mortal Engines – Ragadozó városok

Én nagyon akartam utálni ezt a filmet…

Kitaláltam, hogy Dáviddal (decemberi jó szokásunk szerint) menjünk a téli szünetben moziba, és feldobtam neki a választás lehetőségét.

Mondom, ott van a Transformers-frencsájz „rebootja”, ami egy amolyan tingli-tangli diznisített, családbarát verzió…

…meg az Aquaman, a tetovált maori-hakás Khal Drogóval, amiről mindenki azt mondja, hogy a legjobb DC film a Sötét Lovag óta…

…és ott van a Mortal Engines, amit már premier előtt (érted: _premier előtt_!!!) úgy fikáztak a neten, hogy orbitális bukás lesz, olyan szar… még nem látta senki, de már szarházták…

Reménykedtem, hogy az Akva-manust választja Dávid: és így is lett! :sör:

Azt nézte meg a haverjával vasárnap, Pesten. :-///

Nekem meg jutott a hétfői, gödöllői Mortal Engines…

…úgy örültem neki, mintha a fogamat húznák. :-///

Príma – gondoltam –, ilyen az én formám. Ezt úgy szidják a neten, hogy a fal adja a másikat, tuti, hogy baromi rossz lesz… óóó… kellett ez nekem, kellett ez nekem?!?!

Lógó orral caplattam el ma délután a moziba, és vártam, hogy majd egy olyat, de olyat fogok írni róla, hogy vért fog fröcskölni a képernyő is…! (Vagy a képernyőről fröcsköl rám vissza a hányás…?! Hm… nem is tudom… valami ilyesmi…)

Szóval, én nagyon akartam utálni ezt a filmet.

…megy a film, megyeget… az állam meg lent a földön… a popcornt meg állandóan mellé teszem a számnak…

Az időérzékem totál odavan: nem tudom, hogy 20 perc telt el, vagy 15… esetleg már fél óra…?! De nem merem, nem tudom elővenni a telót, hogy lopva ránézzek: megbűvölten bámulom a vásznat.

Arra gondolok, oké, semmi gáz – az eleje lenyűgöz: na és?! Utána majd jól megszokom ezt a steampunk-miliőt, és tökre unni fogom az egészet… majd mindjárt… mindjárt kezdem is unni…

Baszki, még mindig nem unom…! Valami baj lehet velem, esküszöm… Ez már a szenilitás jele…?! Azért idén is öregebb lettem egy évvel, meg minden… Vagy valami romlottat ettem… ezért tetszik… kajakóma…

…ez rohadt jó, hogy a fene enné meg! Most mi a franc lesz velem…?! Mindenki megmondta, hogy ez a film szar, és oltári nagy bukás! Megmondta, vagy nem mondta meg?! Megmondta! Na, ugye! Aki nem látja, hogy mennyire szar, az szerintem totál inkontinen… interkontinen… imperlizmus, az.

Próbáltam a rohadt jó film mögül ráhallgatózni a közönségre is… baszki, mindenki be van szarva, az tuti… Érzem-érzékelem, hogy a filmben próbálnak elsütni egy-egy viccet: de olyan nyomasztó, félelmetes, és… hatalmas az egész, hogy fel sem merünk röhögni, mert beszippantott az életre-halálra tét!

(Egy anyuka két 6-8 éves forma kisgyerekkel kocogott be az előadásra… azok ketten éjjel tuti, hogy nem azért várják meg az éjfélt… vagy a hajnali fél kettőt… mert várják az új évet, az tutter. :-P )

Aztán megjelent Shrike. A levegő is megfagyott a moziban, esküszöm… az emberek mocorogni sem mertek, mert féltek, hogy rájuk vetül a zöld tekintet…

Én nem féltem. De nem ám. Úgy be voltam sza… sza… szakadva az ülésbe, hogy moccani sem tudtam. Na, nem mintha mertem volna…

Aztán Shrike, a Terminator legjobb barátja, elindult, baszki… hazafelé a film után úgy vezettem, hogy a visszapillantóban lestem, nem-e indul meg mögöttem/felém egy zöld fénypászma…

Majd megjelent Jihae… a gyönyörű, egyszemélyes hadsereg… Én meg hirtelen szerelmes lettem.

Aztán megjelentek az „Anti-Traction League” harcosai: mint akik egyenesen az elmémből pattantak ki – kőkemény, senkitől és semmitől nem félő brigád, akiknek imádtam minden jelenetét.

És jött a hidegrázós-agyfagyasztós iszony, Shrike – és az „Anti-Traction League” ahelyett, hogy menekülőre fogta volna: felvette vele a harcot…!

Legszívesebben üvöltöttem volna a gyönyörűségtől, olyan csata volt. :respect:

Majd jött egy feledhetetlen, lelkembe égő pillanat: Hester és Shrike… baszki… baszki… baszki…

Én rohadtul akartam utálni ezt a filmet. Be akartam állni a falkába, hogy lássák, én is mértékadó, hozzáértő blogger vagyok: lám, hiszen pont ugyanazt mondom a filmről, amit más, mértékadó, hozzáértő bloggerek!

Sírva akartam röhögni rajta…! De nem sírni… baszki…

…

Aztán eljutottunk Shan Guo-ba, a Shield Wall mögé: és végre megismerhettük a misztikus… „ellenséget”…?!

És rájöttünk, hogy Nyugat és Kelet harcában micsoda két teljesen eltérő gondolkodású népcsoport csap össze.

Majd a MEDUSA lecsapott a Shield Wall-ra… és szinte érzi az ember a lökéshullámot… a pusztítás poklát… és látod a támadók gyilkos örömét, kéjét és mámorát – ami piszokul ijesztő…

 

És felszáll az „Anti-Traction League” maroknyi gépe, hogy életük árán is szembeszálljon a hódítóval…

...

Oké: ettől a pillanattól – ha nem is utálni –, de elkezdtem… hm… határozottan ismerősnek érezni a helyzetet… hogyaszongya: nem pont ilyen volt az „SW: Az Új Remény” vége…?!?!

 ...

De utálni, vagy szidni nem tudom, és nem is akarom ezt a filmet.

Mert fantasztikus volt a világ, félelmetes a jövőkép, csodásan nyomasztó volt a steampunk miliő – és andrenalinpumpa minden akció…!

Sajnos, a készítők a végére megijedtek, szvsz – hogy „jaj, nem lesz ez túl sok(k) a kommerszhez és sokadik folytatásokhoz szokott kedves átlagnézőknek? jajaj, jujujuj, nem fekszi meg az érzékeny gyomrukat?! asszem, nagyon kellene ide egy kis kommersz, a végére, egy kis… innen-onnan ismerős nyúlás, ha már ugye, úgy is ez kell nekik, hogy ismerős legyen és jól kitaposott… másfél óráig lenyomtuk a torkukon a szokatlant, a meglepőt, a nyomasztót – a végére meg legyen egy kis Star Wars, mert ezek azt szokták meg így, decemberenként…"

:-PPP

Kár volt érte, én mondom. :-PPP

Végig kellett volna menni az úton, mert… ha már bukás, bukjunk bátran, és vigyük végig a koncepciót, a fene egye meg! Vigyük végig, és bukjunk el úgy, hogy nem alkudtunk meg!

Ne úgy, hogy a végére elgyávulunk, és eláruljuk önmagunkat…

…

Én nagyon akartam utálni ezt a filmet – de nincs rajta utálni való. Sőt.

Nagyon is szerethető. Persze, ha _előre_ (bemutató előtt…!!!) eldöntjük, hogy ez márpedig szar lesz és kész, akkor nincs miről beszélni.

Ez egy rohadt jó steampunk világ, ahol még rengeteg remek filmet láthattunk volna (igen, folytatások itt is – na és?! inkább dizniSW? meg huszonnyolcadik pókember-feldolgozás…?! :-PPPP ).

Persze, ha előre le vannak osztva a lapok… akkor nem nagyon van mit tenni. :-(((((

De nekem meglepően… megdöbbentően!... remek élmény volt, a „Mortal Engines”.

Tökre örülök, hogy mégis ez jutott nekem, nem az Aqua-manus… :-)))

:respect:

:sör:

:pezsgő:

BUÉK

The Sisters Brothers

Nos, itt a remek film, amiről már korábban említést tettem, ám mielőtt belevágnék, még pár dolgot el kell mesélnem.

