2015. november 8., vasárnap

The Cannibal in the Jungle – Kannibál a dzsungelből & Billy Crystal: 700 Sundays



Két elképesztően remek vizuális és emocionális élmény, ami lelkileg felkavart, földre lökött – és magasba emelt. :respect:

…két film, amik a hagyományos értelemben mégsem filmek. :sör:

De (mint már említettem volt) olyan nagy hatással voltak/vannak rám, hogy nem mehetek el szó nélkül mellettük. :respectagain:


The Cannibal in the Jungle – Kannibál a dzsungelből

 

Az Animal Planet „Monster Month” tematikájában láttam: és köpni-nyelni nem tudtam tőle…

Hogy miről is szól?

„The two-hour scripted feature THE CANNIBAL IN THE JUNGLE follows the story of an American scientist who was convicted of killing and cannibalizing two colleagues in the jungles of Flores, Indonesia in 1977.”


Igen, igazából ez egy dokumentumfilm, ami dramatizálva, régi filmkockákat felhasználva meséli el a vélt, vagy valós eseményeket…

…amikről SPOILER nélkül egy rohadt hangot nem tudok mondani.

Talán csak annyit, hogy: szinte végig rettegtem a félelemtől, volt, amikor sírtam a meghatottságtól, és leesett az állam, többször is...
 

Aki esetleg bevállalja, hogy megnézze, ennél többet ne tudjon meg róla előre!

Így lesz tökéletes az élmény. :sör:


Aki pedig nem „gerjedt rá” ennyitől, és fanyalog, annak most _SZÉTSPOILEREZEM_ az egészet. :-PPP
;-)



Szóval: SPOILER WARNING!!!

A film után, még mindig annak a hatása alatt, rápörögtem a netre… és elképedve vettem tudomásul, hogy egy _áldokuval_ volt dolgom, aminek maximum egy-egy tétova részletében volt köze (halvány nyomokban) a valósághoz.

Ezen első felindulásomban vérig is sértődtem. :-OOO :-///

:-)

De aztán lassan… ahogy lement a vörös köd az agyamról… eszembe jutott, hogy a film kezdeténél és befejezésekor is elhangzott, hogy „nem VALÓS események feldolgozásáról” van szó, hanem ez egy… fikció.

Tehát nem „csaptak be” – hanem én csaptam be magamat, amikor annyira beleéltem magam a „mesébe”, hogy már valós személynek gondoltam Dr. Timothy Darrow-t, meg Dr. Richard Hoernbeck-et, és nem ismertem fel bennük sem Richard Brake-et, sem Jim Sturgeon-t… :gyagya:

És mindezek ellenére azt mondom: hogy rohadt emlékezetes, konkrétan feledhetetlen élménnyel gazdagodtam (mondom: _gazdagodtam_!) azzal, hogy megnéztem ezt a remek, pimasz, de eszméletlenül hatásos „fake-dokut”. :sör:

Mondjuk, meg kell hagyni: jópárszor elfutott az az érzés, hogy „na… nana… azért ez már… elég erős, nem?!” – de ilyenkor mindig dobtak egy-egy „szakértőt” a készítők, aki komoly pofával beszélt a dolgokról, és a fejemben-lelkemben lecsihadt az ellenkezés („hú… akkor ez is igaz, basszus!” :-) ), és újra teljes erővel „hittem” a filmben. :-)

Főleg, amikor az „indonéz hivatalos, hatósági személy” beszélt valós indulattal és arroganciával az esetről, és egy mozdulattal lesöpörte az „új bizonyítékokat” az asztalról… :-O huhhh. Amikor őt láttam, a gyomrom is ökölbe szorult. :grrrr:
:-)

Jim Sturgeon remekül, és teljesen hihetően hozta az eseményeket felkutatni szándékozó tudóst, narrációját totál hitelesnek éreztem. :sör:


Ám az igazi adu ász, az az idős, börtönben lévő Timothy Darrowt döbbenetesen jól megformáló Richard Brake alakítása volt. Basszus, láttam a szemében, hogy igazat beszél, hogy egy olyan ember, aki _tényleg_ átélte és látta a dolgokat – és bár a harminc év börtön testileg felemésztette, de lelkileg nem törte meg annyira, hogy beismerjen egy olyan dolgot, amit nem követett el!


:-)

Persze, smiley: „igazat beszél”, „láttam a szemében”, „harminc év börtön” – egy színészről beszélek, a manóba! :-) De akkor is: az alakítását dicsérem! :respect:

Nem mondom a bűvészre sem, hogy „csaló”, mert nem varázsol igaziból – mint ahogy Sean Bean-re sem haragszom, amiért annyiszor meghalt már: aztán meg mégis él!!! :grrrr: ;-) :-)

Az Animal Planetesek is megmondták előre, mint Rodolfó: „Figyeljék a kezemet, mert csalok!” – aztán mégis mindkettő elvarázsolja a közönséget. :respect:

1987-ben volt egy cseh főiskolás vizsgafilm az „Olajfalók – Ropaci”. Szerintem/Nekem azzal a filmmel indult az „áldoksi”, „mockumentary” zsáner…

…ami most, a Cannibal profizmusával ért fel a csúcsra. Szerény, nyomott, egyvágányú véleményem szerint. :sör:

Elképesztően jól szórakoztam rajta.
:leborul:


Billy Crystal: 700 Sundays
 

„Hétszáz vasárnap nem olyan sok egy fiúnak, amit az apjával tölthet.”

Vannak, akiket szeretek az új „showderes”, „stand upos” generációból – de az én szememben Hofi Gézához nem mérhető egyikük sem. :respect:

És most, Billy Crystal broadway-i, Imperial színházas műsorát megnézve az jutott eszembe, hogy ez _csak_ Hofi Gézához mérhető. :respectagain:

1991 szilveszterén volt egy 36 perces, számomra feledhetetlen Hofi-blokk a tévében (mindegyik Hofi műsort-lemezt-felvételt ismerem, szeretem, sőt, a legtöbbet fejből tudom... de EZ valahogy olyan szívbemarkolóan feledhetetlen), amiben Hofi a súlyos szívbetegségéről, és az abból való felépülésről, kórházi élményeiről mesélt, és a végén felcsendült az "Egy kiöregedett vadászkutya dala"...

Na: igazából, azóta nem hallottam amolyan igazi, szívfájdítóan emlékezetes „stand up”-os előadást.

Csak most, a Billy Crystal-ét. :leborul:
 

Olyan ez, amikor az ember nevet-nevettet, de közben érzed, hogy megszakad a szíve. És a tiéd is nagyon megsajdul…

„Belenéztem a tükörbe… és már nem egy gyerek nézett vissza. Mintha valaki a kezembe nyomott volna egy nagy sziklát, amit most már az életem végéig cipelnem kell.”

Amikor pedig Istennel beszél-pöröl… az egyszerre vicces – és megrázó. Ez pedig csak a legnagyobbak sajátja. :leborul:

Nekem eszméletlenül tetszett.
:respect:
 

Feledhetetlen.
:mustsee:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése