Le concert – A koncert & Dieci inverni – Tíz tél & Mojin – The Lost Legend

Egy meglepően remek film :thumbsup: – és két… hm… „futottak még” (erre a kettőre nem is akarok/fogok sok karaktert pazarolni). :-/

Le concert – A koncert

Ez volt ám a fantasztikusan kellemes meglepetés! :sör:

Gondoltam, hogy valami vicces marhaság, ami szódával elmegy – de annál jóval több lett. :thumbsup:

Mert nevettünk rajta sokat, remek egyedi karakterek sorakoztak fel benne, felcsendült benne számtalan csodálatos dallam-zene, és közben kibontakozott előttünk egy régi dráma, egy nyomasztó tragédia, amit főhősünk-főhőseink megpróbálnak elmondani, feldolgozni.

Így egyben volt nagyszerű alkotás. :respect:

Hogy alapvetően miről is szól?

„Brezsnyev idejében Andrej Filipov (Alekszej Guskov) világhírű művész volt, a Bolsoj zenekar karmestere, de miután zsidó zenész-kollégái védelmére kelt, nyilvánosan megaláztá,k és a nép ellenségeként megfosztották rangjától és munkájától. 30 évvel később a zenekar székhelyén – ahol takarítóként dolgozik – véletlenül hozzájut egy hivatalos felkéréshez, és magát a Bolsoj hivatalos karmesterének kiadva, az általa összeverbuvált, régi zenészekkel fellépni indul, Párizsba.”

Az orosz-francia-olasz-román-belga koprodukcióban készült alkotás igazán színes színészi kavalkádot, és sokszínű/szintű történetet hoz tető alá, ahol az ember nem is tudja, kit szeressen a legjobban.

Oké, a két főszereplő drámája, a karmester Andrej „The Maestro” Filipov (Alekszej Guskov), és a szólóhegedűs, Anna-MarieJacquet (Mélanie Laurent) a maga szintjén a legizgalmasabb, de mindkét karakter (színész) inkább visszafogott játékával tűnik fel, és amikor egy-egy ilyen szereplő tud izgalmat, mélységet adni a történetnek, itt láthatóan – drámájuk ellenére – nem válik a történetmesélés előnyére két ennyire introvertált főszereplő.

Talán a mellékkarakterek extrovertáltsága hivatott volna pörgetni a cselekmény: de ott meg mondhatom, hogy a nagy többséggel átestek a ló túloldalára: azaz a zenekar nagyjára még csak nem is emlékszem, hogy ki-kinek a fia-borja. :-/

A zsidó apa és fia duó meg egyenesen túlpörgetett paródiahuszárok voltak, akiken az idő előre haladtával egyre kevésbé lehetett mosolyogni – míg a végén el nem jutottunk az totál idegesítő, tök felesleges figurák szintig. :-PPP

Ám szerencsére volt három olyan remek, fontos mellékszereplő, akiknek a vállán nyugodtan pihent a film gerince. :sör:

Ivan Gavrilov (Valerij Barinov), a Bolsoj volt KGB-s turnészervezője; a vezető csellista Sasha (Dimitrij Nazarov); és a roma szólóhegedűs, Vaszilij (Anghel Gheorghe). :respect:

Ők hárman tették a legtöbbet azért, hogy a film ne fulladjon se szentimentalizmusba, se unalomba, se bohócparádéba, és a komoly zene megcsúfolásává se váljon.

Hármuk közül leginkább Anghel Gheorghéról szeretnék szólni, akinek virtuóz hegedűjátékát csodálva még én, a laikus is leesett állal respektáltam, és valahogy az a fixa ideám lett, hogy ez az úriember valóban igazi zenész lehet. :respect:

És naná, hogy az! :sör:

Ő a „Taraf de Haïdouks” nevű román zenekar hegedűse, akik már több lemezt adtak ki (többek között a Maškaradǎ címűt, amin Bartók és Kodály műveket is „re-gypsyfy”-osítva adnak elő), és annyira világhíresek, hogy Johnny Depp is kiemelten szereti őket, már jártak és zenéltek a házában is, valamint szerepeltek a „The Man Who Cried – A síró ember” című filmjében. :eeekkk:

Természetesen, volt még egy főszereplője a filmnek: a komoly zene, és Csajkovszkij.

És hogy mennyire sikerült ezt úgy interpretálni, hogy ne „feküdje meg” egy átlagos, a komoly zenében netalán járatlan ember gyomrát? Hát, a magam részéről a végén úgy voltam vele: lehet, hogy meg kellene hallgatnom egy-két Csajkovszkij művet. Ami azért szerintem nem kis szó. :respect:

Nagyszerű élmény volt ez a film – és örülök, hogy rajta keresztül megismerhettem egy kicsit Csajkovszkijt, Anghel Gheorghét, és a Taraf de Haïdouks zenekart. :thumbsup:

Dieci inverni – Tíz tél

 

Camilla (Isabella Ragonese) és Silvestro (Michele Riondino) kapcsolatának tíz évét öleli fel.

Nekem egy csapás volt. :-PPP

Se a lány, se a fiú nem volt szimpatikus, és a tíz éves kínlódásuk egymás körül kábé annyira volt érdekes, mint a vízállásjelentés. :-///

Igazi életrabló. :suxxx:

Mojin – The Lost Legend

…amikor a kínai filmesek valamiféle érthetetlen apropóból kifolyólag eljutnak oda, hogy meg kéne csinálni a Tomb Raider, a Múmia, és az Istenek fegyverzete keverékét.

Aztán lesz belőle egy ilyen film, amivel… hááát… legalábbis nem nagyon vagyunk előrébb, ugye. :-/

A karaktereket meg hagyjuk már, mert ilyen kétdimenziós, kartonból kivágott figurákat szerintem a 2 éves Máté fiam is összehoz, ha kicsit rákoncentrál. :-/

Nem akarok olyan, szerintem totál bullshit dolgokat benyögni, hogy „de bezzeg szép a látvány”, mert az ilyenektől én is agylobot kapok – viszont mást meg nem nagyon tudok a javára írni. :-P

Meg legalább rövid volt, ugye.

Nem. Még az se.

:afrancba:

:-PPP