1.) Minden tiszteletem és elismerésem Speier Dávidnak, imádom a filmszöveg fordításait, imádom a magyarításait, szerintem egy nyelvi zseni a srác. :respect:

De nagyon nem szeretem, amikor film címeket próbál „eladhatóvá”(?!?!), „forgalmazhatóvá”(?!?!), „kommersszé”(?!?!), redneck szinten „befogadhatóvá”(?!?!) magyarítani, szlengesíteni, hangzatosítani – Uram, bocsá’: silányítani. :-/// Az „In Bruges” és a „Clueless” filmek magyar forgalmazásba került címei akkor is védhetetlenek, ha Speier Dávid ezt remekül meg tudja védeni. :-PPP

…és erős a gyanúm, hogy a „The Sisters Brothers” magyar forgalmazói címe is az ő keze nyomát „dicséri”. :-///

Le sem vagyok hajlandó írni a fenti három film magyarosított-hangzatosított-vagányosított–poénosított(?!) címeit, annyira irtózom tőlük. :-PPP

És nem, nem vagyok hajlandó mást sem kitalálni helyettük magyarul: mert az „In Bruges” és a „The Sisters Brothers” önmagukban megállnak a lábukon, és kurvára nem kell hozzájuk nyúlni.

Mert, ha valakinek ennyi, a minimálisnál valamivel kevesebb angol szóismerete nincs, akkor az a film elé se üljön be, mert úgyse fog érteni a történetből semmit. Hogy ez netalán sznobizmus? Lekakilom. 100x jobb megoldás, mint „kommerszre gyökeresíteni” egy-egy eredeti filmcímet. :thumbsdown:

2.) Most eléggé… „feldúlt” és „lelombozott” lelkiállapotban leledzem egyszerre – és így néztem a filmet: és így ütött be nálam nagyon. Szóval, ha valaki (majd) nem ért egyet velem, a hiba nem biztos, hogy az ő készülékében van. :sör:

The Sisters Brothers

Óvatosan, Barátaim, csak óvatosan. :sör:

Mert átverés ez az egész: a címadás (a magyarított még rá is tesz egy lapáttal… :-/// ), a trailer mind-mind azt sugallják – hát itten kérem szépen lesz majd móka, kacagás, de minimum fekete humor, rogyásig.

Mert hát, valljuk be: John C. Reilly – mint pisztolyhős?! Höhö… höhöhö… Na, ugye.

Aztán megy a film, és a tréfás viccek és humoros jelenetek csak nem sorjáznak előttünk.

Ellenben egy-egy elejtett szóval, egy-egy félmondattal elkezd kibontakozni előttünk két testvér drámája.

És a végén rádöbbensz: ez egy kurva megváltás film volt. Nem, amolyan habos-babos, csillámporos, karácsonyi – hanem vérmocskos, halállal és szenvedéssel szegélyezett, sárban és szarban taposó, elcseszett szenvedéstörténet, ami vihetne nyílegyenesen a Pokolba is.

Vihetne. De nem oda visz.

Patrick deWitt és Jacques Audiard nem akarják, hogy oda vezessen. :respect:

Nem, nem tagadják el, hogy a Megváltáshoz a Megtisztuláson át vezet az út – a Megtisztulás pedig áldozatokat követel. Olyat, amit nem szívesen adnál. Olyat, ami fáj, de mocskosul.

A Megtisztulás legjobban az önmagunkkal való szembenézést kívánja – az egyszerűen kihagyhatatlan, megkerülhetetlen. És amit az ember magába nézve lát… hááát… az nem tetszik neki. De nagyon nem.

Az eszetlen, vérgőzös Charlie szerepében Joaquin Phoenix szerintem vagy 2-3 szinttel nagyobbat nyújt, mint a „You Were Never Really Here” minimalista megformálású bosszúállójaként. :respect:

A csöndes nagytestvér, Eli szerepében John C. Reilly pedig legalábbis zseniális: most hagyta el végleg a „komikus”-skatulyát. :respect:

Charlie nem hisz semmiben csak a fegyver erejében, a hatalomban, az erőszak uralmában.

Eli pedig csak azért tart Charlie-val, mert kötelességének érzi, hogy megvédje – mert a testvére. És egy régi, soha le nem róható adósság miatt…

Bocsánat, van drámája – és nem is kicsi! :sör: – a „nyomozónak” (Jake Gyllenhaal), és a „kémikusnak” (Riz Ahmed), ami szintén nagyon sok revelációt hordoz. :respect:

De a Sisters Brothers sorstragédiája olyan erős, hogy mellette… minden más jóval kisebbnek tűnik. :meaculpa:

Nem, nem egy „vicces kóbojos” :-P, könnyed mű a „The Sisters Brothers”: a cím nagyon megtévesztő. A magyarítás meg még jobban… :-P

Egy olyan alkotás lett, ami elvisz a mocsokba, az ocsmány bugyrokba, ahol számtalan gyilkos ellenség les rád, és egyszer csak rájössz, hogy mind közül te vagy a legveszélyesebb – saját magadra.

Én már napok óta gondolkodom ezen a filmen…

…és úgy vélem, fogok is még tovább. :respect: :leborul:

Mowgli – Maugli & Bird Box – Madarak a dobozban & The House with a Clock in Its Walls – A végzet órája

Hát igen… :-/// Mert nem nagyon vetik elém magukat egymás sarkát taposva a jobbnál-jobb filmek, hogy „nézz meg! nézz meg!”, és próbálkozok a magam szerény, egyvágányú kútfejem után menve keresni-kutatni utánuk.

Amikor meg nem találom „őket”, akkor… hát… meglehetősen enervált leszek. És kevéssé lelkes. :-///

Aztán meg egyre próbálom-próbálom gyűjteni-gyűjtögetni a filmélményeket, hogy majd akkor adjam ki magamból mindet – rivjú formájában –, amikor végre egy _tényleg jó(!)_ kerül az utamba.

És most megesett az az eset, hogy túl sok… hm… kevésbé fellelkesítő, és… hm… nem annyira lelkesen ajánlható megnézett film gyűlt össze nálam, mire – végre…! VÉGRE…!!! – beesett a várva-várt remekmű.

Ezért most letudom a… a fene egye meg, ne kerülgessem már a forró kását… letudom végre a középszert, az átlagost, a „futottak még”-kategóriát, hogy utána (egy önálló posztban) végre írhassak a nagyszerűről.

Mert ez a három fenti (lenti) film korántsem nyerte el a tetszésemet. :-///

És ezért én kérek elnézést. :-P

Mowgli – Maugli

Mindig is (de legalábbis a Disney 2016-os újrája óta… :-PPP :diedisneydie: :-OOO ) egy ilyen Dzsungel könyvét vártam: ami visszaadja – de legalábbis _megpróbálja_ visszaadni a Dzsungel könyve novellák sötét keménységét.

Félreértés ne essék: imádom a 67-es rajzfilmet, és elég gyakran rázendítek arra a dalra, hogy „Amíg van egy-két jó falat, s egy jó falat az csak akad…” :-DDD.

De ha már annyi újrát készítenek manapság: nem lehetne végre egy, csak egyetlen egy, ami megpróbálja követni az eredeti novellákat?!

Andy Serkis tiszteletre méltó igyekezettel erre tett most kísérletet, Callie Kloves segítségével – de szvsz felemás végeredmény született. :-PPP

Egyáltalán: miért éppen Callie Kloves kellett „segítségnek”, bonyek?! Nem tűnik annyira biztos kezű forgatókönyvírónak – mivel az imdb szerint is ez az első(!) ilyen jellegű munkája. Más meg nem is nagyon van, filmes berkekben… :-///

Szerencsére (NEM!!! :-PPP) kitalált egy új szereplőt a történetbe, aki kurrr… tára nem hiányzott eddig belőle, de legalább a hideg kirázza tőle az embert, olyan viszolyogtató a nyomorult.

Igen, Bhoot az, a nyomorult, albinó, pária farkas – igen, úgy hiányzott ő a Dzsungel könyvéből, mint üveges tótnak a hasra esés. :-PPP

Azt sem értem, hogy Tabaki, a sakál (eredetiben: „jackal”) mi a francnak lett egy idegbeteg, punk _hiéna_ (eredetiben: „hyena”)?! Ez is valami művészi át- és újraértelmezés?! Fontos dramaturgiai szerepe van?! Annak, hogy _sakál_ helyett ez most _hiéna_?! Vagy mi a nyű…?!

És ami még rajtuk kívül kicsapta-csapkodta a biztosítékomat: a CGI állatok emberi arckifejezései.

Idegesítő volt, zavaró és kellemetlen, ahogy állatok arcát emberi grimaszokba kényszerítette a számítógép.

Miatta nem állatoknak éreztem Bagheerát és Baloot, hanem valami állati testbe száműzött embereknek – és ez nagyon zavart. :-///

Hathi volt számomra (egyedül) hiteles – és ő meg sem szólalt végig, de legalább pofákat sem vágott.

Amit még egy nüansznyira megemlítenék: Mauglit ki fogadja be Messuaként a faluban?! Hát egy (nyilván száműzött és inkognitóban élő) indiai szépségkirálynő: a gyönyörű Freida Pinto.

Nem, nem a gyönyörűségével van a baj (sőt! :-) ), csak azzal, hogy annyira kirívó(an szép) az Isten háta mögötti faluban, hogy… azt érzi az ember… „nanemááár…!”.

Történetileg (a nyomorult, viszolyogtató Bhoot kivételével... :-P) nem volt baj a „Mowgli”-val.

Igaz, nem adta vissza „A vörös kutya”, a dekkáni dól vonulásának iszonyatát, és azt az élet-halál harcot, amit a Csapattal vívtak a puszta létükért – és amikor Akela, a Ridegfarkas, meghal a csatában.

„– Ugye megmondtam, hogy ez lesz az utolsó harcom? – lihegte Akela. – Jó vadászat volt. Hát te hogy vagy, testvérkém?

– Élek, és sokat megöltem.

– Én is. Most pedig meghalok, és szeretném, ha melletted halhatnék meg, testvérkém.

Maugli a térdére fektette a rettentően összeszabdalt fejet, s átkarolta a megtépett nyakat.”

…

Nem adta vissza a „Rátok szabadítom a dzsungelt!” rettentő haragját sem, amikor Maugli, egy ember küldi az emberek ellen a dzsungel minden lakóját.

„– Meneküljenek, ahogy a burtpuri mezőkről menekültek az emberek – amíg nem szántja földjeiket, csak az eső, s az orsóik pergése helyett csak az esőcseppek peregnek a vastag levelekről –, amíg Bagira meg én a pap házában nem ütünk tanyát, s az őzbak a templom mögötti víztartóhoz nem jár inni! Szabadítsd rájuk a dzsungelt, Háti!”

…

Ám benne volt nagyon sok sötétség, fenyegetettség, szikár (már-már rideg) dzsungeltörvények – nem csak valami könnyed énekelgetés és gyermekbarát báj lengte be az egészet.

De lehetett volna még jobb is.

És kár volt egy újonnan kitalált karaktert belehozni – főleg olyat, aki/ami semmi pluszt nem adott a történethez, csak megkönnyíteni hivatott a forgatókönyvíró (és a rendező) dolgát. :-PPP

Bird Box – Madarak a dobozban

Sokáig kerültem ezt a filmet, mivel úgy éreztem (érzem), hogy ez a történet John Krasinski „A Quiet Place” alkotásának… hm… „újraértelmezése”.

Oké, valójában a „Bird Box”-ot 2014-ben írta Josh Mallerman – Bryan Woods és Scott Beck pedig 2016-ban adta el a Paramount Pictures-nek „A Quiet Place” forgatókönyvét, szóval, utóbbiak olvashatták és kaphattak ihletet az előbbitől…

Mégis: először John Krasinski filmje került elénk, így Sandra Bullock második megfilmesítésként az első árnyékában jár, akármit is csinálok. :-/

Szóval, kerültem egy ideig a „Bird Box”-ot, aztán csak rászántam magam.

…és vegyes érzéseim vannak.

Könnyen lehet, hogy „A Quiet Place” miatt, de nagyon sok jelenetnél éreztem, hogy… „ezt mintha már láttam volna valamikor”.

Az elszigetelt túlélők közössége, ahol mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti/csak a saját túlélése érdekli, mindenki más dögöljön meg – szülő nők itt is (mint „A Quiet Place”-ben…): és hogy ember nagyobb farkasa az embernek, mint a szörny – ezt a klisét/archetipizálást meg már láttuk rengeteg „túlélős” filmben/sorozatban.

A kisgyerekek itt is értetlenek (mint „A Quiet…” bla-bla-bla :-P ), és _alapvető_ szabályokra hánynak fittyet: miközben évek óta ezek a szabályok teszik lehetővé a túlélésüket. :-OOO

Azt meg kifejezetten utálatos filmkészítési módszernek tartom, hogy bemutatnak egy jelenetet a „jelenből” (Sandra Bullock csónakon elindul a folyón a két gyerekkel, hogy a „Menedékbe” érjen), és utána elkezdik mesélni, hogyan is kezdődött, és hogy jutottunk el idáig – de közben mindig kapunk egy-egy jelenetet a csónakos hánykolódásból.

Szóval, kaptunk már némákat és vakokat is, akiknek az érzékelésük hiánya teszi lehetővé túlélésüket az idegen fenyegetéssel szemben… és bármit is csinálok, újra és újra Galla Miklós remek jelenete jut eszembe erről az egészről. :-)))))

„(…) Tom sajnos vak volt, s eme csapást nagy állhatatossággal viselte, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy süketség is sújtotta. (…)

Az élet sötétjében Tomot barátja, Dick kalauzolta. Dick kiválóan látott, és boldogan elvezette volna Tomot bárhová, de sajnos Dick is süket volt, így nem hallhatta, hogy Tom merre akar menni. Dick Tomhoz hasonlóan sosem panaszkodott fogyatékosságáról. Nem is tehette, mert néma volt. (…) E két barát, akik a külvilág zajából semmit sem hallhattak, abban a szerencsében részesülhettek, hogy barátjuk volt Harry. Harry azt is meghallotta, ha egy tű esett a földre. Igaz, mivel vak volt és néma, megkeresni nem tudta, másokat pedig nem figyelmeztethetett, hogy ne lépjenek rá. Tehát külön-külön súlyos fogyatékosságokkal küzdöttek, de együtt minden érzékelés a birtokukban volt.

(…)

Dick látta, hogy jön a kombájn, Harry hallotta, hogy jön a kombájn, de egyikük sem tudott felkiáltani. Tomnak, aki fel tudott volna kiáltani, halvány fogalma sem volt arról, hogy mi ment nekik.”

/Galla Miklós: Az anglikán egyházi beszéd/

:-DDD

Na most, ha a végén a „kombájn” szót behelyettesítjük azzal, hogy „szörny”… megkapjuk „A Quiet Place” és a „Bird Box” alaptörténetét. :-)))))))

Oké, beismerem, hogy a Bird Box vége tetszett. Valahogy felemelő volt. :sör:

…ám nem megy ki a fejemből, hogy hamarosan a halláskárosultak is megkapják saját szörnyfilmjüket, amiben csak azért élik-élhetik túl az inváziót, mert hang érzékelésük nincs, vagy erősen korlátozott.

:-PPP :-)))

The House with a Clock in Its Walls – A végzet órája

Őszintén szólva, már elfáradtam, gondolom, ti is (ma már semmi kedvem/erőm nem lesz rivjúzni a _jó_(!) filmről…), és ezért ezt az utolsó élménybeszámolót össze fogom csapni.

De sajnos nem is nagyon van rajta mit magyarázni: egy annyira sablon varázslós tinifilm, sablon gonosszal, hogy a fal adja a másikat.

És nem, sajnos Jack Black sem tudja megmenteni az érdektelenségtől és a középszertől. :-(((

Egy(!) dolog miatt volt – számomra – érdemes megnézni: Cate Blanchett olyan gyönyörű benne, mint még soha egyetlen egy filmjében sem.

Egész egyszerűen lenyűgözve gyönyörködtem a szépségében.

Nem is kellett volna film köré (főleg nem ez… :-PPP), elég lenne elnézni egész nap az otthonában, ahogy tesz-vesz a házban. Én már attól elalélnék. :-)))

Így viszont a film egészen nagy teher Cate Blanchett szépségének vállán… amit nem is bír el.

Ez egy marha halovány, sablon, gyermek (vagy inkább _gyermeteg_ :-P ) fantasy. Ennél sokkal jobbak vannak a palettán. Ha már, ugye…

Sajnos.