2012. január 30., hétfő

Touch s01e01



„There's an ancient Chinese myth about the Red Thread of Fate. It says the gods have tied a red thread around every one of our ankles and attached it to all the people whose lives we're destined to touch. This thread may stretch or tangle, but it'll never break.”

Kiefer ismét… :-)

Tim Kring új sorozata, ami (aki) véleményem szerint legalábbis megosztó…

Mert emlékszem, hogy milyen döbbenetesen jól indult a Heroes első évada… és emlékszem arra is, milyen rettentő csúnya mélységekbe jutott…

Igen, ugyanez a Tim Kring fémjelzi kedvenc Jack-ünk mellett a sorozatot… tehát, óvatosan minden szóval: akár pro, akár kontra.
Mindenesetre, az első benyomásaim alapján egyelőre inkább „pro”. :sör:

Nekem nagy kedvencem a „Crash” – „Ütközések” című film, amiben minden kapcsolódik mindenhez, és minden összefüggésben áll mindennel – és minden, ami történik benne, minden, amit a szereplők tesznek, nem csak saját magukra, hanem mások életére is hatással van.

Nos, valahogy ugyanilyen a Touch is – és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam róla.

Nekem tetszik a felépítése, tetszik, hogy nem csak országon/kontinensen belüli, hanem az egész világra kiterjedő összefüggések derülnek ki benne – és nagyon jó, hogy éppen Kiefer alakítja az autista fiát egyedül nevelő édesapát, aki mind a fia különleges képességével, mind a kormányhivatalok packázásával, mind a munkájával/munkáival, mind saját korlátaival kénytelen megküzdeni.

Egy dolog miatt vagyok csupán… nem is, hogy ideges, de erősen aggodalmas. Miszerint: mi lesz itt később? Mert bármennyire is jó volt a felütés, itt azért vannak buktatók.

Először is Tim Kring maga (mint említettem volt), aki képes a dolgok olyan mélyére leásni, hogy észre sem veszi, hogy véletlenül a bányászbéka alsó fertálya alá került… :-P
…másrészt, láttam az angol Paradox című sorozatot, ami más megközelítésből, de hasonló témát boncolgatott… és hiába az angol minőség, még rajtuk is kifogott ez a típusú történetmesélés.

Aggodalmaim ellenére természetesen maradok a folytatásra… aztán majd meglátjuk, hány zsákkal telik. :-)

„Hello, my name is Martin Bohm. Look, I know this is gonna sound crazy, but I think we're supposed to find each other.”


The Confession


Kiefer Sutherland estét tartottam tegnap – amit a „24” befejezése óta nem tettem… :-)

És ami már rögtön nyilvánvaló: mindkét film megérdemli a külön posztot. :thumbsup:

„Bless me, Father, for I have sinned exceedingly in thought, word, and deed.”

Kiefer Sutherland és John Hurt nagyszerű karakterjátéka ez a 10 epizódos (részenként 6 perces) websorozat, ami immár filmmé fűzve, egyben is megtekinthető.

A Bérgyilkos/A Gyónó és A Pap/A Gyóntató erkölcsi és morális kérdéseket boncoló filozófiai vitája, ami régi sebek feltépéséhez, és fájdalmas konklúzióhoz vezet.

Egyhelyszínes, kétszereplős kamaradráma, flashback-ekkel fűszerezve, amik azért színesebbé és azok számára is élvezetesebbé teszik a filmet, akik az ilyen minimál felállást nem szívlelik.

Kellemesen emelkedik a tét és a feszültség percről-percre, bár vannak benne olyan dolgok, amik azért elég nyilvánvalóak… de az út, ami alatt mindez feltárul, szerintem bőven megéri a ráfordított időt.

Ha akarom, lezártnak is gondolhatom a filmet, és nem marad az emberben hiányérzet – de ha folytatnák, egyáltalán nem érezném erőltetettnek, mert megvan benne a potenciál a történet továbbszövésére is…

Kiefer nyilatkozott is egy olyat, hogy szívesen benne lenne egy második évadban, amit a készítők is örömmel fogadtak… szóval… :thumbsup:

„Can you feel the fear, Father? The knowing something evil is out there, lurking, waiting. Not knowing when it's going to strike. Only that it will.”


2012. január 29., vasárnap

Zen s01e02 – Cabal



„There's people that want this case closed...or else. And there's some other people that want this case kept open...or else. Well, either way, my next posting's going to be the Alps.”

Árnyalódik a karakter, jobban kicsillan-felvillan Zen iróniája, fekete humora… de még mindig nagyon finom ez az egész. Bármennyire is visszafogott a karakterépítés, ennél erőteljesebb ecsetvonásokra lett volna szükség ahhoz, hogy a főszereplő berántsa és magával ragadja a nézőket.

Zen továbbra sem olasz, határozottan egy angol úriembernek érzem, aki a legnagyobb hasra esése után is leporolja magát, és udvariasan meghajolva bemutatkozik: „Hello, my name is Mr. P. Smith… ööö… Aurelio Zen.”.

És ebben az esetben feldolgozott bonyolult összeesküvés-elmélet kifejtése, egyrészt vagy jobb intonációt érdemelt volna… vagy bele sem kellett volna fogni, hanem egy pörgősebb művet kellett volna kiválasztani. „Kellett. Volna” Csak az a volna ne lett volna, ugye…

„- So, he searches his own apartment and then he kills himself?
- Sure. Or he kills himself and then he searches the apartment.”


Sikerült a filmet rendkívül lassan felvezetni és kibontani, sajnos, nagyjából anélkül, hogy egyszer is felszisszentünk volna (megint…), hogy „jesszassz! na nézd már!”…

Könyvben biztos, hogy sokkal jobb ez a sztori, mint megfilmesítve. Azt hiszem...

Továbbra sem győzött meg a sorozat, főleg nem is rántott be… de az utolsó részt még azért simán bevállalhatónak érzem.

2012. január 27., péntek

Zen s01e01 – Vendetta



„- What sort of name is Zen?
- Venetian.”

Nem mondanám rossz filmnek, inkább nagyon is jó. De.
Na igen, ott az a fránya „de”… :-/

Mert Rufus Sewell-t nagyon bírom, itt meg úgy hozza az olasz nyomozót, mint egy született… angol gentleman. :-) Mondom ezt a szó jó és rossz értelmében is.

Caterina Murino pedig igazán gyönyörű partnere... :-)

 
Láthatjuk a filmben a nemrég elhunyt Francesco Quinn-t is, aki nagyon jól alakít…

A film nem túl pörgősen, de nem is idegesítően lassan, szépen halad a maga útján, és a történet érdekesen kerekedik ki.

Mivel a film Michael Dibdin azonos című regényéből készült, egy tizenegy részes regénysorozat első, indító darabja, így természetesen karakterépítés és megalapozás zajlik, de ez sem túl vontatott, vagy unalmas…
Mégis: de. :-/

Valahogy azt mondom, hogy mostanában olyan jó a felhozatal (Sherlock!!! :-) Whitechapel!) erős krimikből, hogy a Zen – hiába mögötte a regényháttér, hiába a remek, karakteres főszereplő – kilóg a sorból… és sajnos lefelé. Kicsit szürkébb, kicsit kopottabb, kicsit csöndesebb, kicsit „szimplább”…

Michael Dibdin úgy jellemezte Zen karakterét, hogy „antihős”, amitől egyedi iróniát és fekete humort mutatnak a regények.

Mondjuk, én az első rész után nem éreztem „antihősnek” Zent, inkább „sima” nyomozónak, akiért szorítani szoktunk – és ez itt sincs másként.

Volt pár nagyon finom utalás az iróniára és a fekete humorra, de csak amolyan elégedetten csettintős… ellenben a film végén nagyon felröhögtem Zen kis gonoszságán. :-) Aminek korábban azért nem sok jelét mutatta…

„- We are greatly in your debt, Detective. And we shall not forget it.
- Mmm. Well, seeing as you bring it up… My colleague, Vincenzo Fabri.
- Yes, I know his uncle.
- He's often expressed a desire to broaden his experience elsewhere.
- You feel a sudden move might benefit his career?
- He once mentioned Sicily.
- My dear Detective, I had no idea you had it in you.”

:-)

Istenigazából nem az a film, amit teljes mellszélességgel ajánlok mindenkinek – de határozottan kellemes. Bár, mire elég manapság a „kellemes”, ugye…

Én azért végig fogom nézni ezt a tipikusan angol, három részes minisorozatot.
Aztán majd referálok. ;-)


2012. január 25., szerda

Sherlock s02e03 – The Reichenbach Fall


A végefőcímben most fedeztem fel egy feliratot:

„in co-production with
 MASTERPIECE”

…és tényleg benne van, mennyire igaz. :respect:

A szezonzáróra visszatért Sherlock nemezise Moriarty, aki most érzi elérkezettnek az időt arra, amit az első részben megígért Sherlocknak:

„I'll burn you. I will burn the heart out of you.”

Jim Moriarty (Andrew Scott) nagyszerűen alakít, és süt róla a zseniális gonosz elme arroganciája, méltó – sőt, már-már túl erős ellenfele Sherlocknak.


Lehet, hogy sokak számára „el is lopta a showt” a címszereplőtől – de szerintem nem. Én végig Sherlockkal lüktettem és zakatoltam, és nekem fájt minden, ami miatt ő nem jajdulhatott fel.

Nagyon komoly, szinte kilátástalan az egész epizód… Sherlock feje fölött összecsapnak a hullámok, és mindenki ellene fordul…

Mert mennyivel egyszerűbb és könnyebb egy átlagelmének azt megemészteni, hogy Sherlock nem is az, mint aminek mutatja magát – mennyivel rosszabb arra gondolni, hogy „igen, van ilyen okos ember… és hol vagyok én hozzá képest…?”

Mintegy Molly és Mrs. Hudson Sherlock-szeretetét ellensúlyozandó bejön (illetve egy visszatér, a másik újonnan bejön) két olyan tenyérbemászóan ellenszenves női karakter, hogy az embernek a láttukra ökölbe szorul a talpa…

„You repel me.”

És vannak az alkotók olyan bevállalósak – amiért egyszerre áldom és átkozom őket… de azért főleg áldom! :sör: –, hogy képesek kétségek között hagyni bennünket…

Dago! Ha az első évad cliffhangere felidegesített – jobb, ha a másodikba bele sem kezdesz, amíg ki nem jön a harmadik. ;-)

Itt én is majdnem a fejemet vertem a falba a tehetetlenség miatt…:-///
…de a zsenialitása, a film meg nem alkuvó, kérlelhetetlen felépítése kétségtelen, és méltó a teljes elismerésemre. :respect:

Egyet aludva az élményre, azt mondom, hogy ez a rész a barátságról szólt… voltaképpen az egész évad – de az utolsó rész különösen.


„I don't have friends… I've just got one.”

Istenigazából csak érezzük, hogy Sherlock és John, mindketten a maguk módján, mekkora áldozatot hoznak egymásért – és milyen őszinte hitük és bizalmuk van egymásban. Amit nem lehet megingatni.

„No-one will ever convince me that you told me a lie”

Na, tessék… visszagondolva a jelenetre annyira meghatódtam, hogy majdnem spoileres idézetet illesztettem be. :-)

Talán kissé szentimentális vagyok, mondtam már?! ;-)

Nekem nagyon sokat jelent Sherlock és John barátsága, ez teszi őket a szememben érző-lélegző-létező, szerethető emberekké.

Benedict Cumberbatch és Martin Freeman pedig érző-lélegző-létező karakterekké formálják a figurákat. :respect:

Most fáj igazán az, amit a sorozatjunkie.hu-n olvastam:

„Steven Moffat azt nyilatkozta, hogy még idén folytatódhat a Sherlock a 3. évaddal, sajnos rá pár órára az egyik producer (Moffat felesége) azt mondta, hogy sajnos ez valószínűtlen.”

Komolyan mondom, ez még nekem is borzasztóan elkeserítő… :-(

Mindegy, próbálok nem gondolni rá, és azt mondom:

Köszönöm, Steven Moffat és Mark Gatiss, köszönöm, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman. Köszönöm BBC. :respect:

Egy idézettel, és mivel egy évig biztosan nem láthatjuk-hallhatjuk kedvenc sorozatunk felcsendülő zenéjét, egy videóval zárom ezt a posztot.
 
„But, please, there's just one more thing, one more thing, one more miracle, Sherlock, for me…”

2012. január 22., vasárnap

Third Star

„29 éves vagyok ma. Nem érem meg a harmincat. De azért jól vagyok. Igazán jól.
(…)
Néhány barátom elvisz a kedvenc helyemre a Földön. A Barafundle öbölbe.”




Azt hiszem, ezzel a pár mondattal lehet a legjobban összefoglalni a film történetét…

Véletlenül találtam erre a Benedict Cumberbatch filmre, és nem, nem „Sherlock-pótlékot” kerestem. :-)

Az élettől búcsúzó kedvére és tiszteletére négy barát túrára indul, miközben felidézik barátságuk pillanatait, és eltűnődnek azon, hogy miért és merre vezetett az életük.

„Mindannyian elfelejtettük azt a pillanatot, amikor ráébredtünk, hogy nem játszunk a Világbajnokságon, hogy nem mi leszünk az elsők a Marson. Az álmaink inkább képzelődések voltak, nem lehetőségek.”

Közben pedig járják a csodálatos wales-i vidéket, mi pedig nem csak a tájban, de a közös elmerengésükben és barátságukban is elgyönyörködhetünk.


Nem hangzanak el veretes szólamok – istenigazából csak egyszer indul ilyen irányba a monológ, de szerencsére gyorsan hamvába hal… nem is illik ide, mert szájbarágás nélkül is tudjuk-érezzük, miről szólnak a pillanatok, és egy-egy csöndes, néma összenézés többet mond minden szónál.

Benedict Cumberbatch nagyszerű, és partnerei (Tom Burke, J.J. Feild és Adam Robertson) karakteres, mégis visszafogott játékkal egészítik ki a történetét. Tényleg olyan érzése van az embernek, hogy valóban négy régi haver ökörködik-veszekszik-segíti egymást, nem pedig négy profi színész.

„- Most alhatunk egy sátorban, amit ráadásul anorexiásoknak készítettek.
- Na, majd ölelgetlek.
- Itt a késem. Ha valaki Túl a barátságont akar játszani, Rambóvá változom!”


Az út során, amiről egyre inkább érezhető, hogy utolsó közös útjuk, lassan mindenki megnyílik, és ki/elmond olyan dolgokat, amiket talán sokkal régebben ki/el kellett volna mondani…
…és amikor elérik a Barafundle-öblöt, nem csak ők, mi is úgy érezzük, megérte a megtett út minden egyes lépését.



Ahogy az utat járták, ünnepelték az életet, de az öböl az út végét, célját és értelmét jelenti, és ez újra önvizsgálatra késztet mindenkit…

A film befejezése pedig… minden bizonnyal az ember lelkébe ég. :respect:

Igazából hangulatról, érzésekről szól az egész... és a befogadónak is megfelelő hangulatban kell lenni hozzá.
De szerintem megéri. :sör:

2012. január 20., péntek

Blackthorn


Justin ajánlására :sör: bevállaltam… és nem bántam meg. :-)

Alapsztori: Butch Cassidy (Sam Shepard) túlélte a bolíviai mészárlást (amire van is néhány teória a neten), és békésen lótenyésztgetve éldegél a hegyek között, lassan tervezgetve és gyűjtögetve a hazatérésére. De valami közbejön… és az old gunman-nek, a legendás Wild Bunch vezérének, újra fegyvert kell fogni.

A bolíviai táj, különösen a végtelen sósivatag, eszméletlenül szép háttér, és miközben az öregember megmutatja, hogy nem vénember :-), az embertelen üldözés során (ismét kénytelen vagyok kiemelni a sósivatagos részt, ami eszméletlenül hatásos), lassan kiderül, hogy melyik báránybőr rejt igazi farkast…


Igazából ez nem egy „elfeledett” Butch Cassidy történet: bár flashback-ekkel rendesen meg van tűzdelve, de annak igazából csak annyi jelentősége van, hogy lehetőséget ad Nikolaj Coster-Waldau-nak (Trónok Harca – Jamie Lannister), hogy futólag megformálja a fiatal Butch alakját.

Éppúgy egy tapasztalt, sokat látott ember üldözéses-meneküléses filmje, mint az általam már dicsért Tracker. De az mindenképpen a hátrányára mondható a Blackthorn-nak, hogy itt csak egy ember, Sam Shepard karakteres figurája viszi a hátán a filmet, míg a Tracker-ben ez a feladat nem csupán megoszlott Ray Winstone és Temuera Morrison között, hanem színesebbé, legalábbis két pólusúvá tette azt a filmet.

Itt sem a jobbára „egyenarcú” indián üldözők :meaculpa: , sem a régi Pinkerton detektívet megformáló Stephen Rea nem tudja a másik oldalt igazi, „ellenpólushoz méltó” színnel megtölteni.

A befejezés pedig méltó a kőkemény, kegyetlen filmvezetéshez, és igazán korrekt módon futtatja ki a legendás rabló történetét. :sör: