The Philosophers – After the Dark – A sötétség után & The Children of Huang Shi – A selyemút árvái & I Love You, Man – Spancserek

The Philosophers – After the Dark – A sötétség után

„Én költő vagyok.”

Néha az embernek sejtelme sincs, hogy miféle film elé ül le.

No, persze nem úgy, mint anno, a moziban, amikor a fateromat elrángattam egy-egy filmre 10-12-14 évesen (hja, mert már akkor is én voltam odahaza a „filmguru” ;-) – és itt nem a „filmgurun”, hanem az _odahazán_ van a hangsúly… :-) ), hogy a nézőtér elsötétedésekor odasuttogta jó apám: „akkor mit is nézünk most?!”. :-)

Mert általában azért a minden egyes kiszemelt film szinopszisával, fő cselekményvonalával tisztában vagyok – különben be se vállalnám azokat, ugye… –, és az nem is nagyon lep meg, amikor a film megvalósítása jóval… hm… „soványabb” annál, mint amit reméltem, mint amit a film előismerete sugallt.

De az azért meg tud lepni – természetesen örömteli módon –, amikor egy film „túlüti” a várakozásomat, és amolyan boldog elképedéssel állok fel a székből utána.

Ilyen ritka film „A sötétség után”, barátaim. :respect:

Első olvasatra (mármint, a film iránti érdeklődésem felbuzdulásakor, az első „fülszöveg”/ajánló után) úgy éreztem, hogy nagyon hasonlíthat a 2009-es angol „Exam – A vizsga” című alkotásra, és mivel azt a remek egyhelyszínes thrillert csíptem anno, gondoltam, várhatóan ez a 2013-as „klónja” sem lehet rossz. :sör:

Nos… mea culpa. Mea maxima culpa.

Mert az összehasonlításom az Exam-ra dicséret – de A sötétség után-ra sértés, annyival jobb/több egyik a másiknál. :respect:

Valóban, itt is „vizsga” van, mint a 2009-es angol filmben, de az amerikai-indonéz film vizsgája jóval többről szól, mint „alkalmasság egy állásra”: itt elsőre úgy tűnik, hogy jeges, számító logikából vizsgáznak a diákok – de közben pedig emberségből. Emberiességből. :respect:

 

„Én költő vagyok.”

És bár az előzetes ismereteink szerint tényleg simán lehetne „A sötétség után” szintén egyhelyszínes, mint az „Exam”, egyáltalán nem az. Sőt. Nagyon is sokhelyszínes, nagyon is sok, nagyon is színes ;-).

Sokat beszélek rébuszokban?! Bocs, guys. :sry:

De egész egyszerűen nem akarom elrontani nektek sem a rácsodálkozás élményét: élvezzétek ti is úgy, olyan nyitottan, olyan fesztelenül, olyan spoilermentesen, ahogy én tettem. :sör:

Ám egy jelenetet mindenképpen meg kell említenem (take it easy, no spoilers! :beer: ;-) ), amin egész egyszerűen leesett az állam.

Amikor Petra (Sophie Lowe – Czető Zsanett magyar hangján :thumbsup: ) elmondja az ő megoldását a vizsgafeladatra, az valami… hátborzongatóan csodálatos. :leborul:

Olyan tökéletes egységben van a kép, Czető Zsanett elbűvölő-megigéző hangja, és a _mondanivaló_, hogy az ember egyszerre érzi azt, hogy összecsuklik, mint a colostok – és azt, hogy felemelkedik hamujából, mint a főnixmadár.

…

Nem több ez, mint egy film, gyerekek, egy fikció, egy kitaláció, egy szellemi maszturbálás ;-) :-P… mégis, képes visszaadni az embernek a hitét. Hogy hiába Mr. Zimit (James D’Arcy… akiben én a film teljes egészében jelenlegi diktátorunkat láttam… :-/ :-P ) kikényszerített, erőszakos, jeges-hamis „filozófiája”, a kőszívű, érzéketlen „logikája”, fegyverrel-halállal-fenyegetéssel kizsarolt helye(i)… az ilyen embernek nincs jövője egy „elképzelt idővonalon” sem.

És hogy a humánum, az emberség mindig többre fog vinni minket, mint a fegyverek által kizsarolt és betartatott jéghideg, könyörtelen, embertelen logika. :respect:

„Én költő vagyok.”

És hogy ez a film 5,7 az imdb-n?! :-PPP

Ahol a MM:FR 8,3-as, az Avangers 8,2-es, a The Raid: Berandal 8,0-s, az „Iron Man” 7,9-es, a The Equalizer 7,2-es és a John Wick 7,1-es – ott számomra egyértelmű, hogy a „Cruel & Unusual” csak 6,6-os, és  „A sötétség után” pedig csak 5,7-es lehet…

The Children of Huang Shi – A selyemút árvái

Amikor az ember azon töri a fejét, hogy „mi is volt a harmadik film címe, amit mostanában láttam, és amiről írni akarok…?!” – akkor az azért egy sokatmondó jel…

Nem mintha nem érintenének meg a valós történetek, a megtörtént eseményeken alapuló filmek… de valahogy „A selyemút árvái”-t nem sikerült úgy interpretálni, hogy _valóban_ „üssön”. :-/

Jonathan Rhys Meyers által megformált karakter valahogy a film teljes egészében sikeresen távol tartott magától, és nem sikerült megszerettetni magát velem – így kívülállóként néztem végig az odüsszeiáját.

Nem hittem el róla/neki semmit: hogy hogyan tudna/tudott volna újságíróból elkötelezett tanítóvá-gyámmá-apafigurává válni, hogy bárkit tudna inspirálni-lelkesíteni bármire, hogy lett volna valóban hite-ereje-kitartása egy hihetetlenül hosszú útra indulni tanítványaival-gyermekeivel.

Nem hittem el neki/róla semmit. :-///

Nem is nagyon lehet, de nem is nagyon kell ezt ragozni, azt hiszem. Nincs is hozzá kedvem. :-/

Szerintem a 2011-es, Christian Bale fémjelezte „The Flowers of War” 100x többet ér a témában.

:respect:

I Love You, Man – Spancserek

 

Végig azon gondolkodtam: „ez most komoly? mert viccnek nagyon szahar lenne…”. :-PPP

Persze, nyilvánvalóan nem komoly, és nyilvánvalóan túlzok, mert bár szvsz nagyon sok „égő”, kínos tréfarépa sorjázott benne, és jópárszor felnyögtem, mint a szügyön szúrt bika :-P ;-) de azért el kell ismernem, voltak benne azért momentumok. Egy-egy (véletlenül… :-P) elszórt jó poén.

De, ha ajánlanom kellene bárkinek is – akkor inkább nem ajánlom. :-P

Ha valami ilyen „esküvős havercimbi”-komédiára vágytok, akkor ott a remek „Bérhaverok”. :sör:

Pride – Büszkeség és bányászélet

Fura, a sors különös fintora, amikor egy „Pride” című filmet megnéz az ember, és utána büszkének érzi magát. Pedig nem is meleg, és nem is bányász. ;-)

Fura, mert leült a film elé azzal, hogy  lesz „egy melegek a bányászokért felütésű marhaság, ami eleve nonszensz – Angliában? 1984-ben?! Non-szensz! :-PPP –, de biztos lesz benne egy csomó röhögséges szituáció, ahogy a melegek a bányászokkal _összemelegszenek_, érted, ugye?! ;-) :-)”.

:-///

:sux:

Fura, mert leülsz a tévé elé – előítéletes seggfejként… :shameonme: –, és azzal, hogy majd jókat fogsz röhögni az „Őrült nők bányáján”… :-P

…aztán meg csak nézed-nézed, a szemed néha elhomályosul, és valahogy… annyi jóleső érzés tölt el. Hogy emberek vagyunk, hogy ők is emberek, és milyen jó, hogy te is ember lehetsz. :thumbsup:

És büszke vagy. Büszke vagy rájuk – büszke vagy a melegekre – büszke vagy a bányászokra – büszke vagy magadra, mert ember lehetsz: akár még egyszer olyan nagy és nyíltszívű is, mint amilyenek ők. :respect:

De megmondom őszintén, én a film végén sem hittem el ezt az egészet. :meaculpa:

Azt mondtam, egy gyönyörű, emberi film, egy megindító fikció arról, hogy milyen is _lehetne_, vagy _lehetett volna_, ha akkoriban tényleg ilyenek _lettek volna_ az emberek.

És éjféltájban (a film után) rákattantam a netre… és egészen leesett állal vettem tudomásul, hogy _tényleg megtörtént_ és _tényleg így történt_. :respect:

A színészek pedig… egyszerűen köpni-nyelni nem tudok.

Én mindig is hirdettem, hogy micsoda nagyszerű, egészen fantasztikus színészek vannak Angliában, meg úgy a világon – de ami ebben a filmben volt. :leborul:

Dominic West – ne csináld már! Ki castingolta őt erre a szerepre?! Ki az az… elcseszett zseni?!?! :respect: Egész egyszerűen lubickolt a karakter bőrében, és  a szó legjobb, és legnemesebb értelmében, a története film volt a filmben. :leborul:

Andrew Scott – hisz tudjátok: ő akkor se tudna rosszul játszani, ha szándékosan akarna! :-) :sör:

Paddy Considine – döbbenetesen eltalált casting ismét! :sör: Pont ő kellett ennek a melegszívű, nyitott embernek a szerepére! :sör:

 Imelda Staunton – ne már! :respect: Az ember egyfolytában meg akarta ölelni, annyira kedves és szeretetreméltó, őszintén határozott asszonyt alakított. :thumbsup:

Menna Tusler – ilyen édes idős hölgyet: az ember szinte szerette volna nagymamának. :-)

Bill Nighy – Ő pedig… Bill Nighy. „A” Bill Nighy. :megarespect:

De igazságtalan lennék, ha nem emlegetném fel a nagyszerű fiatalokat, akik lelkesen vitték a hátukon a terheket, és méltó játszótársai lettek a „nagyoknak”.

Ben Schnetzer (The Book Thief), George MacKay, Faye Marsay, Joseph Gilgun.

Nélkülük nem lett volna tökéletes ez a film.

:respect:

Fantasztikus alkotás volt, emlékezetes, feledhetetlen – végtelenül emberi.

:leborul:

Matthew Warchus rendezte, és Stephen Beresford írta.

:thumbsup:

…de a való Életből merítették.

:respect:

Katicám a végén megjegyezte: „ezt a filmet kellene Orbánnak végignézni”.

Én akkor egyetértettem vele, de mára rájöttem, hogy felesleges lenne: mert ez a film annak szól, aki emberséges, akiből még nem veszett ki a humánum, aki más embertársát nem nézi semmibe – ez a film annak szól, aki elkeseredett, aki azt hiszi, nincs már remény, hogy csak egymás torkát harapó farkasok vagyunk, voltunk, leszünk, és ez sosem volt, sosem lesz másként.

Hitet ad, hogy: „de! volt másként! 1984-85-ben Angliában másképp volt! és ha akkor és ott lehetett, hát ne mondd, ne hidd, hogy 2015-ben nem lehet!”.

:respect:

Must see.

Heaven Is for Real – Igazából mennyország & ’71 & Inherent Vice – Beépített hiba

Heaven Is for Real – Igazából mennyország

Sokszor nem értem a Jó Istent. Nem értem, miért tesz, hagy, tűr dolgokat. Borzalmas dolgokat…

De ki vagyok én ahhoz, hogy a karomat az ég felé rázva azt üvöltsem: „Magyarázd meg, hogy miért! Követelem! Nekem tudnom kell, hogy miért! Értenem kell! Hogy miért vagy ilyen… kegyetlen… Tényleg, ilyen kegyetlen vagy…?!”.

…

Persze, mondhatnánk, hogy önmagammal hasonulnék meg, ha nem szerető és gondoskodó Istenben hinnék, hanem egy kegyetlen, bosszúállóban. Akár ezért is mondhatom, hogy nem hiszek a „kegyetlen Isten”-képben.

Vagy mondhatom, hogy azért sem hiszek benne, mert tudom, hogy milyen egy apró porszem vagyok csupán a végtelen univerzumban. Nemhogy a Naprendszerből nem látok ki, de még a Földünket is alig értem, ismerem.

Hogy a fenébe is érthetném meg, hogy Isten miféle terv szerint igazgatja ezt a világot?!

Az, hogy Istennek van terve velünk, az kétségtelen, és számomra az is egyértelmű – mégha sötét pillanataimban ezt dühödten tagadom… :meaculpa: –, hogy Isten szeret engem. Minket, embereket.

Hiszen egyetlen Fiát adta értünk.

Szóval, én a szerető Istenben hiszek. Aki a keblére ölelte már minden eltávozott szerettemet, akik mind odaát fognak várni engem, ha földi létem végére értem.

Eddig is hittem ebben (azt hiszem…), de a Heaven Is for Real vitt el odáig, hogy ki is merem mondani.

Köszönet érte.

A film megtörtént esetet dolgoz fel, amikor is a négyéves Colton Burpo halálközeli élményt tapasztal meg, és felépülése után szüleinek olyan dolgokról kezd el beszélni, amikről egyrészt nem lehet tudomása (egy elvesztett magzat, egy, az ő születésekor már rég halott dédnagypapa), másrészt pedig megdöbbentő: személyes találkozása Jézussal, a Mennyország, Isten közelsége és szeretete.

Az édesapja, Todd Burpo (a filmben Greg Kinnear személyesíti meg) van leginkább megdöbbenve a fia által elmesélt dolgokon, ami őt magát a „szakmájában” is „sérti/érinti”, mivel ő a helyi közösség tiszteletese.

Eleinte mindenre igyekszik valami racionális magyarázatot találni… de aztán jönnek olyan dolgok, amikre már nincs. Se magyarázat, se szó.

Talán még egy dolog, amit megemlítenék a történetről.

Mivel Colton teljesen könnyedén mesélt (a maga négyéves ártatlanságával) az általa megélt dolgokról, Jézusról, akivel többször is beszélt, ezért Todd mutatott a fiának egy csomó Jézus-ábrázolást a világból, de a fiú mindegyikre a fejét rázta: „nem ilyen volt”.

Mígnem egyszer, Colton mintegy véletlenül meglátta Akiane Kramarik a félig litván, félig amerikai lány 8 évesen készített, azóta világhíressé vált, döbbenetesen szuggesztív festményét, aminek „Prince of Peace” címet adta, és akkor annyit mondott: „ő az”.

Az, hogy tényleg ilyen Jézus… csak remélni tudom.

De az, hogy mások is hasonló élményről számoltak be, mint Colton, az tény.

Kovalovszky_Dániel: Beavatottak - portrék_halálközeli_élményt_átélt_emberekről 

’71

 

(Marha nehéz a Heaven Is for Real után másik filmről is írni… de megpróbálom.)

Ez is egy döbbenetesen jó alkotás, bár – szvsz – talán a drámáját még jobban ki lehetett volna hozni a film befejezésével. Az valahogy olyan… szóval, nem méltó – szvsz! – a film egészéhez.

A magányos, „elveszett” angol katona, Gary Hook (Jack O’Connell – 300: Rise of an Empire) vesszőfutása 1971-ben, Belfastban… azért elég gyomorbarúgó.

Amikor mások… írek!... önzetlen, önfeladó, már-már önfeláldozó segítségére van szükség, hogy túléljen az _angol_ katona. Amikor gyerekek fognak rá töltött fegyvert, és egy gyerek mutatóujjának rezdülése dönt életről vagy halálról – azért az sokkoló.

Paul Greengrass 2002-es filmje, a Bloody Sunday csapott még bele ilyen értően, és megrázóan ebbe a témába, és (a befejezés fölötti sopánkodásom dacára) Yann Demange rendező, és Gregory Burke forgatókönyvíró alkotása méltó utódja az úton. :respect:

Inherent Vice – Beépített hiba

 

„– Nem vizsgáltátok meg a szúrásokat, van-e bennük arany vagy más?

– Kétlem, hogy nyoma maradna. Az arany vegyileg inaktív, ennyit megtanulhattál volna kémiaórán, ha jártál volna, és nem drogra vadászol!

– Kérd meg a labort, hogy keressenek rezet. Nem egy rezes orrú zsarut, aki összejárkálja a helyszínt, hanem igazi rezet, fémet. Az aranyfog ugyanis nem tiszta aranyból készül. A fogászok rézzel ötvözik. Ha nem lógtál volna kriminalisztikáról, hogy dísztárcsákat lopj, és rákend egy ártatlan hippire, talán tudnád.”

:-)

Szeretném mondani, hogy csupa ilyen jópofa adok-kapokkal teli, vidám, 70-es éveket idéző, füves magánzsarus filmmel van dolgunk, ami remek szórakozás.

De annyira azért nem. :-P

Joaquin Phoenix marha jó az állandóan füvező-drogozó, lazuló, mindenkit ismerő magánzsaru szerepében (már a kinézete is atomkirály! :-D )…

 

…és Josh Brolin is remek a katonafrizurás, köcsög, de mégis havercimbi genya zsaru szerepében.

 

Martin Short is marha jó karakter (te jó ég! hol van már Frank, az esküvőszervező?! ;-) :sör: :-) ), Benicio Del Toro, Owen Wilson, és Reese Whiterspoon hozzák, amit kell, de…

De.

De a sztorit esküszöm, hogy befüvezve hozta össze Paul Thomas Anderson – vagy a forgatásnál hagyott ki pár napot bekábulva (ő rendezte), vagy amikor átírta filmre (ő jegyzi a forgatókönyvet is)  Thomas Pynchon regényét, akkor lapozott át belőve pár fejezetet…

…mert hogy kissé delíriumos-belőtt a sztori, ahhoz kétség sem fér. :-P :-)

Én el is határoztam, hogy még egyszer meg kellene nézni, hátha akkor jobban össze tudom szedni a puzzle-t… Persze, már ha gyárilag megvolt egyáltalán minden darabja, ugye. :-P :-S ;-)

Érdekes, jópofa egy marhaság – talán még feature is benne a zavarosság-ködösség-kábulat, és nem bug. ;-) :sör:

A rivjú végére meg két ordenáré ótvar… valami. :-PPP

Sütik és töltények – Balas and Bolinhos. Nézhetetlen, értékelhetetlen, kőbárgyú. :-PPP

Toscaanse Bruiloft. Erre még Katicám is azt mondta: „ezek azt hiszik, hogyha elmennek Toszkánába forgatni, az elég ahhoz, hogy film legyen?!”. A romantikus szerelmes filmek legbárgyúbb, legsablonosabb képviselője.

Javaslom, hogy messzire kerüljétek mindkettőt.

Menekülők, oltalomra vágyók, segítséget kérők…

Amikor menekültek ezrei rohannak az életükért, reményt keresve, és segítséget kérve, nem tudok filmekről posztolni…

A menekültekkel, a velük való magyar bánásmóddal kapcsolatosan eszembe jutott sok minden… nagyon sok durva kifejezés.

De aztán eszembe jutott egy réges-régen olvasott Móra Ferenc novella, amiről azt hiszem, bár mégsem ugyanaz, ami napjainkban történik kis hazánkban, mégis… talán mutathat hozzá némi útmutatást annak, akinek még mondanak valamit azok a szavak, azok az emberi értékek, mint a:

Tisztesség. Emberség. Becsület. Szeretet.

Móra Ferenc

A szőregi malmok

Valamikor régen, lehet már annak háromszáz esztendeje is, két vízimalom őrölgette a szőregiek búzáját a Tiszán. Egyik a felvégen, másik az alvégen. Csendes nyári éjszakákon behallatszott a szavuk egész Szegedig. Tisztán meg lehetett érteni a felvégi malom haragos pattogását:

– Török molnár: papucsban jár, török molnár: papucsban jár.

Az alvégi malom pedig azt kattogta vissza szép csendesen:

– Magyar molnár: lisztes zacskó, magyar molnár: lisztes zacskó.

Volt is arra ok, hogy így feleseljenek egymással a szőregi vízimalmok. Török világ volt akkor errefelé. Vegyest laktak a falvakban a magyarokkal a turbános atyafiak, mégpedig szép békességben. A török csak ellenségnek volt embertelen, de ha letelepedett valahol, a légynek se vétett. Végezte a maga dolgát, s nem avatkozott a máséba.

Szőregen az alvégen ütöttek tanyát a törökök. A felvégi magyaroknak soha semmi galibát nem okoztak. Volt külön templomuk, külön pékjük, külön mészárosuk, külön csizmadiájuk. Még külön molnárjuk is volt, a becsületes Kucsuk bég.

Valamikor vitéz katona volt ez a Kucsuk bég, de kivénült belőle, és beállt vízimolnárnak. Áldott jó ember volt máskülönben, koldust, vándorlót egyformán megvendégelt, ha atyjafia volt, ha nem, de mikor a magyar molnárt meglátta, elfutotta a méreg:

– Hej, de szebb volna a világ e nélkül a lisztes zacskó nélkül! Ha egymagamban volnék a szőregi molnár, azóta lapáttal hányhatnám a rézgarast!

Máté gazdának hívták a magyar molnárt, ez is olyan emberséges ember volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni vaj helyett. Egész nap dalolt, fütyült, csak akkor keseredett el, mikor a Kucsuk bég malmának a szavát meghallotta:

– Hej, ha ez a papucsos molnár nem volna a világon, azóta tele volna a ládafia ezüst húszassal!

Addig-addig feleselt egymással a két malom, hogy egyszer csak mind a kettő elhallgatott.

Kanizsai menekülők hozták a hírt, hogy valami ellenséges gyülevész közeledik a falu felé nagy robajjal, mint a jeges eső.

– Fussunk, ki merre lát – rebbentek szét a szőregiek, s mire a martalóchad megérkezett, csak az üres falut találta.

Azon aztán ki is töltötte a mérgét, fölégette az egészet.

Olyan világ volt akkoriban, hogy egy esztendőben kétszer is megesett egy faluval az ilyen mulatság.

Máté molnár is a nyakába vette a világot, de előbb körülnézett a Tisza-parton, hogy elrejthetné-e valahová a pénzecskéjét, amit nem akart magával hurcolni a bujdosásba.

Biztos helyet keresett neki, hol rossz ember rá nem akad, de ő egyszeriben rátalál, ha valaha visszakerül.

Ahogy ott nézelődik a víz mentén, egyszerre nekiütődik egy odvas öreg fűzfának. Töve a vízben fürdött, derekáról hosszú mohaszakáll lebegett, s eközül ásított ki a fekete odva, mint valami nyitott száj.

– Megőrzőm én a pénzed, Máté gazda, úgy sincs egyéb dolgom – lengette szakállát a fa.

– No, majd meglátjuk – lépett az odúhoz a magyar molnár, s beleeresztette a pénzes zacskóját.

Aztán levágott a fáról egy ágat vándorbotnak, s azzal – kebelén kenyere, hátán háza – nekivágott a világnak. Így ment ez akkoriban Magyarországon.

De alig búcsúzott el Máté gazda az öreg fától, mindjárt odalépett a török molnár. Vászontarisznyába rakosgatott pénzének ő se talált jobb helyet, mint az odvas fűzet. Csörrent a pénz, mikor leeresztette, s odaütötte a másik zacskóhoz.

– Mi lehet ebben? – kíváncsiskodott a török, s hirtelen visszakapta a pénzét.

De aztán mégis megemberelte magát, és belenyúlt az odúba. Ki is húzta belőle a magyar molnár vagyonkáját. De vissza is eresztette mindjárt a magáéval együtt.

– Nini – simogatta a hosszú fehér szakállát. - Más okos ember is ide tette a pénzét. No, akkor én is tehetem az enyémet.

Betakargatta a zacskókat száraz falevéllel, hintett rájuk egy kis homokot is, azzal összecsattantotta a papucsát, s meg se állt Belgrádig. Ott laktak az atyafiai, azoknál húzta ki a telet, tavasszal aztán megindult visszafelé.

Már akkor a többi szőregiek is hazaszállingóztak. Ámbátor nemigen volt haza a haza, mert csak a kormos falak meredeztek a falu helyén, újra kellett építeni az egészet.

Piros tavaszi hajnalon Máté gazda is előkerült. Ment egyenesen az öreg fához, amely megfrissült koronájával biztatva integetett felé:

– Ne félj, megvan a pénzed.

A molnár gazda benyúlt az odúba, s nagyot dobbant örömében a szíve, ahogy megmarkolta a zacskót. Annál jobban megdöbbent, amikor kihúzta.

– Ez nem az én zacskóm! – nézegette bosszúsan.

Megint benyúlt az odúba, s addig kotorászott benne, míg meglelte a magáét is. Akkor aztán gondolkodóba esett: mitévő legyen most ezzel az idegen pénzzel?

– Talált jószág, nekem szánta az Isten. Olyan malmot csináltatok rajta, hogy a király is azon őrletheti a kalácsnakvalóját.

Azzal bekecse alá gombolta a zacskót, de akkor hirtelen akkorát dobbant a szíve, hogy szinte megtántorodott bele.

– Máté, Máté, aki ide tette a pénzt, el is jön érte. Ő se bántotta a tiedet, te se bántsd az övét!

Megszégyellte magát Máté gazda nagyon, s visszacsúsztatta a helyére az idegen zacskót, hóna alá csapta a magáét, s megindult a falu felé. Hát ahogy megfordul, jön ám neki szembe Kucsuk bég, de olyan sebesen ám, hogy csak úgy patakzik a verejtéke.

– No, te is megkerültél, te papucsos molnár? – mordult rá mérgesen Máté gazda.

Kucsuk molnár sietett előkotorni a zacskóját, csak azután vágott vissza harapósan:

– Meg ám, te lisztes zacskó!

Máté meg, ahogy meglátta, mit csinál a török, csudálkozva csapta össze a kezét.

– Hát a tied volt a másik, Kucsuk bég?

– Hát a tied volt az egyik, Máté gazda?

– Hát ilyen emberséges ember vagy te, szomszéd?

– Hát van tenálad becsületesebb ember, testvér?

Karon fogva ment be a két molnár Szőregre, s többet szét se váltak. Összetették a pénzüket, ketten építettek egy malmot, közösbe kerestek halálukig.

Csendes nyári éjszakában egész Szegedig behallatszott a malmuk kattogása:

– Sze-re-tet, bé-kes-ség, be-csü-let, tisz-tes-ség...

Utóirat: A novellában lévő első és utolsó kép a szíriai Deir Ezzorból származó Laith Majid-ot, és családját ábrázolja. Az első képen azt a pillanatot örökítette meg a fotós (Daniel Etter), amikor egy négyszemélyes, felfújható csónakon (amiért 6500 dollárt fizetett a hat fős család a csempészeknek, és amiben rajtuk kívül még másik hat ember is utazott...) partot értek a görögországi Kosz szigetén.
Az utolsó kép pedig Berlinben készült, ahová megérkeztek: ugyanis miután a Daniel Etter képe világszerte ismertté vált, 13 ország jelezte, hogy szívesen befogadná őket, és Majidék Németországot választották.