2017. április 21., péntek

Secrets and Lies US s02 & Kotetsujo no kabaneri – Kabaneri of the Iron Fortress s01 & Thirteen s01



Valahogy azt kell belátnom... bármennyire is nehezemre esik… hogy filmrajongóból egyre inkább átmentem sorozatrajongóba.

És valahol ott a pont, hogy szeretem, ha hosszan és sokáig nézhetem az engem érdeklő történetet, és tovább élvezhetem azt.

Persze, ha bejön. :-P

És persze azért ne _túl_ hosszan nyújtsák el nekem. :-P ;-)

Ám a címben felsorolt három sorozat mindenben megfelel „kényes” ízlésemnek. :sör:

És ennek roppantul örülök. :-)


Secrets and Lies US s02


Anno az ausztrál eredeti Secrets and Lies első évadát úgy vágtam a sarokba két rész után, hogy csak úgy csattant: gyengém a gyerekek… „cseszegetése” is, nemhogy a gyerekgyilkosság, és ez brutálisan az elevenembe vágott. Annyira, hogy viszolyogtam az egésztől. :-OOO

Nem, én ezt nem akarom nézni.

Nagy „öröm” volt hallani, hogy az amerikaiak megvették és szabadalmaztatták, majd elkészítették belőle a saját gyerekgyilkosságos első szezonjukat is. :-OOOO :-PPP

Ettől kezdve nekem a „Secrets and Lies” nem hívószóvá, hanem szitokszóvá vált, amit a viszolyogtató sorozatoknak tartogattam.

Gyakorlatilag: én nem szimplán kaszáltam a sorozatot, hanem lehúztam a vécén. :-PPP

Átnéztem rajta, amikor egy-egy cikk a szemem elé került a franchise-ról.

…erre István szólt, hogy az USA feldolgozás második évada már egyáltalán nem gyerekgyilkosságokkal foglalkozik – és marha jó lett.

Pont jókor, jó időben jött az ajánlása, ugyanis szinte kétségbeesetten kerestem valami új kedvencnek valót, és zsinórban több sorozattal csődöltem éppen be (Time After Time, Big Little Lies, Imposters, Six, Jordskott – bocs, István… :sör: :meaculpa: ).

És szerencsére a Secrets and Lies US s02 az első pillanattól fogva berántott, és nem engedett el az utolsó pillanatig.


Elképesztően tetszett, lenyűgözött, magával ragadott. Szinte csodálva figyeltem az őrült ritmusát, ahogy ide-oda dobja az egyszeri nézőt, hogy kire gyanakodjon… :amazing: És néha még azt is meg tudták bennem ingatni, hogy a főszereplő, Michael Ealy most akkor tényleg ártatlan…?!

Kár lenne mondani bármit is a sztoriról, az egysoros fülszöveg adja az alapot: és onnan beindul az eszeveszett kavarás. :respect:

Én csak a két kedvenc karakteremről beszélnék. :sör:

Nem tisztán fekete, vagy fehér karakter egyikük sem, de mindketten végtelenül emberiek. Emberek. Hibáikkal és jó tulajdonságaikkal együtt.

Így lettek számomra nagyon szerethetőek. :thumbsup:

 Charlie Barnett



Nagyon bírtam a srácot, mint a főhős laza, bolondos, vagány, nemtörődöm, eszetlen öccsét, aki – akaratán kívül – többször is katalizátora a történéseknek.

A hülyeségein és a fafejűségén kívül ott volt benne szinte mindig a testvéri szeretet, és az a laza életvidámság, hogy… fel a fejjel, a fenébe is! Éljünk! Élünk!
:sör:

Számomra nagyon kedves karakter volt. :sör:

Kenny Johnson



Uhuhúúú… :sör: Mint a tank, mint az elefánt a porcelánboltban, mint az elszabadult gőzmozdony úgy fújtatott és robogott át a sorozaton a lányát kereső, mindenre elszánt zsaru történetszála.

Csíptem a vadságát, az elszántságát, a nem lankadó hajszáját – és az emberségét, a szeretetét, a főhőssel kialakult barátságát… és a megbánását. :respect:

Jelenléte sokat dobott a sorozat élvezeti értékén. :sör:


Michael Ealy-vel nem volt gondom, rendben hozta, amit kell – de nem tudtam úgy megszeretni, mint a fent említett kettőt.

Juliette Lewis pedig, mint érzéketlen, hideg, távolságtartó rendőrnő, mint „főszereplő” – számomra egyáltalán nem volt az.

Én is legalább olyan távolságot tartottam végig tőle, mint ahogy ő a történettől. :-P

Éppen ezért az évad végén a neki szánt cliffhanger – engem teljesen hidegen hagyott.

Az ENGEM érdeklő sztori lezárult, az ÉN kedvenc karaktereim (kiragadott) története befejeződött. :sör:

Remek kis sorozat volt. :respect:

István – :sör: :-)


Kotetsujo no kabaneri – Kabaneri of the Iron Fortress s01



Egy „korrekten” lehúzós kritikát olvastam róla a geekz.444-en, de amit kihámoztam belőle/lehámoztam róla, abból az jött le, hogy simán bejövős lehet nekem.

Az is lett. :sör:

Beismerem, hogy tényleg olyan, mintha a Snowpiercer és az Attack on Titan szerelemgyereke lenne – de ez nekem tetszik, ezért inkább nem beismerem, hanem elismerem. :thumbsup:

Bátran merít mindkettőből, és az, amit létrehoz belőlük: szerintem tetszetős és remek. :sör:

A zombiktól (kabane) fertőzött Japánban az emberek erődökben húzódnak meg, és vonatokkal (gőzmozdonyokkal, acélmonstrumokkal, utazó erődökkel) tartják egymással a kapcsolatot.

A zombik annyira speciálisak a megszokottól, hogy a szívük körül valamiféle acélgyűrű/vaspajzs alakul ki, amit csak speciális gőzfegyverekkel, rendkívüli erővel kilőtt golyókkal lehet átütni.

Ebben a miliőben ismerjük meg a gőzkovács Ikomát, aki hosszú ideje fejleszti saját speciális fegyverét a kabanék ellen, ám hirtelen őt is megharapják – de sikerül megállítania a fertőzést a teljes átalakulása előtt.

Így válik „kabaneri”-vé (félzombivá), aki ettől kezdve immunis a zombifertőzésre: és cserébe rendkívüli erővel ruházódik fel – ám időről-időre emberi vérre van szüksége ahhoz, hogy ebben a „féléletben” maradjon.

Nem nagyon akarok ennél többet mondani: nekem nagyon bejött a sztori. :sör:


Érdekesség, hogy bizonyos… hm… „lüktetést” figyeltem meg a 12 részes sorozatban: eleinte a történet dupla részekkel operált (azaz egy-egy eseményt két részben meséltek el) és minden páros számú epizód bitangul erősre sikeredett.

1-2, 3-4, 5-6 :thumbsup:

Nyilvánvalóan ezt a ritmust ellensúlyozandó :-P ;-) lett a 7-8 rész viszonylag… kevéssé érdekes.

De cserébe a 9-10-11-12 részek egy összefüggő adrenalin bombával értek fel. :respect:

Levegőt se nagyon kaptam, amíg daráltam őket… :eeekkk: :sör:

Oké, a legvége… talán kicsit túl „pozitív” lett (…miket mondok… :-S :-/ ), de én túltettem magam rajta: mert annyira megszerettem a karaktereket, hogy megbocsátottam ezt. :odaseneki:

Karaktereket nem nagyon emelnék ki: nekem pont az jött be benne a legjobban, ahogy együtt, közösen, összefogva, egymásért dolgoztak-harcoltak. Nem az egyes karakterek adták el/vitték a sorozatot, hanem a közösség. :sör:


 Igazából nem tudom, hogy nézném-e a folytatást – de az, hogy az első évad nagyon bejött és emlékezetes marad, az biztos. :respect: :sör:


Thirteen s01


Anglia megint lecsapott. :thumbsup:

(Fura, hogy nem emlékszem arra, hogy a junkie írt volna erről a soriról… pedig megérdemelte volna. Oké, most gyorsan utánanéztem: háromszor tettek említést róla, de semmi hype. Pedig lehetett volna… Szerintem, mondjuk simán kenterbe veri a Happy Valley-t – végignéztem, de semmi kedvem írni róla semmit… :-P  –, amit viszont eléggé dicsértek.)

Nyomasztó 5 részes minisorozat: de eszméletlenül érdekes, izgalmas és fordulatos. :respect:

13 évnyi fogság után az utcákon bolyong Ivy Moxam (Jodie Comer – a My Mad Fat Diary „jócsaja” Chloe), akit 13 évesen raboltak el.


A rendőrök nagy erőkkel erednek az emberrabló után, de hamarosan rájönnek: nem biztos, hogy Ivy mindenben igazat mond…

Jodie Comer-ből nekem nem sok jött le a My Mad Fat Diary-ban: de hogy itt brillírozik a szerepben, és viszi a prímet, mint főszereplő, ahhoz kétség sem fér. :respect:

Az arcrezdülései, a szemrángásai, az ajakbiggyesztései, összerezzenései nagyon sokszor ezerszer beszédesebbek, mint bármilyen összetett mondat. :sör:

A sorozat az utolsó percekig(!!!) fenntartja a feszültséget, és az ember szinte körömrágva figyelte a végjátékot. :leborul:

Nem nagyon kell, de szerintem nem is nagyon lehet „ecsetelni” a történetet: a 13 éve eltűnt lány előkerülése a családot és a régi barátokat is felkavarja, önvizsgálatra készteti, de ez sem megy át sosem unalmas szájtépésbe és gittrágásba. Drámába viszont annál inkább. :sör:


Teljesen berántott (ez) a sorozat (is), és most megint partra vetett halnak érzem magam: hogy hol és mikor fogok megint egy ilyen remek időtöltést találni…


Három eszméletlenül jó szériához volt szerencsém a fentiekben. :thumbsup:

Legyen hozzájuk nektek is szerencsétek. :sör:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése