Két elképesztően remek vizuális és emocionális élmény,
ami lelkileg felkavart, földre lökött – és magasba emelt. :respect:
…két film, amik a hagyományos értelemben mégsem filmek.
:sör:
De (mint már említettem volt) olyan nagy hatással
voltak/vannak rám, hogy nem mehetek el szó nélkül mellettük. :respectagain:
The Cannibal in
the Jungle – Kannibál a dzsungelből
Az Animal Planet
„Monster
Month” tematikájában láttam: és köpni-nyelni nem tudtam tőle…
Hogy miről is szól?
„The two-hour
scripted feature THE CANNIBAL IN THE JUNGLE follows the story of an American
scientist who was convicted of killing and cannibalizing two colleagues in the
jungles of Flores, Indonesia in 1977.”
Igen,
igazából ez egy dokumentumfilm, ami dramatizálva, régi filmkockákat
felhasználva meséli el a vélt, vagy valós eseményeket…
…amikről
SPOILER nélkül egy rohadt hangot nem tudok mondani.
Talán csak annyit, hogy: szinte végig rettegtem a félelemtől, volt, amikor sírtam a meghatottságtól,
és leesett az állam, többször is...
Aki esetleg bevállalja, hogy megnézze, ennél többet ne
tudjon meg róla előre!
Így lesz tökéletes az élmény. :sör:
Aki pedig nem „gerjedt rá” ennyitől, és fanyalog, annak
most _SZÉTSPOILEREZEM_ az egészet. :-PPP
;-)
Szóval: SPOILER WARNING!!!
A film után, még mindig annak a hatása alatt, rápörögtem
a netre… és elképedve vettem tudomásul, hogy egy _áldokuval_ volt dolgom, aminek maximum egy-egy tétova részletében
volt köze (halvány nyomokban) a valósághoz.
Ezen első felindulásomban vérig is sértődtem. :-OOO :-///
:-)
De aztán lassan… ahogy lement a vörös köd az agyamról…
eszembe jutott, hogy a film kezdeténél és befejezésekor is elhangzott, hogy „nem
VALÓS események feldolgozásáról” van szó, hanem ez egy… fikció.
Tehát nem „csaptak be” – hanem én csaptam be magamat,
amikor annyira beleéltem magam a „mesébe”, hogy már valós személynek gondoltam Dr. Timothy Darrow-t, meg Dr. Richard Hoernbeck-et, és nem
ismertem fel bennük sem Richard Brake-et,
sem Jim Sturgeon-t… :gyagya:
És mindezek ellenére azt mondom: hogy rohadt emlékezetes,
konkrétan feledhetetlen élménnyel gazdagodtam (mondom: _gazdagodtam_!) azzal, hogy megnéztem ezt a remek, pimasz, de eszméletlenül
hatásos „fake-dokut”. :sör:
Mondjuk, meg kell hagyni: jópárszor elfutott az az érzés,
hogy „na… nana… azért ez már… elég erős, nem?!” – de ilyenkor mindig dobtak
egy-egy „szakértőt” a készítők, aki komoly pofával beszélt a dolgokról, és a
fejemben-lelkemben lecsihadt az ellenkezés („hú… akkor ez is igaz, basszus!”
:-) ), és újra teljes erővel „hittem” a filmben. :-)
Főleg, amikor az „indonéz hivatalos, hatósági személy”
beszélt valós indulattal és arroganciával az esetről, és egy mozdulattal
lesöpörte az „új bizonyítékokat” az asztalról… :-O huhhh. Amikor őt láttam, a
gyomrom is ökölbe szorult. :grrrr:
:-)
Jim Sturgeon
remekül, és teljesen hihetően hozta az eseményeket felkutatni szándékozó
tudóst, narrációját totál hitelesnek éreztem. :sör:
Ám az igazi adu ász, az az idős, börtönben lévő Timothy Darrowt döbbenetesen jól
megformáló Richard Brake alakítása
volt. Basszus, láttam a szemében, hogy igazat beszél, hogy egy olyan ember, aki
_tényleg_ átélte és látta a dolgokat –
és bár a harminc év börtön testileg felemésztette, de lelkileg nem törte meg
annyira, hogy beismerjen egy olyan dolgot, amit nem követett el!
:-)
Persze, smiley: „igazat beszél”, „láttam a szemében”, „harminc
év börtön” – egy színészről beszélek, a manóba! :-) De akkor is: az alakítását
dicsérem! :respect:
Nem mondom a bűvészre sem, hogy „csaló”, mert nem
varázsol igaziból – mint ahogy Sean Bean-re sem haragszom, amiért
annyiszor meghalt már: aztán meg mégis él!!! :grrrr: ;-) :-)
Az Animal
Planetesek is megmondták előre, mint Rodolfó:
„Figyeljék a kezemet, mert csalok!” –
aztán mégis mindkettő elvarázsolja a közönséget. :respect:
1987-ben volt egy cseh főiskolás vizsgafilm az „Olajfalók
– Ropaci”. Szerintem/Nekem azzal a filmmel indult az „áldoksi”, „mockumentary”
zsáner…
…ami most, a Cannibal
profizmusával ért fel a csúcsra. Szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint.
:sör:
Elképesztően jól szórakoztam rajta.
:leborul:
Billy Crystal:
700 Sundays
„Hétszáz vasárnap nem olyan sok egy fiúnak,
amit az apjával tölthet.”
Vannak, akiket szeretek az új „showderes”, „stand upos”
generációból – de az én szememben Hofi
Gézához nem mérhető egyikük sem. :respect:
És most, Billy
Crystal broadway-i, Imperial színházas műsorát megnézve az jutott eszembe,
hogy ez _csak_ Hofi Gézához mérhető. :respectagain:
1991 szilveszterén volt egy 36 perces, számomra
feledhetetlen Hofi-blokk a tévében (mindegyik
Hofi műsort-lemezt-felvételt
ismerem, szeretem, sőt, a legtöbbet fejből tudom... de EZ valahogy olyan szívbemarkolóan
feledhetetlen), amiben Hofi a súlyos
szívbetegségéről, és az abból való felépülésről, kórházi élményeiről mesélt, és
a végén felcsendült az "Egy kiöregedett vadászkutya dala"...
Na: igazából, azóta nem hallottam amolyan igazi,
szívfájdítóan emlékezetes „stand up”-os előadást.
Csak most, a Billy
Crystal-ét. :leborul:
Olyan ez, amikor az ember nevet-nevettet, de közben
érzed, hogy megszakad a szíve. És a tiéd is nagyon megsajdul…
„Belenéztem a tükörbe… és már nem egy gyerek
nézett vissza. Mintha valaki a kezembe nyomott volna egy nagy sziklát, amit
most már az életem végéig cipelnem kell.”
Amikor pedig Istennel beszél-pöröl… az egyszerre vicces –
és megrázó. Ez pedig csak a legnagyobbak sajátja. :leborul:
Nekem eszméletlenül tetszett.
:respect:
Feledhetetlen.
:mustsee:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése