Sorozatoztam/Sorozatozok mostanság, és most elmesélem
nektek, milyen élményekben volt részem. :sör:
Dimension 404
„Szegény ember Black Mirror-ja” – írta róla
lekezelően valaki (én tudom, hogy kicsoda, de nem reklámozom :-P…), én meg úgy
elgondolkoztam ezen.
Mert _melyik_ Black Mirror évadhoz képest, ember?
Ugyanis rohadtul nem mindegy. :-P
A döbbenetesen jó, gyomronvágó első évadhoz hasonlítod?
Azzal össze sem lehet mérni, úgy igaz: én is szuperlatívuszokban szóltam róla.
:sör:
A második évaddal szemben már nem merném ilyen bátran a Black
Mirror elsőbbségét hirdetni…
Az újrázott, összemásolt, összefércelt, újrahasznosított „Karácsonyi különkiadást” meg ne is emlegessük, ugye… :-PPP
A harmadik Black Mirror évaddal szemben pedig
egyértelműen a Dimension 404 jön ki
győztesen.
Ez van.
Pedig igazából csak az a korrekt, ha a harmadik BM
évadhoz hasonlítjuk, mert úgy két, egyaránt hat-hat részből álló sorozatot
mérünk egymáshoz – míg a BM első két „évada” mindössze 3-3
részes.
És azt azért valljuk be egymás között, hogy három(!)
részt könnyebb egy tízes átlag köré felhúzni, mint egy hat részes sorozatot.
Szóval, a két, egyaránt hat részes évad
összehasonlításából, számomra egyértelműen a Dimension 404 nyeri – mert a Black Mirror hat részéből négyet tudtam
megnézni: azt is csak azért(!), mert mindenképpen el akartam jutni a legtöbb
rivjúban a sorozat legjobb/legerősebb/legütősebb részének kikiáltott San
Juniperó-ig.
És amikor odáig elszenvedtem(!)-elkínlódtam(!!)-átrágtam
magam(!!!) a sok vacakon (a „Playtest” konkrétan egy igazi szemétrevaló
hulladék :-P idáig süllyedtél, Black Mirror…?! :-O ), és megnéztem
az ajnározott San Juniperó-t, azt mondtam magamnak: oké, ha ez az „évad legjobbja”,
akkor töltse az a további részekkel az idejét, akinek két anyja van. :-PPPPPPPP
A Dimension 404-et
meg simán végig tudtam nézni: erősebb, gyengébb részek váltakoztak, de egyik
sem volt csalódás, vagy konkrétan rossz, és az összbenyomásom határozottan kellemes
maradt. :sör:
Talán nem sikerült elég ütősre a „Polybius”, és a „Bob” –
de a „Matchmaker”, a „Cinetrax”, a „Chronos” határozottan bejöttek: és az utolsó rész (összbenyomás,
végső értékelés szempontjából perdöntő!), az „Impulse” valami egészen nagyszerű sorozatzárást hozott a heroikus,
önfeláldozó „last stand”-jével. :respect:
Összességében, határozottan egy kellemes meglepetés volt
a Dimension 404. Nem akar olyan „hú,
de nagyon elvontnak és entellektüelnek látszani, mint a BM, és nem is veri a
mellét (…) arra, hogy „én aztán minden egyes alkalommal leszakítom az arcotokat”.
Mesél meglepő, ijesztő „meghökkentő történeteket”: és én egészen
remekül szórakoztam ezen. :sör:
Így múlt el a te időd, BM … :shameonyou:
One Mississippi
Nem egy mai sorozat, de végre megnéztem én is.
Határozottan kellemes volt, néha igen komoly revelációval,
ráeszméléssel – és túl sok Tiggel.
:-/
Nos, igen, tudom, hogy ez az ő sorozata, az ő élete – de
leginkább ő idegesített/zavart benne.
Túl sok volt a szarkazmusa, a cinizmusa, túl sok volt a
felsőbbrendű (entellektüel) – alig álcázott – gőgje, túl sok volt a „szerelmi”
élete és… túl sokat mutogatták/mutogatta magát (fél)meztelenül.
A fentiekből kevesebb is elég lett volna, azt hiszem…
Viszont túl kevés volt Remy (Noah Harpster),
akiből viszont jóval többet is elbírt volna a széria – és pont jó volt… ha nem
a Legjobb(!)… Bill (John Rothman). :sör:
Alapvetően ijesztően nehéz (rossz…) élete volt/van Tig Notaró-nak, és mindenképpen
elismerésre méltó, hogy képes önmagát, lelki sebeit így, ezzel a tükörrel
(sorozattal) „gyógyítani”.
De Bill földhözragadt személyisége, karaktere nélkül…
hááát… nem lett volna (számomra) pozitív, szerethető élmény ez a sorozat.
Ám szerencsére az lett. :sör:
What Remains –
Melissa titkai
Négy részes angol mini: lassan hömpölygő – és az utolsó
részre egy meglepően durva lezárást produkáló. :sör:
A társasház padlásán a frissen beköltözött pár egy
múmiává aszott tetemet talál, akiről kiderül, hogy ő Melissa (Jessica Gunning),
a ház legfelső emeletének lakója – aki már két éve eltűnt.
És a kutya se kereste – legfőképpen tisztelt lakótársai
nem…
A rendőrség idegenkezűség megállapíthatóságának hiánya
miatt (huhh… ez nyakatekertre sikeredett) lezárja az ügyet, amivel Len (David Threlfall), az éppen nyugdíjba vonuló nyomozó nem ért egyet,
és a saját szakállára folytatja az ügy feltárását.
A nyomozás során egy csomó „secrets and lies” derül ki,
és az, hogy gyakorlatilag egy rendes ember sincs az egész házban – és szinte
bármelyikük megölhette volna Melissát.
Igazából egy nagyon csúnya jellem- és korrajz – olyan,
mint a „Happy Valley” széria, amiben amikor a legvégén egy magaslatról
lenéz a városra a rendőrnő, az ember arra gondol, hogy mindjárt kimondja: „fel
kéne gyújtani az egészet… és máris jobb hely lenne a világ. Happy Valley?
Happy?! nem is tudom, hogy sírjak, vagy röhögjek…”.
Nos, ugyanez a What
Remains is: a magányos, öreg rendőr, és a terhes anyuka szélmalomharca a
közönnyel, a kirekesztéssel, a nemtörődéssel – az embertelenséggel szemben.
Persze, erre a gerincességre, a tisztességre, a humánumra
rá is csesznek mindketten – naná. :-///
A befejező epizód showdown-ja pedig olyan megdöbbentően
kemény és ijesztő lett, hogy már azon feszengtem a kanapén, hogy… hagyják már
abba, a fenébe is! :eeekkk: :sör:
Nyomasztó sorozat volt, és csak ismételni tudom magamat:
ijesztő jellem- és korrajz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése