Hunter Prey & A Field in England – Valahol Angliában

Egy felemás poszt, aminek egyik felében egészen más érzelmek dominálnak, mint a másikban…

…talán pont jó is ez így, a felemás októbert búcsúztatva.

Hunter Prey

 

A Cinematrixon :sör: fedeztem fel egy cikket Olcsó sci-fik-témában, és mivel a listáról csak három filmmel vagyok lemaradva, így a Hunter Prey-jel kezdtem a hiányosságom bepótlását.

És hogy ezt milyen jól tettem! :thumbsup:

Bakker – ez egy remek kisköltségvetésű sci-fi, amiben szinte köpni-nyelni nem lehet néha, és óhatatlanul felbuggyan az emberben: „na ne mondd már, hogy ezt tényleg csak 425e dollárból, ráadásul mindössze 18 nap alatt forgatták… !” :eeekkk:

Ami pedig a döbbenet (mondom: döb-be-net!), hogy 100x több _történet_, eredetiség, és izgalom van benne, mint az agyonhypolt 7,5 millió EUR-ból(!!!), 4 év(!!!) alatt készült Iron Sky-ban. Ami egyrészt :-P – másrészt meg :sör:

Mi is a Hunter Prey?! Talán azt mondhatnám, hogy az Enemy Mine, és a Halo: Nightfall „szerelemgyereke”. :sör:

Egy ismeretlen bolygóra egy űrhajó zuhan le, amiből megszökik egy különösen értékes fogoly, aki fajának utolsó tagja. A fogvatartói a nyomába erednek, de gyorsan kiderül, hogy nem egészen tiszta a felállás, hogy ki igazából a vadász, és ki a préda…

 

Ráadásul, mind az üldözők, mind az üldözött védősisakot/páncélmaszkot viselnek, így sokáig azt sem tudjuk, hogy ki-milyen fajhoz is tartozhat – és hogy kinek is kéne „szurkolni”.

És ez marha jó! :-) :sör:

Én élveztem az üldözés fordulatait, a csavarjait, az életre-halálra szóló „bújócskát” – de nem kevésbé a fantasztikus maszkokat, és a brutál jó páncélokat. :sör:

Döbbenet, hogy milyen jó lehet egy ilyen kevés pénzből forgatott sci-fi! :respect:

Ijesztő a gondolat, hogy kimaradhatott volna az életemből…

:sör:

A Field in England – Valahol Angliában

 

Olyan hype-ot olvastam róla, hogy eldobtam az agyamat: „ezt látnom KELL!” – süvöltött minden idegszálamban!

…most meg, így, az élmény (…élmééény?! :-P ) után arra gondolok, hogy milyen régi mese is „A császár új ruhája”.

Hm-hm…

Bizony, régi. Tudjátok, amikor a furfangos szabólegények azt mondják, hogy ők olyan csodakelmét szőnek, amit csak az okos, becsületes, igaz emberek láthatnak. Aztán erre mindenki bizonygatni kezdi, hogy bizony-bizony, gyönyörű a ruha, ők nagyon is jól látják.

Valahogy arra gondolok, hogy amikor „A Field in England” először vetítésre került, volt a közönség soraiban egy neves ítész (mittudomén… pl. Scorsese, vagy ilyesvalaki), aki aznap vagy nagyon jó kedvében volt (esetleg a gombavacsorától szétfo… szétfo… akarom mondani, szétesett atomjaira), és elkezdte ajnározni ez a filmet.

Utána, akik megnézték, mind úgy tették ezt, hogy „Scorsese (vagy más „Fontos Ember”!) nagyon dicsérte, szóval…”.

És amikor a vetítés végén magukba roskadva ültek a széken, és arra eszméltek, hogy a takarítónő szeretné körülöttük összeseperni a szétszórt… pontosabban: a döbbenettől kiöntött!... pattogatott kukoricát, arra gondoltak, hogy erről a filmről megírni a frankót: az kábé egyenlő az öngyilkossággal.

Hiszen Scorsese (vagy más „Fontos Ember”!) dicsérte! Ha én pedig megírom, hogy egy értelmetlen szar, akkor azt fogják mondani, hogy nem értek hozzá! Hiszen Scorsese (vagy más „Fontos Ember”!) dicsérte! Ellenben, ha én is dicsérem (remélve, hogy nem szakad rám a plafon, és nem nyílik meg alattam a föld…), akkor azt fogják mondani, hogy én is olyan hozzáértő, filmes mérföldkő vagyok, mint Scorsese (vagy más „Fontos Ember”!).

És azóta szájról-szájra, kritikáról-rivjúra száll a szó, hogy mekkora atomállat film is „A Field in England” – mert senki nem meri kimondani, hogy egész egyszerűen: „meztelen”. :-PPP

Ez egy értelmetlen zagyvaság. Nagy valószínűséggel azért zabálták a filmben is a szereplők két pofára a hallucinogén gombákat, mert az író és az egész stáb szétgombázta az agyát – és gondolták, milyen jó poén lesz, ha ezt beleírják a filmbe is. :-PPP

A fekete-fehér miliő, a szélfújta fű filmezése percekig, meg a bamba, szétgombázott fejek mutogatása, egy idegesítő dalocska folytonos énekeltetése, meg a tükörrel osztott vászon/képernyő már egyenlő azzal, hogy „filmes zsenialitás”?! Hja, bocs, nem tudtam… Persze, én olyan butácska vagyok. Meg nem is valami nagy „filmes guru”, amolyan frankómegmondó, tudod…

 

Uramisten: most úgy végiggondoltam az egészet, újra. Esküszöm, fizikailag fáj. :-(((

Ezt az elcseszett üres lótúrót… :eeekkk:

Követelem vissza az életemből aljas indokból, előre megfontolt szándékkal ellopott 90 percet! :-OOO

Bone Tomahawk

Manapság elég sok vacak filmet láttam (konkrétan: _csak_ olyanokat… :-((( már megint gyűjtöm őket egy posztba, aminek az lesz a címe, hogy: „Felesleges, érdektelen, hasztalan…” :-PPP ), így talán már nem is annyira meglepő számomra (meg talán nektek se…), hogy az első szembejövő, értékelhető film elnyeri a tetszésemet.

Ami azért lenne még úgy általában meglepő, mert nem vagyok nagy rajongója a horrornak – vagy inkább mondom úgy, aligha kelnék fel (még egy igazán belevaló horror elől sem) úgy a székből, hogy „te, ez milyen _jó_ film volt már! hogy kibelezték már egymást, mi?! csak úgy fröcskölt a vér! atom!” :-PPP. :-)

Most meg mégis ezt teszem a Bone Tomahawk-kal. :sör:

A „western-horror” műfajmegjelölés stimmel, szóval, senki ne számítson valami „old school, pisztolyozósra”.

Egyébként meg, a film első percében kiderül majd számotokra, hogy miféle műfajjal álltok szemben, valamint az is, hogy bírni fogja-e a gyomrotok…

És azért a horror-témában sem váltja meg a világot „überújszerű” ötletekkel – de mégis: az ismerőssége ellenére, szvsz, végig körömrágóan izgalmas, marha jó karakterekkel, igazi, amolyan „ősi gonosz” ellenséggel megspékelve. :sör:

Kurt Russell (64 évesen!) eszméletlen markáns, szinte egyenesen a múltból szakasztott fizimiskájával, tökéletes választás volt a seriff szerepére, aki a hátán vitte a filmet. :respect:

De Patrick Wilson, Matthew Fox, Richard Jenkins, és David Arquette is nagyon ott voltak szeren, és méltó partnerei voltak a seriffnek a filmben. :respect:

A sztori felütése: a városból, a seriff hivatalából eltűnik a seriff egyik helyettese, egy lábon lőtt rab a cellából, és a dokinő, aki ápolta. Nem marad semmi más utánuk, csak egy kőhegyű nyílvessző, amiről az egyik helyi indiánt kérdezik meg, hogy melyik törzsé lehet.

„- Only one group that hunts with these.

-Who?

-They don't have a name.

- What kind of tribe doesn't have a name?

- One that doesn't have a language. Cave dwellers.

- You know where they are?

- I have a general idea.

-You'll take us to them?

-I won't.

- 'Cause you're an Indian?

- Because I don't want to get killed.

- You're afraid of your own kind?

- They're not my kind. They are a spoiled bloodline of inbred animals who rape and eat their own mothers.

- Well, what are they?

- Troglodytes.”

Szóval, erről a „rescue party”-ról szól a film.

Szerintem kellően besza… izé… szóval, kellően ijesztő, na. ;-) És eléggé bitang horror-jelenetekkel van megtűzdelve. :eeekkk:

De valami abergált… abregált… aboriginált ;-) :-P vadállat azt mondja a lelkemben: hogy marha jó film volt. :sör:

Nekem meg főleg, aki két hete csak szahar filmekkel, és vacak sorozatok bepróbálásával múlatom az időmet… :-PPP

Aki bírja az ilyet, annak must see – már csak Kurt Russell miatt is. :respect:

Danny Collins & Stille hjerte – Csendes szív

…és akkor most jöjjön a „tejszínhab és torta”-combó. :-)

Danny Collins

Erről (is) jókat olvastam, de hittem is, meg nem is…

Pedig ez tényleg remek. :sör:

Egyrészt Al Pacino jutalomjátéka :sör: egy édes, szeretnivaló Anette Benninggel, egy szimpatikus, szeretnivaló Bobby Cannavaléval, és egy laza Christopher Plummerrel megfejelve.

Plusz remek zenékkel. Beatles. Lennon.

És így egy igazán kedves-kellemes… egye fene, leírom harmadszor is!... szerethető :-) filmet kapunk.

Ami jól esik a szemnek és a fülnek, a szívnek és a léleknek. :respect:

A negyven évvel később célba ért levél, és az abból kikerekedő történet szívmelengető, de nem megy el giccses-nyálas, „hálivúdi hepiend” felé.

És egyszerre szereti (valamint várja!) benne az ember Pacino és Benning, valamint a Pacino és Cannavale kettősök minden egyes jelenetét. :sör: :respect:

A hiperaktív kislányt meg/lenyugtató közös mondóka  a maga szépségével és egyszerűségével pedig személyes kedvencemmé vált. :thumbsup:

Ami pedig külön fáj benne nekem az, hogy ez a film John Lennon-nak Steve Tilston-hoz írt, valóban évtizedekig „kallódó” levelén alapul…

…és nem tud nem fájni a szívem, amikor Steve Tilston dalát, a The Road When I Was Young-ot hallgatom:

Szerintem, kár lenne több szóért: must see.

:respect:

Stille hjerte – Csendes szív

Az ember azért néha meglepődik: hogy… nagyon néhanapján… micsoda váratlan gyöngyszemekbe tenyerel bele.

Az élettől búcsúzó anya/nagymama kedvéért összegyűlő család közös hétvégéje, hihetnénk, hogy nem egy túl mozivászonért/képernyőért kiáltó alapanyag…

…talán lassan is lendül bele… Ám a végére azt mondom (legalábbis én), hogy minden másodperce megérte. :respect:

Persze, ez nyilván emberfüggő: van, akinek a Whiplash jön be, vagy a John Wick, vagy a Vasember 8 – nekem meg a Stille hjerte.

Ha van még értelme elmerengeni életről és halálról, a búcsúzás mikéntjéről, a visszanézésről és a számvetésről, a magunkba mélyedésről, akkor érdemes felvenni ezt az alkotást a megnézendők listájára.

Minden remek dán színészt szerettem benne (mondjuk Lisbeth (Vigga Bro) eléggé háttérbe szorult, és emiatt halvány is volt…), de két embert muszáj külön kiemelnem, akikről korábban egyszer-egyszer már megemlékeztem ezen a blogon.

Az egyikük az apát/nagyapát alakító… Morten Grunwald. Akit a feledhetetlen Olsen-banda Benny-jeként ismertünk-ismerhettünk meg! :respect:

A másikuk pedig a még mindig gyönyörű Paprika Steen, akit pedig láttunk-láthattunk a SuperClásico – Bor, tangó, kapufa című remek vígjátékban. :flower:

Úgy gondolom, hogy a Stille hjerte egy igazán emlékezetes, elgondolkodtató, remek film. :respect:

This is England – Ez itt Anglia & Whiplash & Återträffen – Az osztálytalálkozó

Az október 6-ai dupla posztomból azt a tanulságot vontam le, hogy ilyen esetben (amikor egy nap egymás után két posztot tolok) akkor inkább a „rossz” filmekről először, és utána a „jókról”, mert akkor legalább a jó filmekről írt rivjúm figyel fent napokig nyitóposztként, nem pedig a rosszakról szóló.

Szóval, ez itt a „savanya” részleg… :-P

This is England – Ez itt Anglia

„Tanuljatok tőle. Ő egy büszke ember. Ez az, ami kell nekünk. Ez az, amire ez a nemzet épül és épült.

Büszke emberekre. Büszke harcosokra. Kétezer éven át ezt a kis szigetet megerőszakolták és kizsákmányolták. Olyan emberek, akik idejöttek, és akartak egy darabot belőle. Két kurva világháború. Emberek az életüket áldozták ezért. És miért is? Kitűzhetjük a baszott zászlónkat a földbe és mondhatjuk: " Igen, ez Anglia, ez Anglia, és ez Anglia." És miért is? Most miért akkor? Na, miért? Csak úgy kinyithatjuk a rohadt zsilipkapukat és beengedhetünk mindenkit? És azt mondjuk: "Igen, gyertek, gyertek csak be. Szálljatok le a hajóról. Jól utaztatok? Fárasztó volt? Tessék, itt egy sarok, miért nem építesz egy boltot? Még jobb lesz, ha építesz először egy boltot, aztán egy templomot. Kövesd a saját kibaszott vallásod. Csinálj csak, amit akarsz." Míg ezzel szemben sok egyedülálló szülő nem tud lakáshoz jutni, mert ezek kapják meg őket... És ki fogom mondani, mert hallanotok kell, basszátok meg. Mi ezeknek a tetves pakisztánoknak adjuk a lakásokat, értitek? Akik egyesével vagy 50-60 lakást foglalnak el egyszerre. Mi nekik adjuk azokat. Három és fél millió munkanélküli van odakinn. Három és fél millió közülünk, aki nem tud kibaszott munkát találni. Mert mindet ők szerzik meg. Ugyanis ők kibaszott olcsó munkaerő. Olcsó és könnyű munkaerő.  Kurva olcsó és könnyű, ami minket tesz olcsóvá és silánnyá. Kibaszott három és fél millió. Ez nem vicc. Ez nem vicc, basszátok meg.”

Igen, ez fogott meg benne igazán… vagy egyedül. És ez is csak azért, mert minimális(!) változtatással ugyanezt mondja most Orbán (meg az összes fideszes, meg jobbikos… meg kádéenpés… :-PPP ). Szinte szó szerint.

És ezt ebben a 2006-os filmben Combo (Stephen Graham) mondja, a legelmebetegebb, legközveszélyesebb szkinhed. = :magyarminiszterelnök: :eeekkk:

Azt hiszem, ehhez semmi mást nem kell hozzáfűzni. :thumbsdown:

Azt hittem, több lesz ez a film annál, mint az 1983-as angliai alulképzett, a társadalom peremén vegetáló, egymáshoz csapódó, radikalizálódó, kallódó fiatalok szkinheddé válásának, és a mozgalomban lévő frontemberekben való csalódásának „megható” története. :-P

De nem lett több. Ez a mikrokörnyezet meg nem tudott különösebben érdekelni. :-P

Whiplash

Nem. Nem csinálok abból hobbit, hogy (túl)sztárolt filmeket „húzok le”, mert „az a menő”. :-PPP

De ha egyszer valami nem tetszik, és értetlenül állok a hájpja, és az imdb-s pontszáma fölött, akkor nem fogok beállni a falkába, és együtt üvölteni a farkasokkal, hogy „ez milyen jóóóóóóóúúúúú…!”. :-P :-///

Induljunk egy kicsit messzebbről.

Komolyan örülök, hogy a „makarenkói” _nevelési módszerek_, már nem dívnak manapság. Örülök, hogy már tanárok (…méghogy „tanárok”… :-PPP ) nem verhetik a diákokat.

Engem még azért (meg az egész általános iskolás évfolyamunkat 1976-84 között) még azért rendszeresen terrorizáltak verbális és fizikai agresszióval: és ez eltűrt (talán még el is ismert…), bevett gyakorlat volt akkoriban.

Azóta pedig volt két olyan munkahelyi főnököm is, akik olyan szintű verbális agressziót mutattak minden beosztott dolgozó felé, hogy amellett a Whiplash Fletcher-je (J.K. Simmons) elbújhatott volna.

Szóval, valahogy nem tudott „elbűvölni” a Whiplash „alázós-megfélemlítős sármja”. :-PPP

A kirúgás utáni beszélgetésük a bárban meg külön gusztustalan volt. :-P Kábé egy szinten érzem azzal, amikor a férj megveri a feleségét és/vagy a gyerekét, utána pedig azt mondja: „ez jobban fájt nekem, mint neked! de miattad tettem, hogy jobb ember legyél! és különben is te hoztad ki belőlem ezt, szóval, a te hibád!”. :-OOO :sux:

Tényleg! Majd lehetne egyszer a feleség- és gyerekverőkről is készíteni egy ilyen nagy sikerű filmet – ha ez így bejött a népnek… :-PPP

Persze, az intenetes „bullying”, és a komment-gyűlölet korszakában még biztosan jól is esik ilyen filmet nézni: ahol szinte lelkileg-emberileg meg is semmisítenek valakit.

Egy gyengébbet. Egy védtelent.

Na, jó. Hagyjuk a francba az egészet.

Úgy undorodom tőle, ahogy van.

:sux:

Återträffen – Az osztálytalálkozó

 

Ha már ugye jöttem az általános iskolával, meg a „bullying”-gal, akkor pont illik a sorba.

Talán még mondhatnám is, hogy ennek kellene nekem bejönni: az osztályban/ból kiközösített és megvetett lány története, aki a maga módján… hm… nem is „bosszút áll”, hanem inkább a maga módján megpróbálja feldolgozni a gyermek(ifjú)kori traumáját, a megaláztatást.

De nem tudom ezt sem dicsérni, mert feloldást/megoldást nem ad.

Csak azt mutatja meg, hogy aki szahar ember volt ifjúkorában, az az marad felnőttnek is.

És ezektől, az ilyenektől bocsánatkérést, megbánást várni-kérni… teljesen értelmetlen és felesleges.

Mert nekik természetes és zsigerből jön, hogy eltapossanak, áttapossanak bárkin. Mindenkin.

Én ezt eddig is így gondoltam, szóval, nem nagyon kaptam ettől a filmtől semmit…

…csak az üresség, és az elvesztegetett idő érzését. :-/