Két, jobbára feledhető mozi – meg plusz egy, aminek az
emlékét is ki kellene égetni az agylebenyemből… :-PPP
Beterang – Veteran
Szeretem, és mindig is szerettem a dél-koreai filmek
agyszíjledobós őrületét, de ez azért nem volt az igazi. :–/
Az első 15-20 percet imádtam, és arra gondoltam, hogy ez
valami hatalmas lesz: egy rengeteg szöveg és jelenetpoénnal megtűzdelt,
szikrázó és sziporkázó akciófilm. :-D :sör:
Ám utána jött egy műfaji/hangulat-váltás, és átmentünk a
kiszolgáltatott kisember drámájába, ami bármennyire is hatásos volt, nekem
kifejezetten fájt az éles váltás a humoros akcióból, a kegyetlen megaláztatásba…
:-(
Aztán a magányos rendőr harcát láthattuk egyszerre a hatalmas
befolyással bíró, már-már érinthetetlen „gonosszal”, és korrupt és/vagy gyáva feletteseivel…
Amolyan elkeseredett, sziszifuszi szélmalomharccá vált az egész. És ez megint
nem esett jól. :-/
A végére pedig a macsó, rámenős zsaru „beletört” a
szükség kényszerítette kerékvágásba, ami hiába volt észszerű, és természetesen
jogos „önvédelem”, nekem mégis azt jelentette, hogy a karakter megtagadja
önmagát/megadja magát, és belesimul a rendszerbe.
Hiába (akarták) érzékeltetni, hogy a földön fekve,
megverve is nyert – én mégsem éreztem azt… :-///
Ha az első 15-20 perc vonulatát követik, szerintem simán
lehetett volna 10/10-es.
Így jóindulattal teszek rá 6,5/10-et… :-///
Louder Than
Bombs
A meg nem értett, lázadó, de mégis „oly’ annyira egyedi
és különleges” amerikai tini archetípusától agylobot kapok. Véreset hányok. :-OOOOO
Mégis újra és újra a pofámba tömik ugyanazt a klisé-kölyköt.
:-PPP
Ettől persze működhet(ne) a film, és működik is.
Csak borzasztóan fájdalmas a film üzenete, és emiatt a
lázadó (köcsög) tini is még jobban az agyamra megy. :-OOO
Mert a film azt üzeni, hogy az önmegvalósító haditudósító,
fényképész újságíró anya boldogtalan volt attól a sok borzalomtól, amit a
nagyvilágban látott és összefényképezett, meg attól, hogy sokat kimaradt az
otthoni család életéből.
Az otthoni család boldogtalan volt az anya hiánya, és
amiatt, hogy muszáj volt a rendszeres napi életüket nélküle felépíteni.
A gyerekek boldogtalanok és/vagy depressziósak, apa
boldogtalan, szeretőt tart és/vagy depressziós, anya boldogtalan, szeretőt tart
és/vagy depressziós. De legalább önmegvalósít. Ám így is rossz neki. Meg
mindenkinek.
Ráadásul én is boldogtalan lettem már filmnézés közben
is, a végére meg pláne…
Hát ennyi, dióhéjban. :-///
Suicide Squad
– Hol vagy már,
Halálos Lövés?
– Lövésem sincs,
Csúszó Csomó!
– Tréfa Mester! Te merre
vagy?
– Éppen Paprika Jancsit
tapogatom, aki lány!
– Akkor inkább
Paprika Julcsi, nem?!
– Vigyázat, Gyilkos
Kroki mindenkit megharap!
– Ó, hogy vinne el
Az Ördög!
– És hozna vissza
Bumeráng kapitány!
– Ha ezt káoszt látná
Zászló parancsnok!
– Majd Klasszikus
Japán Kard elmondja neki!
…
Nem, ez nem humoros: ez kínos. :-PPP Valamiért meg tudom
érteni, hogy miért nem fordították le az összes DC-s „beszélő nevet” a filmben:
nem akarták, hogy a közönség állandóan felröhögjön, amikor kimondanak egyet. :-PPP
Akartam nézni (agymosásnak) egy igazi agyatlan
akciófilmet: de ez még annak se volt jó. :-PPP
Kínos műmájerkedés, üres arcoskodás, lufikarakterek,
totál érdektelen minden és mindenki.
Paprikajancsi és Tréfamester kínos röhögései különösen halálra
idegesítettek: még akkor is, hogy tudtam, éreztem, hogy szívből fakadnak – mert
éppen ennyire érezték magukat kínosan a szereplők. :sux:
István ajánlására vágtam bele ebbe a soriba – és nem
bántam meg. :sör:
Kemény volt, borzasztóan véres, nyers és zsigeri, nagyon
nyomasztó.
Igazából számomra a John
Turturro által alakított (zug)ügyvéd adta el a showt: mert a főszereplő Naz
(Riz Ahmed) egyszerűen… nem tudott
szimpatikus lenni, már a kezdet-kezdetén sem… a sorozat előrehaladtával meg
főleg nem. :-/
Sőt, többet mondok: mert ahogy próbálom összeszedni a
gondolataimat (az utolsó részt már vagy két napja néztük meg…) egyre inkább
arra jövök rá, hogy nem nagyon tudok sok jót mondani a sorozatról.
Igazából csak kettőt: az Ügy (összetettsége, és
feltárásának izgalma) és John Turturro.
Ám – mint nyitómondatomból kiderül – ez a két dolog elég
ahhoz, hogy pozitív előjellel kerüljön ki az ember a végén…
…bár… ha belegondolok, és a legeslegvégén nincs ott a
macskás-pillanat, akkor szerintem eléggé megkeseredett volna a szánk íze.
De szerencsére ott volt.
A filmben taglalt gyilkosság minimum borzalmas, és az
örvény, amibe Nazt saját ostobasága, ostoba döntései sodorják olyan ijesztő,
mintha az ember a vihar szemébe nézne.
És ebből az egészből azt látod, hogy simán „bedarálhat a
rendszer”, és igazából egymagadban vagy azzal, hogy ártatlanságodat hangoztatod
– de rég rossz, hogy még abban sem vagy, nem lehetsz biztos…
Csak John Turturro,
az ekcémája, és a macska tartanak a „jó oldalon”: és az a teljesen normális,
emberi vágyad, hogy ne derüljön már ki az Naz-ról, hogy bestiális gyilkos.
Ezért a részemről nagy-nagy piros pont a készítőknek:
hogy a befejezés sem lett csak fekete, vagy csak fehér. Imádtam a befejezést,
köszönet érte. :respect:
Ám közben… hááát… legalábbis, akadtak gondjaim a
dramaturgiával. :-///
Eleinte amolyan „(ki)oktatófilmnek” tűnt az egész: „látod?!
ne drogozz, ne igyál, ne kösd el apád kocsiját, ne menj bele egyéjszakás
kapcsolatba, mert a következő pillanatban már a börtönben fogsz rohadni!”. Egyáltalán
nem mondom, hogy nincs igaza ennek az üzenetnek – csak ne rágják már a képembe,
pépesítve, mert az nem nagyon tetszik… :-///
Illetve, hogy miért ment el olyan időhúzó-álművészies
irányba a forgatás, hogy a rendőrségi gyűjtő és a börtön, meg a börtön és a
bíróság közötti rabszállításokat minden alkalommal hosszú percekig „csodálhattuk”.
Az első ilyennél azt gondoltam: biztos fogolyszöktetés lesz, vagy baleset,
esetleg harc a rabszállítón lévő rabok között – de nem. Csak néztük az
utazásaikat. Minden egyes részben legalább 2-3 alkalommal. Ne már… :-///
…meg a csapban lefolyó vizet… meg a kitömött szarvas
fátyolosan poros üvegszemét, amiről azt hittem, majd kiderül, hogy kamera van
benne, de nem – csak néztük-nézegettük, hogy „ha ezek a szemek beszélni
tudnának!” melankóliával… :-PPP
Meg a vágások. Leírok egy másodpercre pontos példát:
9p 37mp – 9p 47mp: Naz drogozik a sitten
9p 48mp – 10p 14mp: Naz anyja otthon családi képeket néz
10p 15mp – 10p 46mp: a bíróságon tanúskodik egy rendőr
10p 47mp – 11p 40mp: John Turturro a futópadon a
konditeremben
Lehet, hogy ez a két percen belül, négy különböző
helyszínen lezajló, négy különböző jelenet másnak menő, vagy ideillő, netán
művészi önmegvalósítás – engem szimplán idegesített. :-OOO
A másik, ami gyomorrúgással ért fel a számomra: amikor a
hatodik rész úgy ér véget, hogy John
Turturro egy vascsővel a kezében áll a pincében, és az egyik gyanúsított,
többszörösen elítélt fegyveres bűnöző zörög valahol a sötétben. Cliffhanger!
Hű, mi lesz itt! – gondoltam.
Erre a következő rész úgy nyit, hogy John Turturro otthon, a konyhájában, a konyhapulton(!) szedi ki
éppen a macskaszart a macskaalomból (ahogy minden normális ember, ugye…
:eeekkk: :-OOO ), és egy rohadt hang nem hangzik el azzal kapcsolatban, hogy mi
a fene volt előző este a fekete gengszterrel a pinyóban! :aaahhhh: Na ne már! A
Tortúrában
ennél kevesebbért vágták le James Caan lábát, csesszétek meg…! :-OOO
A film végén meg mindenki kapott egy kis utóhangot: hogy
ki mit csinál(t) később, hogy alakult a sorsa.
Csak az Amara
Karan megformálta ügyvédnő nem. :-PPP
Csöndesen kérdezem meg, hogy ő miért
maradt ki…?! Kellett a képernyőidő a kitömött szarvasfejnek? Vagy a
lefolyónak?! :-PPP
Box nyomozó (Bill
Camp) számomra sajnos a végére sem lett szimpatikus.
Az, hogy az ügyvédnő (Amara Karan) rávezetése, és
szembesítése nélkül simán figyelmen kívül hagyott volna szemtanukat és bizonyítékokat,
az a szememben legalábbis pofátlanság.
Nekem ő már ne tetszelegjen a „derék, becsületes zsaru”
képében. :-PPP
De egyébként én sok mindent képes vagyok elhinni: mondjuk,
azt nem nagyon tudtam, hogy az ügyvédnő ilyen pikk-pakkra odadobja magát egy
legalábbis erősen gyanús, éppen vád alatt álló alaknak (aki akár még simán
lehet, hogy el is követte, amivel vádolják), és szemrebbenés nélkül megtesz
neki olyanokat, ami nem pusztán az ügyvédi karrierjét, hanem az egész életét,
jövőjét tönkreteheti. :-OOO
Hiszem, és tudom, hogy a szerelmes rengeteg ostobaságot
megtesz a szerelméért: de nekem _ez a „szerelem”_
teljesen hiteltelen, minden előzményt nélkülöző, erőltetett volt. :sux:
Na, igen.
Most, hogy bekezdések során át soroltam a nekem nem
tetsző dolgokat, gondolhatjátok, hogy… szóval, azt, amit akartok. :-P :-) De
mondom: mindezek ellenére, mégis tetszett a sorozat egésze.
De ehhez kellett a sötét, és ezernyi részlettel teli Ügy –
és John Turturro. :sör:
Az a bajom Rusznyák
Csabával, olyan jól ír a legrosszabb filmekről is, hogy az ember kedvet kap
hozzá, hogy megnézze…
…aztán meg bambán mered az ending creditre, és arra
gondol: „…hát ez meg mi a szahar volt…?!”.
:-PPP
Persze, joggal mondhatnátok, hogy akkor meg mi a fenének
olvasom a rivjúit, és minek „hallgatok rá”, ha sosem egyezik az ízlésünk?!
Nos, testvéreim az Úrban, azért, mert van a DE.
Amikor néha úgy beletrafál, hogy alig jutok szóhoz.
És ezekért a ritka, ötcsillagos pillanatokért érdemes
mégis figyelnem a rivjúit, és nem feladva, nem elkedvetlenedve csekkolnom az
általa (és általában CSAK ÁLTALA! :sör: ) megnézett, és ajánlott filmeket, mert
simán akadnak benne igazi gyöngyszemek. :sör:
Most a Goldstone-ajánlóját
olvastam, és így jutottam el két elképesztően karakteres, hangulatos, igazi
neo-noir westernhez – ami Ausztráliában játszódik. :respect: :thumbsup:
Piszokul bánhattam volna, hogyha kimaradnak az életemből…
:-OOO
Mystery Road
„- You copper, bro?
- Yeah.
- We hate coppers, bro. We kill coppers, bro.”
Az ausztráliai „Outback” („Isten háta mögötti vidék”) Winton
nevű városkájába hazatér a frissen előléptetett aboriginal nyomozó Jay Swan (Aaron Pedersen), és azonnal nyomozásba
kezd egy tinédzser aboriginal lány meggyilkolásának ügyében.
A helyiek bár ismerik Jayt, szófukarok-szótlanok, sőt,
még inkább ellenségesek vele szemben, mint aki a saját „fajtája” ellen
fordul(t).
„Are you a real copper or one of them black
trackers who turns on his own type?”
Ráadásul, a többi (_nem_
aboriginal) rendőrtársa sem éppen szívélyes, vagy segítőkész vele, és ebben a
nagyon kétértelműen beszélő, mosolyogva fenyegető, eléggé „minkét pályán
játszónak tűnő” Johnno (Hugo Weaving)
jár élen…
Feltűnik még a filmben a szintén nem túl „barátságos”,
törvényenkívüliségét nem is nagyon titkoló, köcsög Pete Bailey (Ryan Kwanten), akiről mondjuk, már az
első perctől ordít, hogy… hm… „lesznek vele gondok”…
„You that Abo copper?”
/Spit out./
Természetesen szerepelnek a filmben igazi, szerintem
gyönyörű aboriginal színészek is, akik közül Old Boy (Jack Charles) a
legkarizmatikusabb.
Talán az tetszett legjobban ebben a filmben, hogy semmit
nem rágtak a szánkba: magányos csöndességben figyeljük a magányosan
(számkivetetten…) nyomozó Jayt – azt látjuk, amit ő, azt tudjuk, amit ő: de
mindent magunknak/magunkban kell megfogalmazni, mert senki nem mondja ki a
képernyőn nekünk-helyettünk a dolgokat, és nincs közben egy „valakivel meg/kibeszélős”-jelenet.
A következtetéseket magunknak kell levonnunk, magunknak kell összeraknunk a
szálakat.
És én imádtam ezt. :respect:
Eszméletlen egyedi, és különleges volt a hangulata:
nyomasztó, gyomorba rúgó, ellenséges – mint maga a vidék, amit látva arra
gondoltam: „ezt a vidéket Isten nem az ember örömére teremtette, hanem a szenvedésére”…
Az utak, helyek elnevezése is eléggé beszédes volt: Mystery Road, Massacre Creek, Slaughter
Hill…
…és a film végi befejezés a Slaughter Hill-en: méltó volt a hely nevéhez. Az egyik legjobb,
legbrutálisabb leszámolás, amit valaha filmen láttam. Western filmekben nincs
párja. :respect:
Nagyon tetszett ez a 2013-ban készült film, és immár
felcsigázva vártam, hogy láthassam a hozzá készült „sequel”-t. :sör:
Goldstone
…meg voltam győződve, hogy mint minden folytatás (a ritka
kivételektől eltekintve), ez a film is rosszabb lesz, mint elődje.
De nagyon pofára estem ezzel. :meaculpa:
Mert nekem sokkal jobban bejött, mint az első (ha
pontozhatnám: az első rész 8/10, a második 9/10). :thumbsup:
„But old Jimmy wanted you to know that: this
mob... it's your mob.
This land, you belong to it.”
Jay Swan (Aaron
Pedersen) története/élete folyik tovább: az első résztől független, önálló
folytatás, de időrendben érdemes előtte a Mystery Road-ot megnézni, hogy
teljes legyen a kép, amit Jay-ről
alkotunk.
Három évvel vagyunk a Winton városában történtek után, és
Jay még mélyebbre nyomul az ausztrál „Outback”-be, egy magányos, tényleg szinte
elhagyott bányászvárosba, Goldstone-ba, ahol nincsenek is házak, mindenki
konténerekben és lakókocsikban él.
A bányászváros polgármesternője (Jackie Weaver) viszont nagyratörő (nagy gazdagságot hozó) terveket
szövöget a bánya vezetőjével (David Wenham),
egy zsoldoshadsereg is rendelkezésükre áll, és igyekeznek megvenni/lefizetni
mindent és mindenkit. Akit pedig megvenni nem lehet, azt habozás nélkül elteszik
az útból…
A városka (vagy inkább a „hely”...) csöndes, fiatal seriffje Joshua (Alex Russell)
egy laza kölyök, aki igazából nem akarja észrevenni, hogy milyen sötét dolgok
mennek a „városában”, és a polgármesternő burkolt fenyegetéseit is könnyedén
veszi, és hagyja, hogy (meg)vezessék.
Ide érkezik meg Jay,
aki egy eltűnt kínai lány ügyében nyomoz, és nagyon gyorsan szembe találja
magát a bánya, a bányafőnök és a polgármesternő érdekeivel – és zsoldosaival…
…és lassan Josh
is válaszúthoz ér: hogy továbbra is a polgármesternő „bábja” marad, vagy végre tényleg
az a seriff lesz, aki mindig is akart lenni.
„- And why should I trust you?
- I'm giving you a choice... to be who you
wanna be.
- Maybe it's me... giving you the choice.”
Természetesen ebben a filmben is szerepelnek nagyon szép
aboriginal színészek, akik közül itt egyértelműen Jimmy (David Gulpilil) a
legemlékezetesebb, legkarizmatikusabb. :respect:
És bár ez a film is egy remek leszámolásos lövöldözéssel
ér véget (ami kemény, de korántsem ér fel a Mystery Road végső showdown-jával…), mégse emiatt lesz ez a film is
emlékezetes, még emlékezetesebb, mint a Mystery.
Hanem azért, mert ez egy megváltás-történet. :leborul:
Amiben nem csak egy személy „ér el” önnön megváltásához,
hanem többen is – és mindegyik megrendítő a maga nemében. :respect:
…de igen, szerintem Jay-é
a legmélyebb – megint nincs kimondva semmi, de a záróképen Jay arca többet mond ezer szónál. :respect:
Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy megemlékezzek Ivan Sen-ről, aki egy személyben írta
és rendezte mindkét filmet :respect: – és aki elmondta, hogy Jay történetét
trilógiává akarja bővíteni, azaz 2-3 éven belül lesz folytatás. :sör:
Számomra nagyszerű, emlékezetes élmény volt mindkét
alkotás.
Egy eszméletlenül bejövős film – és egy másik, aminek
csak a fele jött be ugyanennyire.
Le Tout Nouveau
Testament – The Brand New Testament – Legújabb testamentum
Szerintem, már egy bő hónapja, hogy halogatom-tologatom a
megnézését, ami… most már belátom… elég nagy baromság volt részemről.
:shameonme:
Egész egyszerűen zseniálisnak találom! :respect:
Itt az ideje, hogy életemben először kiszórjak egy 11/10-es pontszámot. Vagy, ha úgy
jobban tetszik, akkor egy 10*-ot.
:leborul:
Hja, ne felejtsük már el, hogy ezt gyakorló, hívő keresztényként
merem kijelenteni, mert vannak, akik „kedves blaszfémiának” tartják az egészet
– miközben én „mindössze”_ kedvesnek_.
Meg végtelenül szerethetőnek. Megindítónak. Felderítőnek.
Megnevettetőnek. Elgondolkoztatónak. És jóval mélyebbnek annál, mint amilyennek
láttatni akarja magát. :megarespect:
Jaco Van Dormael
egy átkozottul nagy zseni. :respect:
…és természetesen őrült is :-) de abból a fajtából, akit
az ember legszívesebben a keblére ölelne, és átdumálna-átsörözne vele egész
éjszakákat. :megarespect:
És tudom, hogy beszélhetnék vele egy csomó olyan
dologról, ami engem is foglalkoztat-érdekel: Isten, a hit, a vallás, a dogmák,
helyünk a világban, útkeresés, nevetséges és elszomorító dolgok, a mókuskerék,
a kitörni vágyás, a megváltáskeresés, emberi ostobaság és szűklátókörűség –
emberi szeretet és nagylelkűség. És hogy milyen jó is lenne szebbé-jobbá,
élhetőbbé-szerethetőbbé tenni ezt a világot, és benne az embereket…
Jaco Van Dormael
– te már most szebbé-jobbá, élhetőbbé-szerethetőbbé tetted számomra a Világot.
Köszönet érte.
Azt hihetnétek már, hogy ilyen „vallásos ömlengés” után
ez biztos valami „hittérítő film” :-P hát, rohadtul nem az. :-PPP :-)))
Ez egy groteszk, egy abszurd, egy elég erős paródia és…
hm… „elképzelt felsőbb hatalom kifigurázás”, ami gyakorlatilag egyenlőség jelet
tesz Isten és Murphy közé.
Ami egyrészt bitangul vicces :-DDD másrészt meg nem kevés
fájdalmat, csalódottságot érzek benne a „Jelen Istenével” szemben.
És a végtelen vágyat arra, hogy milyen jó lenne, ha nem
úgy mennének a dolgok… hm… „Odafent”, mint ahogy mostanság mennek.
Egy fafejű, vaskalapos bigott erre mindjárt felszívná a vizet
– de én csak fejet hajtok a bátorság, a vágy, és a szárnyaló képzelet előtt.
:respect:
Nos, igen. Ugyanis Isten Brüsszelben él, egy ajtó nélküli
kis lakásban, állandóan borostás, fürdőköpenyben mászkál, mint egy másnapos
alkoholista, sört vedel nyakló nélkül, és a tévében megállás nélkül csak
sportműsorok mennek. Hja, és igen, „munkaidőben” az „isteni dolgozószobában”
ül, és írja az emberek életét megkeserítő „Murphy törvényeket” a lekváros
kenyér leeséséről, meg ilyesmi, és közben genya módon röhög a markába. :-)))
Benoît Poelvoorde
személyesíti meg azt az Istent – és döbbenetesen jól. :-DDD
(Katicámra meg marha büszke voltam, mert amikor először
megláttul Benoît Poelvoorde-ot,
azonnal szólt: „te, nem ez a manus volt
abban a francia-belga vámosos filmben?”. De bizony, hogy igen! :-DDD Finánc a pácban)
Ám Istennek van egy lázadó tinédzser lánya, Ea- Pili Groyne, akit
alkalomadtán nem átall akár nadrágszíjjal is megverni…
…és egy csúnyán… vagy inkább brutálisan elnyomott
felesége, „La femme de Dieu”, Yolande Moreau személyében, aki
mos-főz-takarít, és baseball kártyákat gyűjt.
És igen, nem feledkeztek meg Jézusról sem, aki
személyében sosincs jelen – ám mégis nagyon sokszor jelen van. :thumbsup:
A filmben Ea
megunja alkoholista, önző, bunkó apja zsarnokoskodását, és Jézus segítségével
megszökik a kijárat nélküli lakásból, és elhatározza, hogy bátyjához hasonlóan
ő is apostolokat fog gyűjteni a világban. Mivel a báty már gyűjtött
tizenkettőt, Ea megelégszik hattal –
és így az Apostolok száma 18 lesz, amely szám az elnyomott édesanyának nagyon
fontos: mivel egy baseball csapat áll 18 főből. (Én ezt eddig nem tudtam. :-)
Most, hogy a Cubs 108 év után végre bajnokságot nyert, talán illő lenne
beleásnom magam a témába… :-) )
Ugye, ebből nem az jön le nektek, hogy egy ez „keresztény
hittérítő film” lenne?! Remélem… :-P :-)
De higgyétek el: nem is blaszfémia – hanem éppen hogy
szerethető útkeresés, tiszteletre méltó másként gondolkodás. :respect:
A hat Apostol pedig… aaahhh. Egyszerűen jobbnál-jobbak a
történeteik. :leborul:
Oké, Catherine
Deneuve szála erősen az abszurdba és a groteszkbe hajlik… de teljesen elfér
a film világában.
Ám a mesterlövész puskával gyilkoló François Damiens (A Bélier család, Körberajzolva)
története legalábbis döbbenetesen jó…
…főleg akkor, amikor összekapcsolódik Auréliával, akit Laura Verlinden személyesít meg. :respect:
A magányos „madarász apostol” Didier De Neck utazása valami gyönyörű…
…és a lánynak öltözött, haldokló kisfiú apostol, Willy, akit Romain Gelin formál meg, legalábbis végtelenül szerethető.
:respect:
Közben pedig micsoda zenék csendülnek fel, emberek!
:aaahhhh:
Charles Trenet
1946-ban rögzített dalába, a „La Mer”-be
egyszerűen beleszerettem, és azóta is újra és újra meghallgatom.
Az ember már-már elandalodva nézi az apostolok
megtalálását, és Ea melletti
elköteleződését – és közben újra és újra szénné röhögi magát azon, hogy a
„dolgozószobája és az isteni számítógépe” nélkül teljesen tehetetlen „Isten”
micsoda szívóágon van, ahogy Ea után
eredve ő is kilép a Földre… :-DDDDD
Nem mondanám, hogy „kettősség”, de inkább
„ötösség-hatosság” jellemzi a filmet: egy kis paródia, egy kis burleszk, egy
kis szerelem, egy kis érzelem, egy kis groteszk, egy kis csoda és humánum, egy
kis abszurd…
…és így áll össze tökéletessé a Dallam, és készül el „A
Kép”. :leborul:
Döbbenetes élmény volt számomra. Fantasztikus. Már-már
utolérhetetlen. :megarespect:
Döntsétek el ti, hogy nektek kell-e ez, vagy sem… :sör:
In a Valley of
Violence
Nagyon érdekes, kettős élmény.
A film első fele 45-50 perc olyan megszokott, olyan
klisés, annyira kiszámítható, hogy már-már fáj… :-PPP
…a második fele sem tartalmaz „meglepő csavarokat”, ámde
hirtelen, hogy-hogy nem, a szereplők elkezdenek benne élni, tartalommal,
jellemmel megtöltődni, sablonokból és kliséből kilépve karakterekké válni.
:eeekkk:
A második 45-50 perc hirtelen kikerekedik, élettel telik
meg (és persze bőven halállal…), és a kétdimenziós sablonkarakterek
háromdimenzióssá válva néznek ránk a képernyőről.
Hogy lehet ez?! :-OOO Mi a fenét művelt Ti West, hogy ilyen minőségi váltás
történt?!?!
…és hogy a fene enné meg: lehetett volna akkor ez egy 104
perces REMEK film is, nem csak egy 50 percig szemét, aztán meg 50 percig
remek…?!
Micsoda pazarlás… :-///
Hja, és nem. Én nem értek egyet azzal, hogy kellett 50
perc a felvezetéshez, cseszd meg! :-OOO
Be is szaharnék menten, ha minden film ezt az utat járná
be. :-PPP
De beszéljek akkor a második ötven percről.
Merem mondani, hogy a film mindössze nyolc szereplős – és
hogy közülük hétnek a film második fele adja meg a kiteljesedést.
Mondjuk, ahogy elnéztem, az egész porfészek Dentonban jó,
ha összesen laktak/éltek kéttucatnyian, szóval, nem az a nyüzsgő nagyváros. :-P
;-)
John Travolta
menten kiemelkedik a többiek közül, mint a város féllábú-falábú seriffje, aki a
„rosszfiú” James Ransone apja.
Szerintem leginkább ő az, akire emlékezni fogunk a film
után. :respect:
Ethan Hawke
nem túl jó, de nem is igazán rossz, mint főszereplő „jófiú”, de neki jutnak a
legjobb szövegek és pillanatok…
„Those men left me with nothing. I'm gonna
leave them with less.”
„– Now look I'm beggin' ya, don't shoot my
son.
– The time for beggin' is over. Now's the time
for prayin'.”
Taissa Farmiga
igazi gyöngyszem a filmben, akinek a motivációi kristálytiszták, szerethetőek
és értékelhetőek. Nélküle csak ostoba-otromba vérontás lenne az egész.
:thumbsup:
James Ransome
igazi tenyérbemászó, elkényeztetett köcsög ficsúr – szóval, tökéletes
„főgonosz”. :-P :sör: :-)
Érdekes, itt is „kutyagyilkolás” indítja be az eseményeket,
mint a John Wick-ben: úgy látszik, Hollywood-ot egyre inkább
hatalmukba kerítik a radikális állatvédők. :-P :-)
Ám annyival nő a Valley
a John
Wick gyilkolásorgiája fölé, hogy a kutya és az ember kapcsolata sokkal
jobban ki van domborítva (erre kellett 50 perc…?!), és hogy Ethan Hawke nem öl meg miatta száz
embert, csak azokat, akiknek tényleg „körme kopása” volt a gyilkosságban.
Szóval, összegezve: én a film első felét nem tartom… hm…
„túl sokra” :-P, míg a második fele már tényleg megérte a ráfordított időt, és
megmutatta, milyen jó _lehetett volna_
az egész film is. Akár.