2017. május 5., péntek

100 metros & Schmitke



Már megint valami különlegességre vágytam, valami függetlenre, valamire, ami távol van a „mainstream”-től… Az ilyenekkel lehet jól pofára esni :-P :-) vagy pont kifogni valami igazi gyöngyszemet. :sör:

Hát lássuk, hogy ez alkalommal, mire jutottam.


100 metros


Pont a napokban olvastam a könyves.blog-on a „Harry Potter Nyergesújfalun” című érdekes cikket, amiben 10-14 éves gyerekek olvasási szokásairól azt írta Varga Bálint, hogy:

„Az is kiderült pár kérdés után, hogy nem szeretik a „problémakönyveket”, és nem szeretnek problémákról olvasni. A baj, a testi fogyaték, a halálos betegség, a deviancia simán lehet a könyv része, de ha kifejezetten arról szól, bottal nem piszkálják meg.”


Én meg azon morfondíroztam el, hogy talán nem is ők a célközönsége az efféle súlyos témáknak – de ha nagyobbak lesznek, 18-20 évesek, én mégis bíztatnám őket a „My Life Without Me – Az élet nélkülem”, a „Mar Adentro – A belső tenger”, és a „The Fault in Our Stars – Csillagainkban a hiba” című csodálatos alkotások megtekintésére (bár mindegyikben súlyos testi fogyaték és halálos betegség van), mert ha én nem láttam volna ezeket a filmeket, biztosan kevesebb lennék. :respect:

Efféle film a „100 metros” is – amit szerintem szintén javaslok majd felvenni a megtekintendők listájára. :sör:


Mert van olyan, _tényleg_ van olyan, amikor hiába tudod, hogy hová fog eljutni a film cselekménye, hogy hová fog eljutni a főhős, mégis az odáig vezető út olyan… hogy azt nem lehet letenni, nem lehet nem nézni, nem lehet füled-szemed-szíved mellett elengedni. :leborul:

A film ráadásul megtörtént esetet dolgoz fel: Ramon Arroyo Prieto történetét. :respect:

A főszereplő Ramón (Dani Rovira) egy nap rosszul lesz – és szklerózis multiplex-et diagnosztizálnak nála.

A többi SM-mel diagnosztizált társa között van a meglehetősen negatív/pesszimista hozzáállású a Mario (David Verdaguer), aki már a kezdetektől nem bíztatja sok jóval.


Szerencsére ez a „jövendölés” lassan felrázza Ramónt, aki ezért nem száz méter lesétálását tűzi ki céljául, hanem az „Ironman triatlont”: 3,86 km úszás, 180,25 km kerékpározás, 42,195 km futás megszakítás nélkül.

És ebben nem más lesz a segítségére, mint az özvegy, magának való – vejét túlságosan nem szívlelő… – apósa, Manolo (Karra Elejalde).


Igen, ezek a pontok, amiket leírtam, már talán nem kissé mutatják meg az utat, ahová a film ki fog futni.

Mégis érdemes megnézni, azt mondom. :respect:

Hogy tinédzser gyerekek nem akarnak olvasni (hallani, látni) „bajról, a testi fogyatékról, a halálos betegségről, a devianciáról” azt teljesen meg tudom érteni.

De eszembe jut két döbbenetes emlékem. Az egyik nagyon régi, 8-9 évesek lehettünk, amikor az egyik osztálytársunk édesanyja elhunyt: és az egész osztály elment a temetésre.

Ott álltunk döbbenten a sírok között, hallgatva a barátunk kétségbeesett zokogását és kiabálását („Anyukám! Anyukám! Anyukám!”), míg a kiérkező körzeti orvos be nem nyugtatózta, és el nem vitték onnan… Nem akartam én akkoriban ilyesmit látni, tudni – de a Sors, vagy az Isten másként döntöttek.

Nem emlékszem, hogy bárki különösebben segítette volna a történtek feldolgozását: olyan volt, mint egy villámcsapás. De azt a mai napig tudom, hogy én a temetés alatt a fejemben végig sikoltottam… és a mai napig nem felejtem el, ahogy az „Anyukám! Anyukám!” kiáltások visszhangoznak a fejfák között.


A másik emlékem nem olyan régi, sajnos: Dávid iskolájában történt haláleset a diákok között.

Nem akart Dávid sem ilyesmit megismerni, tudni, hogy van, hogy ilyen megtörténhet – de meg kellett ismernie.
Beszélgettünk vele, de ő nem nagyon akart beszélni erről… És nem tudom, hogy azóta ő is nem sikolt-e fel éjjelente néha a fejében…

...

Azt gondolom, hogy a fenti felsorolt filmek talán óvatosan, bölcsen, érzéssel segíthetik a traumák feldolgozását: kár ezektől kategorikusan elzárkózni, hogy ilyet aztán nem.

Mert van olyan, amikor az Élet közbeszól, és… akkor ott áll az ember gyermek lelke pőrén, felkészületlenül, védtelenül… és megroppan a fájdalomtól.

Ne felejtsük el hát a nevet, az Embert:

Ramon Arroyo Prieto




Schmitke


Hát igen… egyszer hopp, másszor kopp: az egyik mainstream-en kívüli film ad valamit, a másik meg nem.

Igazából, ez egy amolyan „meg nem értett művészfilm” – mert én legalábbis nem értettem meg. :-P :-)

Julius Schmitke (Peter Kurth), a csöndes szélturbina-mérnök története igazából nem fogja meg az embert.


Végig vártam benne valahol az „áttörést”, hogy majd most, majd valamikor szintet lépünk, és egy másik dimenzióba emelkedik a történet…! De reményeim hamvába holtak. :-///

Egy szerencsém volt, miszerint végigvártam (javarészt lustaságból…) a végefőcímet, és a legvégén még volt egy „easter egg”, ami dobott a sztori értelmezésén – de ez sem elég nekem ahhoz, hogy többre értékeljem a filmet. :-///

„Hja, hogy az egész egy hógömbben játszódott! Áhá…! Háhááá…!” :-PPP

Na ne… :-///

Szeretett volna a Schmitke misztikusabbnak látszani annál, ami – de ezért alig tett keresztbe egy paraszthajszálat. :-PPP

Oké, a kevesebb néha több – de a kevés meg néha majdnem semmi, ugye…?!

Arany középút, meg hasonló közhelyek. :-PPP

Kár is ezt tovább feszegetni. :-P ;-)




Ilyen az, amikor az egyik film elgondolkodtatja az embert - a másik meg „eluntatja”.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése