Ugye, hogy mondtam…?! ;-)
Lássuk akkor.
Tuesday
„Ha eljön érted az
Arapapagáj…”
(*= próbáltam
beazonosítani, elvileg „orange macaw”,
de nekem inkább a „scarlet macaw”-ra
hasonlít jobban… Nyilván van olyan hozzáértő, aki pontosan meghatározza a faját. :sör: )
Igen, a címmel
nem véletlenül „játszottam” – itt most nem Brad Pitt, hanem egy
méretváltoztatásra bármikor képes arapapagáj képében jön el a Halál.
A
méretváltoztatás is elég ijesztő, mint ahogy a hatalmas, horgas csőrű madár kinézete:
eleinte tele kosszal, vérrel, sárral, mocsokkal…
…de amikor Arinzé Kene megszólaltatja… hááát…
legalábbis összeszorul az ember gyomra…
Ám közben rohadt
fontos leszögezni: a Halál nem gonosz. Ő a természet rendjének őre, a Végső
Erő, amivel egy-egy megszületett élet találkozik. És ez már a születés(ünk)
pillanatában elrendeltetik…
A súlyos beteg,
önálló(an) életre képtelen Tuesday (Lola Petticrew) folyamatos fájdalommal
él… édesanyja, Zora (Julia Louis-Dreyfus) és az ápolónővér, Billie (Leah Harvey) gondoskodnak róla. De talán egyikük jobban, mint a
másikuk…
Egy fuldoklási
roham alatt jelenik meg a halálmadár, és el akarja vinni a lányt – de ő mesélni
kezd gyorsan egy vicces történetet… és a madár „végső szárnymozdulata” elakad,
és hallgatja a lányt.
És egyszer csak
azt veszi észre, hogy a fejében folyamatosan hallatszó hangok (haldoklók
sikolyai, könyörgések, jajgatások, kínok és fájdalmak hangjai – „vigyél el végre!”) a lány meséje alatt
elhalkulnak… és hirtelen hallani kezdi a környezet hangjait: a madárcsicsergést
(…), a levelek zörgését, a szél fújását…
…és ezért a
csöndért cserébe ad egy kis időt Tuesday-nak,
hogy elbúcsúzhasson édesanyjától.
Ennyit a
tartalomról, a többi – must see.
…
Annyira
szürreális volt, annyira ijesztő sokszor, hogy már az a képernyő elé szögezett
– és annyi, de annyi humánum, annyi, de annyi tisztesség és szeretet van benne,
hogy az végtelenül felemelő.
A Halálmadár
tiszteli és szereti azokat, akiket el kell vinnie: még amikor egy sámánasszony
meg is teszi azt, amit sokan fogadkoztak már a világon („ha eljön értem a Halál, nevetek és a szemébe köpök!”), akkor is
gyengéden teríti be szárnyával a testét… és vállára hajtja a fejét…
Igazából ez az
Anya története, aki nem tudja, nem akarja elfogadni, hogy a szeretett lánya az
Útja végére ért – és ez már megváltás lesz neki…
És jön Isten –
vagy nevezzük úgy, hogy „Egy Felsőbb
Hatalom” –, és megmutatja neki, milyen fontos munka is az, amit a Halál
kötelessége elvégezni…
Nekem… gyönyörű
volt ez a film. :respect:
Eszméletlenül
sokat adott… Köszönet érte az író-rendezőnek: Daina Oniunas-Pusić. :leborul:
Zora: I was thinking, if
there is an afterlife or a God… you know, I get that that's confidential information
but… If there is an afterlife, then it would be better for me to be there with
her, you know, to take care of her. Uh, and to… be with her. And if there isn't
an afterlife, then… why am I here? I'm nothing. I'm nothing, really. Please. What
are you…
Death: There is no God. Not
in any… human way.
Zora: Makes sense.
Death: But there is an
afterlife. The echo you leave, the legacy.
The Electric State
– Elektronikus állam
„The Marshall: You can't
beat them.
Mr. Peanut: No reason not to try.
The Marshall: Even after what they did to you at the mall?
All those bots down, you're still fightin'? How come?
Mr. Peanut: Freedom's worth any cost.
The Marshall: Even dyin'?
Mr. Peanut: We'd have to be alive to die.
The Marshall: Yeah. Yeah, you would, wouldn't ya?”
Te… én…
Hm…
Kezdem máshogy. Arra gondoltam, Mátéval nézzünk meg valami
jópofa, robotos sci-fit. Tibi barátom a „Finch”-et ajánlotta – oké, nézzük.
Leültünk: feliratos… Máté 11 évesen nem szokott feliratos filmeket nézni: most
sem sikerült kedvet kapnia hozzá… :-/ Oké, akkor majd egyedül megnézem én: de
ha már rákészültünk egy közös robotos sci-fi-hez, csak toljunk már valamit!
Legyen akkor ez – nagyon sok rosszat hallottam róla,
magamtól nem nézném meg… de Mátéval… Máténak lehet, hogy tetszeni fog. Ennyit
simán megér nekem is. (Hja, igen: a „Flow”-t is együtt néztük… ;-) )
Megy a film, megyeget…
…egyszer csak arra eszmélek, hogy… tetszik. Hogy szívesen
nézem. Hogy szórakoztat. Hogy nem a hibáit látom és keresem, hanem… élvezem a
történetet.
„Voiceover: Mr. Skate, we
appear to be under some kind of attack.
Skate: That's very impressive. You've made a
friend.
The Marshall: That's a 60-foot HRM heavy construction bot.
Nothin' friendly about it.”
Mert ez nem csak robotok vs. emberek, hanem: hol kezdődik az
ember…? Hol lesz belőled érzéketlen gép…?
Lehet-e barátod egy robot – aki (és nem „ami”) megmentette
az életedet: saját, önálló döntéséből?
„- How'd you two meet?
- We actually met in the war.
- Weren't you supposed to kill each other?
- We tried.”
Mit teszel meg a testvéredért… meddig mész el érte?
„- Take the bot with you.
- It's not a bot. It's my brother.”
Egy robotokat pusztító emberi terminátor mikor veszi észre,
hogy már nem „üres” gépeket, hanem érző lényeket gyilkol…? Mikor veszi észre…
hogy kinek dolgozik?
„I finally met someone less human than a robot.”
Ez a film nem robotokról szól, hanem a humanizmusról – és
gyönyörű… csesszétek meg…
„Skate: So what now? Do I
die?
Mr. Peanut: No. We
live.”
Ez a film kábé 100x többet ér, mint a Creator… és nagyjából 1000x többet, mint a Borderlands…
Divatból, faszfejségből, vélt vagy valós sznobizmusból,
lenézésből lehet fikázni, persze. Attól leszel több, nagyobb, menőbb.
…hja… nem. :-PPP
Én simán adom rá a 8/10-et.
:sör:
