Dimension 404 s01 & One Mississippi s01 & What Remains – Melissa titkai s01

Sorozatoztam/Sorozatozok mostanság, és most elmesélem nektek, milyen élményekben volt részem. :sör:

Dimension 404

„Szegény ember Black Mirror-ja” – írta róla lekezelően valaki (én tudom, hogy kicsoda, de nem reklámozom :-P…), én meg úgy elgondolkoztam ezen.

Mert _melyik_ Black Mirror évadhoz képest, ember? Ugyanis rohadtul nem mindegy. :-P

A döbbenetesen jó, gyomronvágó első évadhoz hasonlítod? Azzal össze sem lehet mérni, úgy igaz: én is szuperlatívuszokban szóltam róla. :sör:

A második évaddal szemben már nem merném ilyen bátran a Black Mirror elsőbbségét hirdetni…

Az újrázott, összemásolt, összefércelt, újrahasznosított „Karácsonyi különkiadást” meg ne is emlegessük, ugye… :-PPP

A harmadik Black Mirror évaddal szemben pedig egyértelműen a Dimension 404 jön ki győztesen.

Ez van.

Pedig igazából csak az a korrekt, ha a harmadik BM évadhoz hasonlítjuk, mert úgy két, egyaránt hat-hat részből álló sorozatot mérünk egymáshoz – míg a BM első két „évada” mindössze 3-3 részes.

És azt azért valljuk be egymás között, hogy három(!) részt könnyebb egy tízes átlag köré felhúzni, mint egy hat részes sorozatot.

Szóval, a két, egyaránt hat részes évad összehasonlításából, számomra egyértelműen a Dimension 404 nyeri – mert a Black Mirror hat részéből négyet tudtam megnézni: azt is csak azért(!), mert mindenképpen el akartam jutni a legtöbb rivjúban a sorozat legjobb/legerősebb/legütősebb részének kikiáltott San Juniperó-ig.

És amikor odáig elszenvedtem(!)-elkínlódtam(!!)-átrágtam magam(!!!) a sok vacakon (a „Playtest” konkrétan egy igazi szemétrevaló hulladék :-P idáig süllyedtél, Black Mirror…?! :-O ), és megnéztem az ajnározott San Juniperó-t, azt mondtam magamnak: oké, ha ez az „évad legjobbja”, akkor töltse az a további részekkel az idejét, akinek két anyja van. :-PPPPPPPP

A Dimension 404-et meg simán végig tudtam nézni: erősebb, gyengébb részek váltakoztak, de egyik sem volt csalódás, vagy konkrétan rossz, és az összbenyomásom határozottan kellemes maradt. :sör:

Talán nem sikerült elég ütősre a „Polybius”, és a „Bob” – de a „Matchmaker”, a „Cinetrax”, a „Chronos” határozottan bejöttek: és az utolsó rész (összbenyomás, végső értékelés szempontjából perdöntő!), az „Impulse” valami egészen nagyszerű sorozatzárást hozott a heroikus, önfeláldozó „last stand”-jével. :respect:

Összességében, határozottan egy kellemes meglepetés volt a Dimension 404. Nem akar olyan „hú, de nagyon elvontnak és entellektüelnek látszani, mint a BM, és nem is veri a mellét (…) arra, hogy „én aztán minden egyes alkalommal leszakítom az arcotokat”.

Mesél meglepő, ijesztő „meghökkentő történeteket”: és én egészen remekül szórakoztam ezen. :sör:

Így múlt el a te időd, BM … :shameonyou:

One Mississippi

 

Nem egy mai sorozat, de végre megnéztem én is.

Határozottan kellemes volt, néha igen komoly revelációval, ráeszméléssel – és túl sok Tiggel. :-/

Nos, igen, tudom, hogy ez az ő sorozata, az ő élete – de leginkább ő idegesített/zavart benne.

Túl sok volt a szarkazmusa, a cinizmusa, túl sok volt a felsőbbrendű (entellektüel) – alig álcázott – gőgje, túl sok volt a „szerelmi” élete és… túl sokat mutogatták/mutogatta magát (fél)meztelenül.

A fentiekből kevesebb is elég lett volna, azt hiszem…

Viszont túl kevés volt Remy (Noah Harpster), akiből viszont jóval többet is elbírt volna a széria – és pont jó volt… ha nem a Legjobb(!)… Bill (John Rothman). :sör:

 

Alapvetően ijesztően nehéz (rossz…) élete volt/van Tig Notaró-nak, és mindenképpen elismerésre méltó, hogy képes önmagát, lelki sebeit így, ezzel a tükörrel (sorozattal) „gyógyítani”.

De Bill földhözragadt személyisége, karaktere nélkül… hááát… nem lett volna (számomra) pozitív, szerethető élmény ez a sorozat.

Ám szerencsére az lett. :sör:

What Remains – Melissa titkai

 

Négy részes angol mini: lassan hömpölygő – és az utolsó részre egy meglepően durva lezárást produkáló. :sör:

A társasház padlásán a frissen beköltözött pár egy múmiává aszott tetemet talál, akiről kiderül, hogy ő Melissa (Jessica Gunning), a ház legfelső emeletének lakója – aki már két éve eltűnt.

És a kutya se kereste – legfőképpen tisztelt lakótársai nem…

A rendőrség idegenkezűség megállapíthatóságának hiánya miatt (huhh… ez nyakatekertre sikeredett) lezárja az ügyet, amivel Len (David Threlfall), az éppen nyugdíjba vonuló nyomozó nem ért egyet, és a saját szakállára folytatja az ügy feltárását.

 

A nyomozás során egy csomó „secrets and lies” derül ki, és az, hogy gyakorlatilag egy rendes ember sincs az egész házban – és szinte bármelyikük megölhette volna Melissát.

Igazából egy nagyon csúnya jellem- és korrajz – olyan, mint a „Happy Valley” széria, amiben amikor a legvégén egy magaslatról lenéz a városra a rendőrnő, az ember arra gondol, hogy mindjárt kimondja: „fel kéne gyújtani az egészet… és máris jobb hely lenne a világ. Happy Valley? Happy?! nem is tudom, hogy sírjak, vagy röhögjek…”.

Nos, ugyanez a What Remains is: a magányos, öreg rendőr, és a terhes anyuka szélmalomharca a közönnyel, a kirekesztéssel, a nemtörődéssel – az embertelenséggel szemben.

Persze, erre a gerincességre, a tisztességre, a humánumra rá is csesznek mindketten – naná. :-///

A befejező epizód showdown-ja pedig olyan megdöbbentően kemény és ijesztő lett, hogy már azon feszengtem a kanapén, hogy… hagyják már abba, a fenébe is! :eeekkk: :sör:

Nyomasztó sorozat volt, és csak ismételni tudom magamat: ijesztő jellem- és korrajz.

Bãhubali 2. – Baahubali 2: The Conclusion

Már napok óta ezen rágódok és nem vitt rá a lélek, hogy írjak róla…

Próbálok messzebbről indulni, mert különben túl nyersnek, túl profánnak tűnnék.

Tudjátok, hogy mennyire bejött az első rész, a Bãhubali – Baahubal: The Beginning. :amazing:

Odáig voltam érte, meg vissza. :leborul:

…és nagyon vártam a folytatást/befejezést.

Azt is tudjátok, hogy mennyire tisztelem és becsülöm a Christian Bale fémjelezte Batman szériát.

…és hogy mennyire fájt nekem a „The Dark Knight Rises”. :-(((

Mit is írtam anno a Sötét Lovagról?

„Én készséggel elismerem, hogy egyedi és különleges, igazi unikum a szuperhősös filmek kategóriájában – elismerem, és ez nem is esik nehezemre. :sör:

…de a stáblistát elnézve – a 165 perces, indiai filmekhez méltó játékidő végén –, nagyon keserű íz futotta el a számat… és ez a keserűség később sem enyhült. :-/

Hiába a film végi öt perc, ami próbálja (meg)szépíteni a dolgokat: de 160 perc tömény „alázás” és szenvedtetés után nekem ez a „befejezés-szépítés” hamis, talmi máz.

Mert nem, nem lehet öt perccel ellensúlyozni azt, amikor majd’ három órán keresztül az ember fejét a víz alá nyomják.

Ebben a filmben Batmant megtörték és meggyötörték testileg és lelkileg. Drámája és alázásának stációi a húsomba vágtak – és nekem kegyetlenül rosszul esett/esik az, hogy egy „_jó_ ember _jó_ tettei”, odaadása és önfeláldozása ilyen „jutalmat” érdemel…

Mert tudom, hogy ő önzetlenül és sem ellenszolgáltatást, sem jutalmat, sem elismerést nem várva tette azt, ami a helyes – de _nekem_ mégis fáj, hogy nem pusztán nem kapott tetteiért semmit, hanem még ki is semmizték… az otthonából, az egész életéből…”

…

Milyen érdekes, hogy épp azt hoztam fel vele kapcsolatba, hogy „indiai filmekhez mérhető játékidő” – és most egy indiai filmet állítok párhuzamba vele.

Talán már ki is találtátok: nem jött be annyira a Baahubali második része. :-///

Elsősorban Amarendra Baahubali sorsa-élete miatt.

Az első rész végén láthattuk, hogyan ért véget az élete – és a második rész 167 percéből kb. 140-en(!!!!!) keresztül elmesélik nekünk, hogyan jutott el odáig.

Nekem ez felért egy kanosszával, egy vesszőfutással: borzasztóan fájt az igazságérzetemnek, a szeretetemnek és a tiszteletemnek, hogy végignézhettem egy talpig becsületes, tisztességes, nyílt, egyenes és őszinte – az emberekben, az emberek tisztességében végtelenül megbízó, naiv ember bukását.

És hiába láttuk tisztességét, csorbítatlan egyenességét, emberségét, kedvességét és hősiességét – tudtuk, hogy mindez „mit sem ér” (természetesen idézőjelben!), mert úgyis meghal, feleségét állatként, 25 évre láncra vetik, gyermekét idegenek nevelik fel, és az általa mélyen szeretett és tisztelt dicső és büszke Mahismati királyságból egy ocsmány zsarnokság lesz…

Egy büntetéssel ért fel, hogy ezt végig kellett néznem – mert nem tudtam kívülállóként nézni, hanem átéltem és átéreztem benne mindent…

…és közben látni az ocsmány, zsigeri aljasságot, az érzelmi manipulálást, a jeges számítást, a gátlástalanságot, a törtetést, a hatalomvágyat, a másik megalázása, megkínzása, megölése fölött érzett undorító örömöt…

Ettől még egy kevésbé jóérzésű ember is elhányja magát.

A legvégén meg marad a „jóvátételre, az igazság helyreállítására” marad 25-27 perc…

Ez annyira fájdalmasan kevés, hogy arra nincs szó.

Nagyon elhibázottnak tartom ezt a koncepciót, hogy 140 perc „flashback” – és 25-27 perc „real time”.

És sajnos ez „csak” a legfontosabb fájdalmam volt a filmmel kapcsolatban – mert akadt több is. :-///

A csata- és harcjelenetek most is nagyon szépek és jól megkoreografáltak – de az első részbeli Kalakeya elleni csatát még csak meg sem tudják közelíteni.

A zenék és a táncos betétek javarészt felejthetőek, nem fülbemászóak, nem emlékezetesek.

Hogy mi tetszett benne?

A csata- és harcjelenetek a maguk szintjén azért egész jók voltak – a fantasy betétek-ötletek lenyűgöztek – és a CGI olyan elképesztő benne, hogy leszakítja az ember arcát. :thumbsup:

Baahubali története véget ért, kerekké vált.

Ám míg a The Beginnig-et többször is megnéztem – a The Conclusion-t (bár szintén hasonlóan terveztem) nem fogom. Elég volt egyszer belőle.

Mint ahogy a The Dark Knight Rises-ból és a Robin Hobb Látnok-ciklusából is bőven elég az egyszeri élmény.

Nyilván, ez jelent(het) jót is.

De én magam nem gondolom annak.

…

Guardians of the Galaxy Vol.2 – A galaxis őrzői vol.2.

Nem is tudom, hol kezdjem…

Kezdem azzal, hogy köszönetet mondok annak a gödöllői moziban, a vasárnapi előadáson, a 14-15 sor közepén ülő illetőnek (és az egyre jobban belelkesedő „enturázsának”… :suxxx: ), aki Drax minden egyes tahó/tuskó/kőbunkó/tajparaszt beszólásán hangosan ordítva és óbégatva röhögött percekig, mint a kanszamár a mezőn („HÁHÁHÁÁ-HÁHÁHÁ-HÁHÁ-HÁ!”), ami egy idő után nem csak azért vált kellemetlenné, mert baromi idegesítő fejhangon óbégatott hosszan, hogy a „_poént_” követő 2-3 mondatot (esetleg választ és viszontválaszt) rohadtul nem lehetett tőle hallani, hanem azért is, mert a tuskóság egy bizonyos szint után már nem vicces, baszki!

Csak arra tudok gondolni, hogy vagy be volt szívva-italozva az illető: akkor röhög ilyen ordenáré módon valaki a legkisebb „poénnak látszó tárgyon” is. :-PPP

Szóval, köszi, „s”-fejkém: legalább újra eszembe juttattad, hogy miért is hagytam fel a rendszeres mozibajárással, és miért csak félévente egyszer esek be egy-egy premierfilmre – pont az ilyen tuskó „nézőtársak” miatt. :suxxxxx: :thumbsdown:

Amivel pedig folytatom, az az, hogy ijesztő számomra, amikor annak a Sixx-nek a kritikájával kell (javarészt) egyetértenem, akit (még Snake korából…) igencsak nem szívlelek.

„Ha választanom kellene egy képregényfilmet, amiben nem szerepel Christian Bale, és amit örökre eltennék magamnak emlékbe, az A galaxis őrzői lenne. Friss volt, formabontó, nem a Marvel-filmektől megszokott, vicces eredettörténetet dolgozta be színes képekbe, és (számomra) teljesen ismeretlen karakteret mutatott be úgy, hogy kábé fél perc elteltével mindegyik érdekelt, és észre sem vettem, hogy az önironikus, a gyerekek miatt nagyon pc-re vett humorú film két és fél órán át tartott.

Na, a második rész nem ilyen.”

Nos, igen: nekem is a legelső, legerősebb érzésem a filmmel kapcsolatban: csalódás. :-///

Ennél én jóval többet vártam, nem csak a „repeat it, please!” megvalósulását. :-PPP

Tudod, amikor fészkelődsz a moziszéken, és azon agyalsz, hogy elő kellene venni a telefonodat, hogy megnézd, hány óra van – mennyi telt már el a filmből –, akkor az azért jelent valami… csúnyát. :-///

Egy jó film alatt soha még csak eszembe se jut a telefonom – vagy az, hogy nézzem, mennyi az idő: hogy mikor lesz már vége… :–///

És azért, ha egy 136 perces filmre azt mondom, hogy _számomra_ csak az utolsó 20 perc volt értékelhető, érdemi és érdemes, akkor az előtte lévő 116 perc egy elég… fájdalmasan túlnyújtott „előjáték”. :-////

Az aranyszínű, arrogáns, videojátékos idióták, mint „főellenség” – számomra röhejesek voltak. :-PPP

És ami még ennél is rosszabb, hogy a film főtémája, Peter és apja „egymásra találása”, még a lappangó titok ellenére is – piszokul lapos. És unalmas. :-///

Ráadásul – bár én is egyre csak öregszem –, egyre jobban idegesít, amikor régi, letűnt mozisztárok megjelenésével akarnak „feldobni” egy filmet.

Amikor a 2009-es Star Trek-ben feltűnt Leonard Nimoy, majdnem felordítottam örömömben. :-O :-)))

…de most, 2017-ben, amikor feltűnik a filmben a 66 éves Kurt Russell és a 71 éves Sylvester Stallone, hogy is mondjam csak… nem önt el úgy a gyönyör, meg a boldogság. :-///

Sokan írják, hogy nekik Kurt Russell adta el/mentette meg a filmet. Hát, nekem nem. :-P

Ez a „dartvaderes”: „én vagyok az apád, kövess a sötét oldalra!” téma felmelegítése valahogy… nem adta az újszerűségnek és a merészségnek azt az érzetét, amivel el akarták nekem sütni. Vagy nem is akarták elsütni? Vagy csak nem nekem? Hanem a tizenizé korosztálynak?

Mindegy, hagyjuk. :-P

Térjünk át a pofára ejtett/parlagon hagyott/oldalvonalon kívülre szorított karakterekre.

Drax-ra (David Bautista).

Sixx ezt írta:

„amikor netán mégis van egy olyan jelenet, amiben a színészek az egyébként banális dialógusoknak valami mélységet adnak (kösz, Kurt Russell és Michael Rooker), akkor jön az egyik, leginkább csak a gyökér beszólások miatt tartott karakter (Mordály vagy Drax), és szól egy olyat alpárit, hogy Adam Sandler sírva könyörög érte. A gyerekek persze élvezik majd az olyan beszólást, hogy: „aztán majd ne csodálkozz, ha a párnádra kuláznak”, és együtt röhögnek a szövegében az indexes trollok minden alaptulajdonságát egyesítő Draxszal, de ez 12 éves kor felett már nem biztos, hogy elég.”

„HÁHÁHÁÁ-HÁHÁHÁ-HÁHÁ-HÁ!”

Hát igen… és az érzésem az, hogy Mordály még hagyján, de Drax… ! Az a Drax, aki – számomra – elsősorban brutális erő _volt_, aki családja elpusztítása miatt nem fél senkitől és semmitől, és eszetlenül veti magát a legvadabb, legkilátástalanabb harcokba – ahonnan emberfeletti erejének (és társai önfeláldozásának!) köszönhetően mindig viszonylag épen kerül ki.

A Vol.2-ben Drax lett a beszólogatós tahó, a mucsai tajparaszt, aki csak azért nem vágnak állandóan pofán a taplósága miatt, mert egy benga állat: szóval, az igazi iskolai „bully” megtestesítője, aki a suliban a legerősebb, ezért bátran szívat mindenkit – mert megteheti. :-PPPPPPP

Ez nyilván valami új trend Hollywoodban, hogy az „erőembereket” (Kolosszus, Drax) hülyére kell venni. Köszönöm szépen, csesszétek meg. :-PPPPP Nyilván nyamvadt nyüzügék írják a forgatókönyveket, akik így élik ki a fusztrációjukat – és a hasonló nézőközönség meg vevő erre. :-P

„HÁHÁHÁÁ-HÁHÁHÁ-HÁHÁ-HÁ!”

Ami még nagyon fájt: az a zene. :-PPP

Az első rész iszonyú sok király zenét sorakoztatott fel, amik hatalmasat adtak/tettek hozzá az értékéhez! :respect:

Ebben a második részben… igazából két zenét ismertem fel (Fox on the Run, My Sweet Lord), pedig azt mondom, azért… fel szoktam ismerni a régi, menő, király zenéket.

Lehet, hogy az USÁ-ban a Vol 2. zenei előadói is zúznak – de hogy idáig nem jutott el slágerlistás – azaz gyakran játszott, ezért ismertté vált – szintre egyik sem, az biztos. :-/

Szóval, nekem amolyan önigazolásnak tűnik, amikor ezt olvasom:

„Gunn called the Awesome Mix Vol. 2 "more diverse" than the first one, with "some really incredibly famous songs and then some songs that people have never heard."”

Nos, köszönöm szépen, hogy megismerhettem ezeket az új/régi számokat.

Egy kivételével nem fogok emlékezni egyikre sem, annyira lettek emlékezetesek. :-PPP

A legvégén meg az öt (ööööt!!!! cseszd meg, öt!!!) bónuszjelenet a stáblista alatt: mi a büdös francnak…?!?! :-OOOOOO Lett volna _egy_, de az ütős, nem pedig _öt_!!!! :-PPPPP

Tudod mit, a következő rész játszódjon végig a stáblista alatt! Milyen ötletes lenne már, nem…?!

:-PPPPPPPP

Nah, végére is értem a rossznak. Végre. :-PPP

Beszéljek kicsit a jóról: ami 7/10-re tornázta fel a pozitívan elfogult értékelésemet, és nem hagytam az egészet 6/10-en, az egyébként jól megérdemelt helyén. :-PPP

Yondu (Michael Rooker)

Baby Groot

Rocket Raccoon (on-set: Sean Gunn :sör: )

Nebula (Karen Gillan)

Kraglin (Sean Gunn)

Ők azok, akik tartották bennem a lelket az utolsó 20 percig: és akkor szerencsére a többiek is (végre valahára!) felnőttek hozzájuk. :respect:

Sean Gunn sokat tett eddig is ezért a filmért, méltatlanul hanyagoltam :meaculpa: de most, remélhetőleg, előre fog lépni a „franchise” fontos(sá vált) karaktereinek sorában.

Legtöbbet persze Yondu-ról beszélhetnék… de beszéljen róla inkább a film zenéjéből az egyetlen számomra emlékezetessé vált dal.

Cat Stevens – Father and Son

A fenti dal után nehéz megszólalni…

Talán összegezhetném a dolgokat.

Rendesen nagy csalódás a Guardians of the Galaxy Vol.2 – az első rész felmelegítése, újrázása, a karakterek idiotizmus felé való túltolása nem igazán tudta feltekerni az értékelésemet, a filmbéli konfliktusok meg totál hidegen hagytak. :-PPP

Igazából arra gondolok – és ezt piszokul sajnálom –, hogy míg az első rész szvsz kihagyhatatlan, addig a második simán skippelhető. :-///

És a legvégére még egy kihagyhatatlan

SPOILER!!!!

Muszáj elbúcsúznom viszont egy remek karaktertől, aki majdnem egymaga mentette meg a filmet az enyészettől – de vele már többet nem találkozunk…

Ám én sosem felejtelek el. :respect:

Yondu – Michael Rooker